Aki megölte és feltámasztotta az anyját (film)

Xavier Dolan, a kortárs mozi enfant terrible-je

„Ha filmet nézel, elfelejted önmagad, és a saját kis komplexusaid. Ha úgy tetszik, ez egy nagylelkű tett a részedről. Eltűnnek a címkék, a skatulyák, hogy szerzői vagy kommersz, hogy meleg vagy hetero – egyik sem létezik ilyenkor.”
– részlet egy Xavier Dolan-interjúból

Utálja, hogy mindenki csak úgy beszél róla, mint egy gyerekről, aki ügyesen megcsinálta a leckéjét. „Azt akarom, hogy végre arról beszéljenek, vajon jó vagy rossz filmeket készítek-e.” – nyilatkozta egyszer öntudatosan. De egy 25 éves fiatalemberről, aki már most olyan életművet hozott össze, amit mások évtizedek alatt sem képesek kiküzdeni magukból, nehéz a kora említése nélkül nyilatkozni.

Egyesek számára ő a lázadó, a hagyományok felrúgója, aki végre mer újszerűen fogalmazni. Míg mások csak korunk egyik nárcisztikus, túlsztárolt percemberének tartják. Akárhol is van az igazság, azt senki sem vitatja, hogyha csak egyetlen olyan kortárs rendezőt lehetne mondani, akiről érdemes, és lehet is vitatkozni, az Xavier Dolan lenne. Az a Xavier Dolan, aki legutóbbi filmjével (Mommy) bizonyította, hogy jóval több ő már egy tehetséges és izgalmas rendezőnél. Elérte, hogy számára most már csak saját életműve lehet viszonyítási pont. Ezzel olyan elitklub tagja lett, ahova manapság nagyon kevesen jutnak be. A rendező jelző is elég nevetségesen hat az ő esetében: filmjeinek általában ő az írója, vágója, jelmeztervezője – és nem utolsó sorban főszereplője is. Olyannyira kézben tartja a saját alkotásait, hogy filmjeinek angol feliratait is saját maga készíti.

De hogyan jutott eddig a státuszig 25 éves korára? A kulcs persze az életműben rejtőzik, és ez az írás is arra vállalkozik, hogy az eddig öt filmen keresztül rajzoljon fel egy ívet, aminek a végén eddigi legjobb filmjével rukkolt elő a quebec-i alkotó. Mert az öt év alatt Dolan fontos utat tett meg: markáns hangú fenegyerekből John Cassavetes-hez, vagy a fiatal Godard-hoz hasonló, nagyban gondolkodó filmnyelvi újító lett. Míg a korábbi műveinél sokszor a szemére vetették, hogy bő lére ereszti a vízióit, hogy túlságosan imádja saját témáit és magát ahhoz, hogy komolyan lehessen venni, a Mommyval végleg elhallgatott minden kételkedőt. Persze nem kell elfogadni, hogy ez az öt film egy fejlődési ívet rajzol ki, de egy próbálkozást mindenképp megér, hogy így nézzünk végig a pofátlanul fiatalon létrehozott életművön.

„Ez nem egy gyerek szeretete”

A színre lépés persze még nem váltott ki akkora érzelmeket, és vitát, mint későbbi pályája során, bár sokan akkor sem értették mit keres egy 19 éves kanadai filmes vizsgamunkája a cannes-i programban. Persze nagyon is lehetett érteni, hogy Cannes miért is esett korán szerelembe Dolannel (később másik három filmjének is itt volt a világpremierje). A leckét ügyesen felmondó, de csak a filmművészet eddigi eredményeit válogató, újrahasznosító rendezők közé már nagyon kellett valaki, aki öntörvényűségével, provokatív viselkedésével és filmjeivel felrázza a vörösszőnyegek kiszámítható miliőjét. Egy olyan ember, akit francia tévéműsorokba is el lehet hívni, hogy ott botránkoztassa meg a jómódú középosztályt, és aki nem mellesleg a kegyvesztett Lars von Trier helyébe lép – már ami a provokálást illeti.

Első filmje már címével (Megöltem anyámat) is tüntetőleg kilógott az akkori mezőnyből. A tipikusan olcsó esztétikájú, és egyszerű beállításokból építkező filmben már részben ott volt az összes későbbi Dolan-kellék és téma: az anya-fiú viszony gátlástalan boncolgatása; a hisztérikus, kiabálós jelenetek variálása a videoklipszerű lassításokkal; a homoszexualitás; a széleskörű műveltség és hétköznapiság ütköztetése. És persze az a kérlelhetetlen öntudatosság, mely azt üzeni: eljött a mi generációnk ideje.

De ahogy sok elsőfilmes, Dolan itt még a túl sokat akarás csapdájába esett. A Megöltem anyámat forgatókönyvét 16 évesen írta, és a főszerepet is magára osztotta: nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy az egész viharos kamaszkorát egyetlen filmbe sűríti. Az eredményimponáló, de hullámzó színvonalú lett, nagyon találó, és megmosolyogató jelentekkel egyaránt. De arra talán még a rendező is csak titkon számított, hogy alkotásával jóval univerzálisabb területre tévedett egy quebec-i kamasz és anyja állandó civakodásánál. Mert persze a Megöltem anyámat nem egy anyagyilkosságról szól, hanem arról a többszörös gyilkosságról, amit fejben elkövet egy gyerek a szüleivel szemben. Nem véletlen, hogy a film előtt a következő Maupassant-idézetet olvashatjuk: „anélkül szeretjük anyánkat, hogy tudnánk róla. Csak a végső búcsú után jövünk rá, milyen mélyen gyökeret vert bennünk a szeretet.” A bemutatkozás sikeréhez persze Dolan későbbi állandó színésznő-múzsája, az anyát alakító Anne Dorval is kellett. Fura beismerni, de Dorval karrierjét ez a suhanc emelte új szintre: a szintén quebec-i származású színésznő lubickol a fiú számára sokszor elviselhetetlenül kispolgári értékrendű anya szerepében.

10815738_929346683759807_301854188_n

A szakma tehát már ekkor – joggal – tapsolt, mondván itt van valaki, aki – hibái ellenére – újra tud érvényesen képekben és dialógusokban fogalmazni a bonyolult emberi viszonyokról. Dolan másodszorra azonban kevesebbet pszichologizált és a nagyobb költségvetést kihasználva, kiélte minden vizuális perverzióját. A Képzelt szerelmek inkább mint látvány és kevésbé, mint film állja meg a helyét. Dolan itt szemérmetlenül adta a néző tudtára az olasz és francia filmek hanyagsága és eleganciája iránti rajongását (elég csak megnézni Dolan 10 kedvenc filmjének listáját).

A Képzelt szerelmek egy modern környezetbe helyezett szépséghimnusz lett: szinte kiszivárog a képsorokból a drága parfüm illata. Még a kamera is szemtelenül közelről pásztázza a csípőket, vállakat, ajkakat. Így ha a történetmesélés ritmusa olykor meg-megbicsaklik, a Képzelt szerelmek képsorai garantáltan hosszú időre beleégnek a néző memóriájába. Nem csoda, ha a fim angol címe (Heartbeats) a kultikus The Knife zenekar számának címe: ez a film voltaképp a 2000-es évek indie/hipszter kultúrájának tökéletes korlenyomata. Művelt, de céltalan fiatalokkal, akik minden információmorzsát magukba szívnak, de emberi kapcsolataikban ennek ellenére (vagy épp ezért) leginkább egy gyerek szintjén ragadtak.

10818779_929346677093141_905305585_n

A hosszú videoklipre hasonlító színes-szagos, de vállaltan üres film miatt sokan már itt is legyintettek, mondván a Dolan-lufi is hamar kipukkad, csakhogy mai szemszögből pontosan érthető, hogy ez a lépcsőfok nélkülözhetetlen volt Dolan pályájában. Ha itt nem tombolja ki magát, talán maga sem veszi észre saját vadhajtásait.

Nem más, hanem különböző

A harmadik nekifutás ugyanis már egy jóval érettebb és komolyabb munka volt, már csak témája miatt is. Évődő fiatalok helyett az Így is, úgy is Laurence-ben Dolan már egy évtizedes szerelem mély- és csúcspontjait ábrázolja magabiztosan. A nyíltan meleg Dolan ebben a művében visz először a vászonra kellő gondossággal, és nem csak a politikailag korrekt mainstream-mozi felszínességével egy transznemű főhőst.

Már a film alaphelyzete is kellőképp provokatív: a címbéli Laurence két év együttlét után azzal áll barátnője elé, hogy ő egy férfi testbe született nő. Dolan alkotása azonban nem a nemiség kérdéskörén lamentál, hanem bátran a következő lépésre koncentrál: mi történik egy ilyen döntés után? Az Így is, úgy is Laurence tehát nem queer film, ezzel a címkével bántóan leegyszerűsítenénk. Dolan ebben a filmjében inkább arra keresi a választ, képesek vagyunk-e a szeretett fél másságát elfogadni, akár áldozatok árán is.

10811329_929346680426474_2057979982_n

A másság kifejezés azonban félrevezető: sokkal helyesebb a különbözőséget használni. Hiszen hiába a transznemű hős, ha őszinték vagyunk magunkkal szemben, akkor Laurence-hez és Fredhez hasonlóan a felszínre kívánkozó különbözőség előbb-utóbb válaszút elé állítja a kapcsolatokat. Igaz, a válaszadásról kevesen tudnak annyira kíméletlenül beszélni, mint Dolan. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy ez volt az első alkalom, amikor a rendező nem saját magára osztotta a főszerepet. Egyébként roppant jellemző, hogy az Így is, úgy is Laurence-t csak a LMBTQ fesztiválon láthatta moziban a magyar közönség. Ki merné ebben a hisztérikus közhangulatban elmagyarázni az embereknek, hogy a transznemű hős problémái nem csak egy szűk réteget, hanem mindenkit érintenek.

Dolan utolsó két filmje is csak azért juthatott el hazánkba, mert szerencsére még vannak a szűkös keretek ellenére is ügyesen válogató filmfesztiváljaink. A Tom a farmont a Titanicon, a Mommyt a CineFesten lehetett elcsípni. Pedig mindkét mű már a felnőtt Dolan alkotása, és ezt a jelzőt ezúttal egyáltalán nem az unalmas szinonimájaként kell érteni. A Tom a farmonban újra főszereplőként tér vissza, de ezúttal nem csak ő írta forgatókönyvet. A fojtogató hangulatú thriller egy színházi darab (Michel Marc Bouchard munkája) filmes adaptációja, melyben a címbéli Tom homoszexuális barátja temetésére utazik le egy vidéki családhoz, ahol a „gyászoló” család tagjai egyre komolyabb lelki terror alá vonják a főhőst.

Sokan Hitchcockot és Polanskit emlegették a film láttán, de Dolannek sikerült épp annyi bizarr és groteszk elemet sűrítenie a filmbe, hogy a kapott sztorit felismerhetően a saját képére formálja. Ráadásul itt alkalmazza először a rendező azt az elsőre banális trükknek tűnő eszközt, hogy a film hangulatától függően variálja a képméretarányt. Az egyre nyomasztóbb hangulat miatt egyre szűkebb keretben látjuk a hősöket. Van is honnan beszűkülnie a képnek, hiszen a Tom a farmon végig a szereplők elfojtott érzelmeire, és a néző előtt ismeretlen múltra és titkokra épít, amik idővel egyre nehezebbé teszik a farm tiszta levegőjét.

10822420_929346687093140_1389374627_n

A Tom… tehát könnyű, műfaji ujjgyakorlatnak is tekinthető, csakhogy Dolan nem állta meg, hogy a pszicho-thrillert, mely főleg a homofóbiáról mesél, ne tegye olykor nevetségessé, mondjuk egy meghökkentő táncjelenettel. A Tom a farmon így fura elegy lett, amit inkább csak egy lépcsőfokként vagy kitérőként lehet értelmezni a rendező karrierjében.

140 percnyi határfeszegetés

Ezután a négy film után jutottunk el 2014-hez, amikor ‒ véleményem szerint – Dolan elkészítette eddigi csúcsművét, a Mommyt. Azt a filmet, aminek sokan az Arany Pálmát is odaadták volna idén Cannes-ban, de végül „csak” a zsűri nagydíjával térhetett haza a kortárs mozi enfant terrible-je.

A Mommy (ahogy az címéből is gyorsan kitalálható) ismét visszatér Dolan kedvenc vesszőparipájához, az anya-fiú viszonyhoz, csakhogy itt akkora dózist kapunk a témából, hogy ehhez képest a Megöltem az anyámat egy könnyed vígjátéknak tűnhet csak. A Mommy 140 percnyi intenzív érzelmi hullámvasút, ahol képtelenség, hogy ne szimpatizáljunk az enyhén szólva flúgos főszereplőkkel: a felnőni képtelen, proli anyukával; a figyelemhiányos-hiperaktív, és rosszabb pillanataiban zabolázhatatlan fiúval; és az egy trauma miatt dadogó ex-tanárnővel.

Hármuk rendkívül törékeny viszonya tartja össze a film narratíváját; a három, külön-külön menthetetlen lélek ebben a fura, és elsőre teljesen valószínűtlen trióban találja csak helyét a világban. Az idill azonban csak abban a pár percben árad a vászonról, amikor Dolan játékosan 16:9-es méretre vált, és mondjuk egy Dido- vagy Oasis-gigasláger szól. Merthogy a filmzenére mindig is rendkívül érzékeny Dolan ebben a filmben direkt nagy slágereket használ, hogy ezzel is érzékeltesse, a film három kitaszítottjából csak ezek a Lady Gaga- vagy Celine Dion-számok képesek kihozni az életörömöt.

10833602_929346693759806_869871016_n

A film nagy részét 1:1-es képen, a vászon közepén egy négyzetben látjuk csak – így ha a Tom a farmon légköre fojtogató volt, akkor ebben a drámában és ebben a képméretben csak úgy fuldokolnak a főszereplők. A Mommy egy végtelennek tűnő, hol csak verbális, hol már tettlegességig fajuló veszekedés mozgóképes dokumentálásaként is felfogható, csakhogy Dolan ezúttal nem csak az extrém helyzetekben tobzódik, hanem hagy időt a szereplők motivációinak, csendesebb pillanatainak bemutatására is.

A rendező gyerekszínész-tapasztalatai (4 éves kora óta játszott különböző filmekben) miatt ösztönösen jó színészvezetői képességei ebben a drámában ütköznek ki a legjobban: a három főszereplő saját határait feszegeti jelenetről jelenetre. Ebben a filmben már nem egy kamasz tehetség próbálja megfejteni a saját anyjához fűződő, szeretet és gyűlölet között ingadozó viszonyát. Dolan most bölcsen egy lépés távolságból figyel, és hagyja, hogy a nem túl bonyolult történet a három színész elképesztő játékának köszönhetően teljesen beszippantsa a nézőt, és hogy az elkerülhetetlennek tűnő katasztrófa ellenére az mégis jól érezze magát ebben az érzelmi szemétkupacban. Röviden: a Mommy arculcsapó élmény, olyan erejű, amilyenbe nagyon ritkán fut bele a mozirajongó manapság.

Dolan ezzel egy korszak végére is ért: következő filmjét pályafutása során először angol nyelven, amerikai színészekkel készíti. Akárhogy is alakul az amerikai kaland még mindig bőven túlszárnyalhatja egy másik Quebec-ből származó rendező, Denys Arcand (Az amerikai birodalom bukása, Barbárok a kapuk előtt) zseniális életművét.

Bicsérdi Ádám

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: