About-kategória: Lámpagyújtás

Az About-kategória egy játszótér. Egy értelmező játszótere. Olyan rovat, ahol irodalom és zene határai elmosódnak, a zene szöveggé válik, a dallam pedig a papíron is értelmet nyer. Tévéből, rádióból, csapból folyó, fesztiválokon harsogó, otthon, pihenés közben morajló jól ismert dalok következnek. Az értelmezések megpróbálnak rámutatni arra, hogy miért is szeretjük őket, vagy ha ez idáig nem szerettük, miért is szerethetjük őket. Vajon mit akar nekünk mondani a Quimby Lámpát ha gyújtok című száma?

Quimby: Lámpát ha gyújtok

Bölcső, csöngettyű és templomharang,
A jelenlét annyi, mint posztón a rang.
Kicsi pónikon lovagló kész életek,
Vagy az arcomba prüszkölő véletlenek.
No meg a gyerekkor kardfogú tigrisei,
Apa taníts meg nagy vadat elejteni,
És ha kérdik, hogy mi végre mennyi idő,
Tán egy perc, egy óra, vagy pár esztendő.

De utolér a múlt, mint a mögöttünk hagyott jövő.
Cicomázd fel a sorsot, az mégiscsak előkelő.

Káprázat pusztán a történelem,
Míg némán a vállára hajtom fejem.
Elringat, marasztal, egésszé gyúr,
Aztán unottan szétszed, mint legót az úr.
Mi csak lessük a boldogság lábnyomait,
És ha útközben találunk majd valamit.
Arra kígyóbőrként húzzuk rá az időt,
Még egy percet, egy órát, vagy pár esztendőt.

De utolér a múlt, mint a mögöttünk hagyott jövő,
Cicomázd fel a sorsot, az mégiscsak előkelő.

Lámpát ha gyújtok, még jön rá bogár,
De az utolsó fényevő csak sötétet talál,
Csak sötétet talál.

Mint egy cipősdobozba szórt marék arany,
Elrejtve annyira haszontalan.
Az az emberi elmében bujkáló zaj,
A talpaink alatt nincs szilárd talaj.
Ha a karodban nincsen már elég erő,
És a szívéhez nem láncol egy szerető.
Sem az Istenek gomblyukán nem látni át,
Sem a nappal nem mutatja éjjel magát.

De utolér a múlt, mint a mögöttünk hagyott jövő.
Cicomázd fel a sorsot, az mégis csak előkelő.

Lámpát ha gyújtok, még jön rá bogár.
De az utolsó fényevő csak sötétet talál,
Csak sötétet talál.

Lámpát ha gyújtok. A Quimby egyik legkülönlegesebb dala, mely zenéjében gyengéd, andalító és dallamos, mondanivalóját tekintve azonban komoly témákat feszeget. Az előadás módjának és témájának ezen ellentétes jellege egyrészt képes bagatellizálni, másrészt feszültséget szül. Ez a Quimby-dal múlt, jelen és jövő összefonódásáról szól. Arról, hogy sosem lehet teljes mértékben lezárni a múltat, hogy szigorúan véve nem lehet megvalósítani az élj a mának filozófiáját, és arról, hogy bármennyire is nem tudjuk megjósolni vagy uralmunk alatt tartani a jövőnket, állandóan erre törekszünk.

Az egyéni, szubjektív idő abszolút kezdetétől, a születéstől indulunk el. „Bölcső, csöngettyű és templomharang”, a gyerekkor izgalma, esetlegessége, nagyravágyása és kiszolgáltatottsága uralja az első szakaszt, de csak finoman, stílusosan. A mindig többre, nagyobbra törekvés, és a világ meghódításának ambíciója motivál eleinte mindenkit („No meg a gyerekkor kardfogú tigrisei, / Apa taníts meg nagy vadat elejteni”), hogy aztán szépen lassan, de minden kicsit más, kicsit kevesebb, de kicsit reálisabb is legyen. És itt jön a lényeg, a szám fő gondolati ívét jelentő téma. Az, hogy az emlékek megjelenésének, az emlékezésnek mint képességnek megjelenésétől kezdve nagyot fordul az emberi élet. Múlt, jelen és jövő egymást éri, az arányok felborulnak. A refrén a Quimbytől már jól megszokott iróniaadagot biztosítja, kvázi vörös farokként működnek ezek a mindent felülíró sorok a zenekar dalszövegeiben. És most is: „De utolér a múlt, mint a mögöttünk hagyott jövő, / Cicomázd fel a sorsot, az mégiscsak előkelő.”  Azaz: még mielőtt pánikba esnénk, vagy szoronganánk a helyzeten, jusson eszünkbe, hogy nem kell, nem szabad annyira beleragadni egy-egy kétes helyzetbe vagy gondolatba. Az irónia ellenére a dal legerősebb képe mégis inkább a reményvesztettség, vagy legalábbis valamilyen csendes, de biztos vég felé mutat: „Lámpát ha gyújtok, / még jön rá bogár, / De az utolsó fényevő csak sötétet talál, / Csak sötétet talál.

A második szakasz nagyobb távlatokat nyújt. A történelem bevonása a perspektívába még inkább azt a célt szolgálja, hogy az emberi élet múlandóságát és töredékességét bizonyítsa. „Mi csak lessük a boldogság lábnyomait, / És ha útközben találunk majd valamit. / Arra kígyóbőrként húzzuk rá az időt.” Az emberiség és annak céljai az egyetemes folyamatok tükrében végtelenül parányiak és esetlegesek. Az idő mindent uraló törvényei pedig befolyásolhatatlanok. Csak belenyugodni lehet mindebbe, megváltoztatni nem: „Káprázat pusztán a történelem, / Míg némán a vállára hajtom fejem. / Elringat, marasztal, egésszé gyúr, / Aztán únottan szétszed, mint legót az úr.

Zárásként a beszélő egyéni érzésekkel konkretizálja az eddig inkább csak általánosságban kifejtett fő mondandót. A dal legfőbb példaértéke, hogy a három idősíkot teljes mértékben sosem lehet irányítani. Így van ez akkor is, ha tetteivel, élményeivel, emlékeivel és hangulatával az ember határozza meg jellegüket, milyenségüket. Miattunk és tőlünk lesz szép vagy éppen gyötrő egy emlék, általunk vagy értünk születik meg egy-egy döntés vagy elhatározás, amit bár a jelenben hozunk meg, a múlt tapasztalataiból táplálkozik és hatása van a jövőre. És bár mindennek a középpontjában mi állunk, ez a jelenlét akkor is becsapós, mert közvetlen hatásunk és befolyásunk a legfontosabb állandóra, az idő múlására sosem lehet:  „És ha kérdik, hogy mi végre mennyi idő, / Tán egy perc, egy óra, vagy pár esztendő.

Életünket sosem lehet kizárólag a saját kezünkben tartani. Ennélfogva egyszerre vagyunk alkotók és résztvevők, alakítók és elfogadók, passzív és aktív szereplők.

 Barna Péter

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: