Feketemosó: Másfelé is elindulhatok

feketemoso-kisebbA megfelelő megállóban nagy digitális tábla jelezte, hogy a járatok késésben vannak, és az emberek kavarogtak, mint egy buli végén. A sárga kövezet nedves volt az esőtől. Bár nagyjából biztos volt már, hogy jó helyen vagyok, azért még mindig kételkedtem, és megszállt egy furcsa érzés; talán nem is jön se busz, se semmi, itt maradok én is, itt a sárga kövön, egy valószínűtlenül szürke épület előtt. Megszállt az esti koncentráció, ami olyan, mint egy hosszúkás lámpacsík a fehér plafonon; a fény tág mezőben dereng a lámpa körül, majd a csíktól távolabb már csak kis pontok jelzik a fény jelenlétét, aztán csak a fehér rücskök maradnak, mintha elhagytunk volna egy országhatárt. Én ehhez a határhoz közeledtem már, amikor megérkezett a busz. – Kerber Balázs írja az Apokrif naplóját.

A buszok feketén szánkáztak, mintha a város korcsolyapálya lett volna; egymást próbálták fellökni a hideg estében, mint egy lovagi torna harcosai, míg az egyik majd, a másik fal előtt suhantak el, fénnyel öntözve a köveket. Nem is az idegenség lepett meg, inkább a mindenre fittyet hányó gyorsaság.

Először besiklottak a tekintetembe, szememet magával vitte a lengő kötélnek látszó ablakfény, aztán jótékonyan az ijedelmet is elkezdték magukkal sodorni, épp ezzel a vakmerő rohangálással. „Amúgy is jobb nekilódulni”, láttam a buszok lámpájában, ahogy elsüvítettek a sötétedő, és így egyre magasabbnak tűnő épületek előtt. Köszöngettek is egymásnak, átadták a stafétabotot.

A város kivilágítása vajas krémbe vonta az egész jelenetet, így lett a robogásból siklás. A beköszöntő este dermedt anyagát a közeledő éjszaka csúszós, engedőbb állaga váltotta fel; az utak, mozgások, kövek, színek elutasították határaikat, és átszökkentek teljesen túlnanra; ezért tűnt úgy, hogy mindenki dülöngél, röpül vagy épp egy ismeretlen lendülettől gurul előre. Én is buszt kerestem, de elriasztott az ismeretlen város közlekedésének nagysága; nem városközpontban, hanem szeszélyes pályaudvaron éreztem magam, és még a bemondók szüntelen moraja, a hangszórókból szóló női hangok sem hiányoztak, mert folyton kihallatszottak a járművekből.

Amikor egy busz megállt, valahogy esetlegesnek tűnt; a hirtelen fékezés és a busztest hátrarugózása a szerencsét juttatta eszembe. Az eszeveszetten ki- és betóduló emberek színjátéka egyre nagyobb sietségre ösztönzött, holott még azt sem tudtam, melyik járat kell nekem, hol tudok fölszállni. Irigyeltem az épp felpattanókat; ők már nyeregben vannak. A záródó ajtókon még épp kilógott egy-egy ficánkoló láb, de aztán az illető ügyesen behúzta, habár nagyon az ajtóhoz kellett nyomódnia a tömegben.

A buszok nem vártak sokat; bőszen nekiindultak, végig az erődítményfalak előtt, melyek hosszúságuk és a sötét miatt óriás csatornáknak látszottak. Eddig az rémisztett meg, ha felnéztem rájuk; szédített a magasságuk. Most a függőleges riadalom megszűnt, és inkább a tovafutó láncot láttam; azt, hogy mennyi kő jön egymásra. Közben eleredt az eső, és a felcsapódó, színes ernyők között úgy éreztem magam, mint valami partin. Még az hiányzik, hogy koktélokat is keverjenek a fejem körül a hűvösen kinyíló terekben, újabb és újabb ajtók között!

A megfelelő megállóban nagy digitális tábla jelezte, hogy a járatok késésben vannak, és az emberek kavarogtak, mint egy buli végén. A sárga kövezet nedves volt az esőtől. Bár nagyjából biztos volt már, hogy jó helyen vagyok, azért még mindig kételkedtem, és megszállt egy furcsa érzés; talán nem is jön se busz, se semmi, itt maradok én is, itt a sárga kövön, egy valószínűtlenül szürke épület előtt. Megszállt az esti koncentráció, ami olyan, mint egy hosszúkás lámpacsík a fehér plafonon; a fény tág mezőben dereng a lámpa körül, majd a csíktól távolabb már csak kis pontok jelzik a fény jelenlétét, aztán csak a fehér rücskök maradnak, mintha elhagytunk volna egy országhatárt. Én ehhez a határhoz közeledtem már, amikor megérkezett a busz.

Felpattantam, mint előttem nem sokkal a szerencsések, de ez cseppet sem töltött el örömmel. Közben meghallottam az ajtók bensőséges, sistergő csukódását, aztán, mint aki betévedt egy óriási szájba, vártam, mi következik. Ha az ember ismerős egy járaton, szinte zsigerileg érzi az idő telését és az állomások egymásra következését, pontosan tudja, mikor ér ide vagy amoda, vagy ha mégsem, egy pillantás elég, hogy felmérje a helyzetet.

Én viszont idegen terepen voltam, folyton csak a vonaltérképet figyeltem, és eddig sosem hallott megállók neveit ismételgettem, közben pedig nyeltem magamba az újabb és újabb szagokat, utcákat. Karomat egy piros korlátra fektettem. Kis izgalom lepett meg, amikor közeledett a leszállás, és ahogy nyílt az ajtó, úgy léptem le az utcakőre, mint egy idegen kikötőben. Megérkeztem; körülvett a hűvös szél, és a tágas környék újabb száz irányban nyújtózkodott előttem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: