Évjárat (1) – Ideje annak

2014 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Tinkó Máté írását közöljük.

Széthúztam az éjszaka redőit.
Nemigen lett világosabb.”

2014 egy borzasztóan különös év volt. Nehéz és szomorú év volt. Mert olyan a világon nincs, hogy élet és halál leosztásában egyre nehezebb az előbbit mondani. De mégis van, ha februárra gondolok. Lehet-e, szabad-e így egy emlékezést az év elejétől kezdeni, megtépázva, reménytől fosztottan? Nem tudom.

Számtalanszor belekezdtem valahogyan. Egyszerűen csak mesélni szeretnék. Az első szavak a gyászéi voltak. Legyen a második a köszöneté. Felemelő élmény volt, hogy a nyárra megjelenhetett életem első verseskötete, hogy a folyóiratközléseknek végre összegyűjtött és kézzelfogható eredménye van. Azt gondolom, sikerült a barátaim és munkatársaim érzékeny közreműködésével egy szép és szolid könyvet létrehoznunk. Örömteli, hogy – a kiadó hathatós segítségével – az ősz folyamán városról városra bebarangolhattuk az ország különböző részeit is, könyvtárakban, szórakozóhelyeken vagy épp iskolai környezetben beszélgethettünk akár egymástól távoli generációkkal irodalom és társadalom megkerülhetetlen kérdéseiről, így téve élővé, aktuálissá, párbeszédszerűvé a belső gondolatokat. Aki eleget tett a felkérésnek, remélem, jól érezte magát a társaságomban, aki meghívott és meghallgatott minket, remélem nem csalódott bennem, bennünk, az általunk képviseltekben. Jövőre jó lenne folytatni ezt. Köszönöm, akik biztattak az írásban, hogy érdemes. Az alázatra nevelést elsősorban. Köszönet az angyalföldi kollégium felejthetetlen lépcsőfordulójáért, az elszívott cigikért, a megivott fröccsökért, az A épület előtti kávézásokért, ahol tartottátok bennem a lelket. A BEAC-pálya és a Békési Sportcsarnok felejthetetlen meccseiért, amelyek a hetemet rendre keretbe foglalták. Apropó, említettem a barangolást: gyalogszerrel, kerékpárral, vonaton, buszon, HÉV-en, metrón, trolin, országhatáron innen és túl, és most már kiegészíthetem autóstoppal is a listát, mert így jutottam Erdélybe: majdnem üres zsebbel, egy lelkipásztor jóindulatára bízva magam, a Királyhágón át Kolozsvárig. Szinte valószerűtlen volt, ahogy néhány óra alatt célba értem. Köszönöm neki, hogy „borult a papírforma”.

Persze már jó ideje annak, hogy óva intem magam a túlzott lelkesedéstől. Így nem hallgathatom el, hogy a diploma felett érzett örömömet – ami egy napra esett a kötet bemutatójával is – hamar beárnyékolta a hír, miszerint nem kaptam meg az ösztöndíjas helyet a megpályázott doktori szekciómban. Ám csalódottságom nem tartott sokáig, mert szinte azonnal tanulságként fogtam fel a hidegzuhanyt, ami számomra legfőképp azt jelentette, hogy dolgozni kell tovább, őszinte lelkesedéssel és szorgalommal, ahogyan eddig, úgy ezek után is. Talán csak pár hétig tartott a melankólia, amikor legalábbis azt éreztem, hogy hat év után kiszakadok – minimum egy évre – az egyetem és Angyalföld kötelékéből. Megviselt, hogy itt sem eresztettem elég mély gyökeret. Persze ha érezném a súlyát, fontosságát, ha tudnám, hogy irodalom- és kultúratudomány szakos bölcsészként azonnal el tudnék helyezkedni, akár vándormódra is, rögvest feloldódnék, engedne a görcs, de úgy tűnik, hogy nem így van, nem ilyen egyszerű. Ugyanakkor bízom a jövő évben, a pozitív változásokban. Talán már ideje ennek is, nemcsak hogy óva intsem magam, hogy alacsonyabb fordulatszámon éljek, hanem hogy bízzak is az eddig elért eredményekben.

Az igazság az, hogyha jelzőket akarnék aggatni erre az évre, akkor szívem szerint nagyon sokfélét mondanék. Mert rengeteg szenvedés, szorongás, félelem és szomorúság is velem volt és van, az a fajta idegenségérzet, amely már talán soha nem lesz eltolható magamtól, vagy csak ideig-óráig tűnik kiebrudalhatónak. Van ebben tudatosság is, ezt kellett belaknom, magamra kényszeríteni, a magányt, az idegenséget, hogy ne sérüljek, vagy éppen ellenkezőleg, hogy mélyebben, jobban értsek másokat. A hazudozások és napról napra élések országában napról napra feldolgozni a csalódásokat, barátaim váratlan betegségét, a szemem előtt zajló nyomort, amelyből nem vonhatom ki a saját felelősségemet, mert ha kivonom, hazudok, becsapom önmagam. Holott én is a bukás része vagyok, amennyiben azt bizonyítom évről évre, hogy stabil párkapcsolat kialakítására képtelen vagyok, vagy amikor évek keserűségét viszem át egy másik emberre, az ő megítélésére. Gyakran elgondolkozom, egyáltalán ki vagyok, hogy merek én ítélkezni. Gyakran megkérdőjelezem döntéseim helyességét. De ha épp ellentétesen döntenék, talán azt is megkérdőjelezném ugyanúgy. Máskor viszont azt érzem, már nem lehet tiszta lappal indulni soha. Hogy nincs olyan. Amikor a másik ember is elköveti ugyanezeket a tévedéseket velem szemben. Amikor – igyekezetem ellenére – megint azt kapom, hogy nem bizonyultam elég határozott férfinak egy nő előtt. Így kapott ez az év végleges keretet, október végétől december közepéig, egy keserű, kínlódásokkal terhelt másfél hónap nyomán. Ebből a szép, de szomorú, majd fájó időszakból mintha ismét közvetlen közelről tapasztalhattam meg, hogy hiába minden részsiker, hiába minden tudatosság és méltóság és akarat, ha még mindig görcsössé válok, akkor a sikerből kudarc lesz, a tudatosságból összevisszaság, a méltóságból szánalom, az akaratból feszengés. Amennyiben nem tudok felejteni, amennyiben terheim cipelésére nem egyszemélyes feladatként tekintek, nem lehetek boldog, nem lehetek fontos a Másiknak. Talán, mert percenként billegett az általam felmutatott tükör, amelyben szemlélve Ő nem látta szépnek, vagy egyáltalán nem is látta önmagát. Végül, mint halott hírére, le kellett takarni a tükröt. Ebben legalább mindketten ügyesnek és rátermettnek bizonyultunk.

Tudom, hogy egészen keskeny az a palló, amin egyensúlyozva még ide is, oda is zuhanhatok. Igyekszem nem csak és kizárólag arra gondolni, mit és hol rontottam el, ugyanakkor a szőnyeg alá söprések országában talán számot kellene vetnünk önmagunk elcseszettségével is, a hibákkal, amelyek belőlünk fakadnak, hogy kisugározzanak a társadalmi térbe. Félénk tanács ez magamnak, vagyis magamra szabom elsősorban. Ilyenkor megint mintha idegen volnék saját otthonomban. De annyiszor csapott már be, hazudtolt meg ez a test is, hogy őszinte leszek: valójában nincs is otthonom. Csak átmeneti, csak néma, sötét reggelek, duruzsoló beszéd, ami nem jut át, vagy fenyegető csönd és hallgatás, és akkor megint az űr, a vigasztalhatatlan éjszaka.

Ugye karácsony jön? Ugye ez ideje bárminek? Ugye ideje annak? Megszületnie, akinek meg kell? Ugye a várakozásért cserébe igenis kötelessége az embernek elszenvednie a maga teljességében a megváltás gondolatát? Ugye ennél nagyobb alázat nincsen? Ugye ez a lehető legkevesebb? Ugye ebben sziklaszilárdan hihetek? De ezt már nem tudom, nem akarom mondani.

Nem mondani akarom.

Tinkó Máté

(kapcsolódó szövegek:

2013:

Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni

Évjárat (2) – Nincs mit tenni

Évjárat (3) – “Annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem”

Évjárat (4) – Rideg napok

Évjárat (5) – Temetések éve

Évjárat (6) – Műsorzárás

Évjárat (7) – „Most negyvenhárom éves fővel egészségben nekikezdek, / Remélve, hogy nem hagyom abba holtig”

Évjárat (8) – Járvány

Évjárat (9) – Bárhova, csak a **nosba ne!

Évjárat (10) – Énkép

*

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”

Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben

Évjárat (3) – Messze még az éjszaka

Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál

Évjárat (5) – Horror vacui

Évjárat (6) – Egy tál év

Évjárat (7) – Drága ’12, a számlát, kérem!

Évjárat (8) – Poros barázdák

Évjárat (9) – Ten years after

Évjárat (10) – Öreghalászésatenger, kiegyensúly, fuck

Évjárat (11) – haza

Évjárat (12) – Szabályos szilveszteri bölcsességgyűjtemény a százesztendős íróember füveskönyvéből

*

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel

Évjárat (3.) – Önmagam ellen

Évjárat (4.) – Lejáró

Évjárat (5.) – Lepereg

Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség

Évjárat (7.) – pókból lettünk

Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy

Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”

Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás

Évjárat (13.) – Ingerküszöb

Évjárat (14.) – Kampós

Évjárat (15.) – Évjárat

*

2010:

Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?

Évjárat (2.) – Code is poetry

Évjárat (3.) – Január kilencedike

Évjárat (4.) – A meglepetések éve

Évjárat (5.) – Fogadjunk?

Évjárat (6.) – magamidézés

Évjárat (7.) – Nem azé…

Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés

Évjárat (9.) – Meg akarom mondani

Évjárat (10.) – Doktor Óz

Évjárat (11.) – Tzolkin)

14 Responses to Évjárat (1) – Ideje annak

  1. […] Évjárat (1) – Ideje annak […]

  2. […] Évjárat (1) – Ideje annak […]

  3. […] Évjárat (1) – Ideje annak […]

  4. […] Évjárat (1) – Ideje annak […]

  5. […] Évjárat (1) – Ideje annak […]

  6. […] Évjárat (1) – Ideje annak […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: