Az egydimenziós kiállítás

Tárlat: Disobedient Objects, Victoria and Albert Museum, London

Coral Stoakes: I wish my boyfriend was as dirty as your policies, 2011 © V&A

Coral Stoakes: I wish my boyfriend was as dirty as your policies, 2011 © V&A

A londoni Victoria and Albert Museumban megrendezett Disobedient Objects (Engedetlen tárgyak) című kiállítás elgondolása több mint nagyszerű. A tárlat célja, hogy bemutassa a 20. század különböző társadalmi mozgalmai által készített, használt és felhasznált tárgyakat. Ez a témaválasztás és nézőpont mindenképpen egy szokatlan és provokatív megközelítésmódnak számít nemcsak a múzeumok, hanem a mozgalomkutatás szempontjából is.[1] A kiválasztott tárgycsoport azt bizonyítja, hogy a V&A képes mást, többet is mutatni a klasszikus iparművészeti múzeumok portfólióján túl, és nemcsak porcelánokról és szőnyegekről, hanem napjaink legrelevánsabb kérdéseiről is tud beszélni. A társadalmi mozgalmak kérdése a 2008-as válság után vált – nem először – izgalmassá, a bemutatásuk mégis rendszerint kimerült a szerveződések patetikus heroizálásában. A kiállítás problémafelvetése komplexebb, arról tanúskodik, hogy a londoni iparművészeti múzeumban felismerték: e mozgalmak sikere vagy bukása könnyen múlhat azon, hogy mennyire kreatív eszközhasználattal próbálják elérni a céljaikat.

© V&A

© V&A

A kreativitás kérdésének felvetése azért is különösen fontos, mivel az elmúlt egy-két évtizedben a kifejezést kisajátították a későkapitalista társadalom úgynevezett kreatív iparágai, és a fogalom a „kreatív városfejlesztők”, trendi startupok, illetve nem utolsó sorban a műtárgykereskedők népszerű, sokat dobált szava és árucikke lett. Ebben a kontextusban különösen fontos visszakövetelni a kreativitás kifejezést a kisajátítóiktól, és szerencsére a Disobedient Objects kiállítás pont ezt teszi, azaz a mindennapok valódi kreativitását és „kreatív osztályát”[2] helyezi a középpontba.

A kiállítás belső tereinek a kialakítása sikeresen kapcsolódik a tárlat témájához. Az enteriőr berendezése ugyanis olyan anyagokból áll össze, amelyeket a tiltakozó mozgalmak is gyakran használnak. Így a látogató fémcsövek és farostlemezek között sétálhat végig, a kiállítás bejárata felett pedig egy tradicionális angol szakszervezeti transzparens adja meg az alaphangot.

© V&A

© V&A

A tárlat első szakaszát a szolidaritás jegyében készített tárgyak határozzák meg, többek között olyan kitűzőket láthatunk, amelyek a lengyel Szolidaritással, a mexikói zapatista mozgalommal és az amerikai Fekete Párducokkal való közösségvállalást fejezik ki, és amelyek mind azt demonstrálják, hogy a társadalmi mozgalmak is képesek létrehozni ikonikus szimbólumokat és képeket. Az ikonikusságon kívül a kiállított tárgyak egy másik jól megragadható jellemzője az ideiglenesség, vagyis az, hogy nem időtálló anyagokból készületek. Ennek példája az 1989-ben a Tienanmen téri demonstrálók által habszivacsból és papírmaséból készített és mindössze pár napig fennmaradt szobor, a Demokrácia Istennője (amit különös módon azóta a világ számos helyén időtálló anyagokból is lemásoltak), de ezen túl is számos papír, stencil és textil művet találunk a kiállításon, amelyek bizonyítják, hogy ezek a darabok egy bizonyos pillanatnak és nem az örökkévalóságnak készültek. Mindazonáltal az ellenállásnak a kiállításon bemutatott tárgyai igen változatosak is: az egyszerű szimbólumoktól és eszközöktől kezdve (mint a pecsétnyomók vagy a drapériák) a nagy és összetett technológiát használó eszközökig (mint a drónok vagy a robotok). Erőssége a kiállításnak, hogy nem szorítkozik sem a kortárs, sem pedig az angolszász világ mozgalmainak a bemutatására, hanem nyit a múlt és a világ más részei felé is.

Felfújható utcakő, az Eclectic Electric Collective és az Enmedio collective akciója a barcelonai általános sztrájk alatt 2012-ben, fotó © Oriana Eliçabe/Enmedio.info

Felfújható utcakő, az Eclectic Electric Collective és az Enmedio collective akciója a barcelonai általános sztrájk alatt 2012-ben, fotó © Oriana Eliçabe/Enmedio.info

A bemutatott társadalmi mozgalmak céljai és taktikái teljesen eltérőek. Vannak közöttük fegyveres ellenállástól sem visszariadó csoportok, mint a zapatisták vagy a Fekete Párducok, mozgalmak, amelyek az irónia eszközét használják, mint a lengyel Narancs Alternatíva vagy a felfújható utcakövek alkotói és csoportok, melyek az erőszakmentes ellenállásban hisznek, mint az apartheid-ellenes mozgalom vagy a művészeti világ macsóságát kritizáló Guerilla Girls.

Andy Dao – Ivan Cash: Occupy George overprinted dollar bill, 2011 © V&A

Andy Dao – Ivan Cash: Occupy George overprinted dollar bill, 2011 © V&A

A változatosság láttán felmerül a kérdés, hogy ha nem a hasonló taktikák és akciók a bemutatott mozgalmak közös nevezői, akkor vajon mi lehet az, ami összeköti őket? Ha jobban megvizsgáljuk a kiállításon felbukkanó mozgalmak céljait, akkor megállapíthatjuk, hogy kivétel nélkül mindegyik emancipatórikus és tágabban véve baloldali mozgalom, amelyek a társadalmi elismerés-politikák és az elosztási kérdések igazságosabbá tételéért küzdenek. Ez a másik oldalról nézve azt is jelenti, hogy a kiállítás teljes mértékben negligálja a jobboldali, nemzeti és nacionalista mozgalmakat. Ez a kizárás vagy figyelembe nem vétel egy olyan kiállításon történik meg, amelynek rendezői sehol, egyetlen kísérőszövegben sem jelzik, hogy ilyen módon szűkítenék a fókuszt. Ez a szűkítés különösen meglepő abban a korban, amikor a különböző nacionalista, migrációellenes és idegengyűlölő mozgalmak világszinten egyre erősebbé válnak, és amikor sokszor inkább ezek a mozgalmak tudják tematizálni az elosztási kérdések igazságtalanságait. A kiállítás azonban a fent említett mozgalmak kizárásával az ellenállás és a tiltakozás, de legalább is a kreatív ellenállás és tiltakozás értékeit kizárólag a baloldali társadalmi aktivizmushoz köti.

De hogyan tagadhatnánk el a jobboldali mozgalmak köreiben is jelenlévő kreativitást? Hiszen azt, hogy a jobbos mozgalmak sokszor milyen erős ötletekkel rendelkeznek, könnyen bizonyíthatjuk számos példa segítségével.

Coal roller trucks, fotó: http://www.vocativ.com

Coal roller trucks, fotó: http://www.vocativ.com

Az amerikai klímaváltozást tagadók esetével persze rögtön azt is argumentálhatjuk, hogy a cél nemessége és a kreativitás nem állnak feltétlen összefüggésben. A szóban forgó „szubkultúra” tagjai speciális benzint fogyasztanak csak azért, hogy minél több fekete füstöt eregethessenek, és így minél jobban hergelhessék a környezetvédőket.

Tea Party-aktivista, fotó: http://concisepolitics.com

Tea Party-aktivista, fotó: http://concisepolitics.com

Egy másik amerikai mozgalom, a Tea Party aktivistái legalább olyan mesteri fokon űzik a kreatív ruházkodás művészetét, mint bármelyik elkötelezett Occupy-aktivista.

Budaházy György sajtótájékoztatója, 2012, fotó: www.gaudinagytamas.hu

Budaházy György sajtótájékoztatója, 2012, fotó: http://www.gaudinagytamas.hu

Végül, de nem utolsósorban, a magyar szélsőjobboldal (egykori) ikonjának, az akkor éppen szökésben lévő Budaházy Györgynek a 2012-es sajtótájékoztatója az utolsó kétségeket is eloszlathatja a jobboldal kreatív potenciálját illetően. Budaházy egy multimédiás installációt hozott létre, ahol a rá jellemzően felöltöztetett bábú feje helyén az ő arca jelent meg a Skype segítségével, így kuszálva össze a valóság és a fikció száláit annyira, hogy a szimulákrum bármely teoretikusának legnagyobb örömére szolgálhatott volna. Ezek a példák jól mutatják, hogy a nem intézményesült jobboldali mozgalmak könnyedén állják a versenyt baloldali vetélytársaikkal a kreativitás területén. Ez a szituáció nem is véletlenszerű, hiszen mind a két oldal szegényes forrásokból próbál nagy társadalmi hatást elérni, aminek érdekében a legszokatlanabb eszközökhöz kell nyúlniuk.

A kiállítás másik gyengesége, hogy nem próbálja meg a kiállított tárgyak létrehozását, használatát vagy adott esetben funkcióik változását egy mélyebb és általánosabb szinten is elemezni. Mivel a bemutatott tárgyak nagy része nem iparilag előállított darab, illetve amennyiben igen, olyankor általában nem az eredeti funkciójukban használják őket, a tárgyak felhasználóikhoz való viszonyának antropológiai vizsgálata hozzájárulhatott volna egy komplexebb kép kialakításához. Mivel a kiállítás nem is próbálja meg szisztematikusan összehasonlítani a különböző társadalmi mozgalmak tárgyaikhoz fűződő viszonyát, nem is képes általános hasonlóságokat vagy különbözőségeket megállapítani ezen a téren, de szűkebb értelemben, a kiállított tárgyak között sem. Ez különösen csalódáskeltő, mivel a bricolage – azaz a nem standardizált tárgyelőállítás forráshiányos környezetben – sejthetően közös tulajdonsága lenne a kiállított tárgyaknak, és így viszonylag könnyen lehetne egy antropológiai fogódzót találni a kiállításban rejlő problémák feldolgozására.[3]

Ed Hall: a UNITE szakszervezet transzparense a társadalombiztosítási rendszer védelmében rendezett felvonuláson Manchesterben 2013. szeptember 29-én © V&A

Ed Hall: a UNITE szakszervezet transzparense a társadalombiztosítási rendszer védelmében rendezett felvonuláson Manchesterben 2013. szeptember 29-én © V&A

Összességében, a kiállított tárgyak csak néhol tudnak olyan kapcsolatba lépni egymással, ami értelemtöbbletet adhatna a viszonyuknak (legalábbis annál többet árulna el róluk, mint hogy azonos ideológiai alapokon nyugszanak). A Disobedient Objects csak egy dimenziót képes megmutatni a társadalmi mozgalmak bonyolult valóságából, mivel negligálja ezeknek a mozgalmaknak a sokszínűségét, és nem használja fel az antropológiai elemzés által felkínált eszközöket. Miközben a kiállítás – helyesen – visszaköveteli a kreativitás kifejezését a piaci kisajátítóitól, kizárja a kreatív ellenállás fogalmából a számára nem kedves mozgalmakat, azokat, amelyek nem illeszkednek a társadalmi aktivizmus liberális, emancipatórikus, baloldali kánonjába. Azonban ha csak a számunkra szimpatikus mozgalmak tárgyait állítjuk ki, és csak azokat elemezzük, akkor sosem fogjuk megérteni a különböző tiltakozó mozgalmak közös logikáját.

 

Nagy Kristóf

A kiállítás 2015. február 1-ig látható a londoni Victoria and Albert Museumban.

[1] Igaz, a Tate Britain tavalyi, Sylvia Pankhursttel foglalkozó tárlatának egyik része is hasonló kérdéseket feszegetett.

[2] Wilson, David – Keil, Roger [2008]: „A valódi kreatív osztály”, in: Kritikai városkutatás, szerk. Jelinek Csaba – Bodnár Judit – Czirfusz Márton – Gyimesi Zoltán (Társadalomelméleti Könyvtár), Budapest, L’Harmattan, 2013, 322–331.

[3] Claude Lévi Strauss [1962]: The Savage Mind, London, Weidenfeld & Nicolson, 1966.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: