Feketemosó: Anarchista portrék 4.

feketemoso-kisebbA lázongó tulajdonképpen azért lázong, amiért az emberek manapság délutánokat henyélnek át a napon, amiért zsebre vágott kézzel, céltalanul kóborolnak a városban, amiért folyton szerelmesek akarnak lenni, amiért művészkednek, életművészkednek, alkoholisták lesznek, különcködnek, magánmitológiákat gyártanak, túlvilágról ábrándoznak, amiért folyton hülyéskednek, amiért kétségbeesetten szórakozni próbálnak – vagyis azért, hogy megtapasztalja az egyediségét, hogy nem más, ő, pont ő létezik. ‒ Palágyi László írja az Apokrif naplóját.

A lázongó

Ha részletekről vitatkozik is, valójában mindig az egészről vitatkozik, ha látszólag egy fáról beszél is, valójában mindig az erdőről beszél, s ennek megfelelően túloz, nem is veled beszél már, hanem egy rendszer ellen hadakozik, s véleményét a hangerejével is igyekszik alátámasztani. Nem szerencsés vitatkozni vele, mert egyrészt megszédíti az igazsága, másrészt ez az igazság annyira haszontalannak tűnik, hogy szinte már nem is nevezhető igazságnak.

“A hatalmak régóta igyekeznek megváltoztatni a nyelvet politikai célokból. Ez történt a (…) kifejezéssel is, melyet a káosz szinonimájaként használtak, méghozzá nagyon hatásosan, hiszen ez a definíció ma már széles körben elfogadott. Mégis, etimológiailag az (…) az uralom hiányát jelenti, amit a hatalmak megpróbáltak összekötni a zűrzavarral, hogy igazolják létezésüket, legitimálják a kormányzást.”

“Mesélik, egy XVII. századi párizsi polgár, azt hallván, hogy Velencében egyáltalán nincsen király, nem győzött csodálkozni, és attól tartott, halálra neveti magát e mulatságos dolog hírére.”

A lázongó tulajdonképpen azért lázong, amiért az emberek manapság délutánokat henyélnek át a napon, amiért zsebre vágott kézzel, céltalanul kóborolnak a városban, amiért folyton szerelmesek akarnak lenni, amiért művészkednek, életművészkednek, alkoholisták lesznek, különcködnek, magánmitológiákat gyártanak, túlvilágról ábrándoznak, amiért folyton hülyéskednek, amiért kétségbeesetten szórakozni próbálnak – vagyis azért, hogy megtapasztalja az egyediségét, hogy nem más, ő, pont ő létezik. Legalábbis a lázongóról tudni kell, hogy szeret 68-as gondolatokat idézni: ott, ahol a kultúrától a politikáig, a munkától a szabadidőig, a metró könyvreklámjától a társkeresőig minden a gazdaságnak rendelődik alá egy totális rendszerben, ahol a piacra gondolat és érzelem készül, ahol az életforma is csupán termék, ahol a legtöbb ember attól a legidegenebb, ami a leglényegesebb benne – a mindennapjaitól, ahol az ember a felnőttkort elérve nem szubjektum többé, hanem pótolható tárgy… szóval még itt is, igaz, sebzetten, de jogot követel magának az egyes ember, az egyedüli példány, s olykor még el is szabadul annyira, hogy lássa saját rabságát, dologiságát. Vagyis a lázongás ugyancsak hasznos, még ha körülbelül annyira természetes dolog is, mint az alkoholizmus.

A lázongóról elmondható, hogy olykor eléggé frusztrált. Ha részletekről vitatkozik is, valójában mindig az egészről vitatkozik, ha látszólag egy fáról beszél is, valójában mindig az erdőről beszél, s ennek megfelelően túloz, nem is veled beszél már, hanem egy rendszer ellen hadakozik, s véleményét a hangerejével is igyekszik alátámasztani. Nem szerencsés vitatkozni vele, mert egyrészt megszédíti az igazsága, másrészt ez az igazsága annyira haszontalannak tűnik, hogy szinte már nem is nevezhető igazságnak.

A lázongónak nincsenek illúziói a mindennapjaival kapcsolatban, és nincs bűntudata, amikor annak ellenére jól érzi magát, hogy nem tört ki társadalmi forradalom. Tudja, hogy nem lehet feddhetetlen, nem lesz hős, inkább csak nevetséges attól, hogy elvből nem vásárol kólát – hiába is próbálna úgy tenni, mintha szárazon sétálna és mélyeket lélegezne a tenger fenekén. De azért ragaszkodik ahhoz, hogy határokat ácsoljon a rendszer és maga közé.

A lázongó különös ismertető jele, hogy felszabadult, mert lát alternatívát, vagyis semmiképp sem gondolja azt, hogy „ilyen az élet”. Úgy tudja, hogy ember ember általi irányítása soha nem lehet legitim, nem ismer el semmilyen hatalmat, így nem fél semmiféle intézménytől, nem szorong a hivatalban, általában inkább önmagát érzi fenyegetőnek.

A lázongó tehetetlennek és gyűlölködőnek érzi magát azt hallván, hogy a polgárőrség szerint az ételosztás “olyan, mintha kóbor kutyákat etetnének”. Elkeseredettnek, amikor egy multiszolga magától eltelve megállapítja egy hajléktalanszálló előtt, hogy mindenki a maga sorsáért felelős.

Bosszantja, hogy ha egy állam valamit nem tud kezelni, pl. a nyomort vagy a maffiahálózatokat, akkor megbünteti az egyes embert, a hajléktalant vagy a drogost. Bosszantják persze a demokrácia élcsapatai, a pártok, akik elenyésző támogatottsággal is elképesztő hatalmat kapnak. Bosszantja, hogy ha valaki nem szavaz, akkor azt a rendszer úgy értékeli, bizonyára hidegen hagyja, mit tesznek vele. Nem hallott még cinikusabb mondatot annál, hogy ha valaki nem tud senkire sem szavazni, akkor alapítson pártot.

A lázongót bosszantják azok, akik természetesnek vélik, hogy ezernyi emberi tulajdonság közül éppen az önzésre és elégedetlenségre épül a társadalmunk, akik inkább szemen köpik magukat és azt mondják: „ilyen az ember”, minthogy a rendszert kérdőjelezzék meg. Bosszantja, hogy az emberek nem érzik megalázónak függőségüket, kicsinyes anyagi ragaszkodásaikat, ugyanis a lázongó legalább szégyellni szokta magát, amikor a szabadság gesztusait gépként hajtja végre. Bosszantja, hogy olyan országokban él, ahol az emberek becsapják magukat, azt mondják legyintve: “ez X ország”, nálunk már csak ilyen szar a helyzet – ezzel egy kiskaput nyitva maguknak, mintha máshol azért szabadság, egyenlőség meg testvériség lenne. Kínos, ha a lázongó olyan országokban él, ahol az emberek el sem tudják képzelni, 68-ban hogyan törhetett ki forradalom egy “demokratikus”, jóléti államban, s azt hiszik, 90 előtt nem kapitalista országban éltek.

A lázongót bosszantják a romantikus komcsik, akik még mindig egy nélkülözhetetlen, öntudatos munkásosztályt vizionálnak öntudatlan fogyasztóosztály helyett, mivel munkára a fejlett világban alig van szükség, arra ott vannak a tájföldi gyerekmunkások.

A lázongót különösen bosszantják „az én adómból”-val kezdődő illuzórikus mondatok, amikbúl jól kivehető, hogy az emberek az államot egy olyan cégnek tekintik, aminek ők a tulajdonosai – a valóságban persze inkább alkalmazottak, s miután lemondtak a pénzük egy részéről, már semmi közük hozzá, a hatalmak azt csinálnak vele, amit nem szégyellnek.

A lázongónak bűntudata van, amiért néha már szinte várja a savas esőket és a válság mélyülését; bűntudata van, amikor örül a rendszer rohadásának.

A lázongó szerint: „a szabadság szüli a rendet”.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: