Sosem hallom a csöndet

Tárlat: Az érzékelhető határán – Más hangok, Műcsarnok, Budapest

Christian Skjødt: Rezonáns zavarok III., 2014 , fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Christian Skjødt: Rezonáns zavarok III., 2014, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik-tiktiktiktiktiktiktik… – szeretném ezt inkább felolvasni olyasféle ritmusban, ahogy egy esőre álló, szürke napon a Műcsarnok első termében hallottam, ahol fény- és árnyékjelenségeket felfogó szenzorok keltették kétszáz felfüggesztett hangszóróban az iménti, kattogásra emlékeztető hatást. Nem csodálkoznék, ha bezizzenne az, aki nyolc órát tölt el Christian Skjødt dán hangművész eme installációjában. A Rezonáns zavarok III. című munkában az aktuális világossághoz mérten alakulnak a hangok, és hagynak nyomot az épületben. Hosszas megfigyelés és átgondolás után rájöttem, hogy én is hozzájárultam a zavaró hangok keletkezéséhez azáltal, hogy a térben mozgásom során árnyékot vetettem.

Bernhard Gál: Alsógál, 2014, field recording alapú hangkörnyezet: teafőző, bútorok, hangszórók, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Bernhard Gál: Alsógál, 2014, field recording alapú hangkörnyezet: teafőző, bútorok, hangszórók, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Az érzékelhető határán – Más hangok kiállítás olyan szélsőségek között sodorja a látogatót, mint a hallható hangtartomány végletei, miközben nem titkolt szándéka, hogy a figyelmét vagy arra irányítsa, amit már megszokott, és szinte észre sem vesz, vagy arra, amit nem akar meghallani, annyira felkavaró. A Műcsarnok előterében Žilvinas Kempinas Forrását még megmosolyogtam, azonban két falon túl már a félelem kezdett kerülgetni. (Előbbi alkotás ugyan nem Az érzékelhető határán tárlat részét képezi, Rózsás Lívia kurátor mégis körültekintően választotta az átjáró helyiségbe a magnószalagokat borzoló ventillátort, melynek hangja valóban egy csobogóéra emlékeztet.) A szóban forgó kiállítás termeit elválasztó, hangszigetelést szolgáló első fekete függönyön áthaladva majdnem teljes sötétségbe érkeztem, ami hirtelen meg is ijesztett. Pár másodpercig egy helyben állva, csukott szemmel szoktattam magam a megváltozott körülményekhez, majd a homályos teremben a hangokat követve a balra levő fal felé kezdtem közelíteni. A különös, vészjósló madárcsicsergést hallgattam, fülemet kanapék alá rejtett hangszórókhoz fordítva. Eközben régi lakhelyek (jurták, kemencék köré épített parasztházak) elrendezését idéző központi tűzhelymotívum bontakozott ki előttem, amint a Műcsarnok padlójába vájt szellőzőrácson átszűrődő vörös fényt néztem. Szinte ösztönszerűen férkőztek tudatomba a művészettörténet pokolábrázolásai, és elkeveredtek a terem közepén az egy sorban húzódó, halkan sípoló, halvány gőzt eregető teáskannák és az egyik sarokból odaszűrődő, nyüzsgő otthonra jellemző zajokkal. Bernhard Gál Alsógál című munkája a látvány és a hangok kontraszthatásait zúdította rám. Menekülőre fogtam.

Bernhard Gál: Alsógál, 2014, field recording alapú hangkörnyezet: teafőző, bútorok, hangszórók, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Bernhard Gál: Alsógál, 2014, field recording alapú hangkörnyezet: teafőző, bútorok, hangszórók, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Zenével foglalkozó tudományok számára is nehezen felfejthető kérdés, miként hatnak az emberre a hangok. A magzat számára az alig változó, biztonságos környezetben, az anyaméhbeli lét során a legintenzívebb ingerek a hangok. Talán emiatt vagyunk képesek későbbi életünk során is olyan elevenen reagálni rájuk. A kiállítók közül Nagy Gergő helyezett vissza a legredukáltabb vizualitású térbe, és itt kezdtem rájönni, hogy nem tudok elmenekülni. Hogy nem tudom kikapcsolni a hangokat. Örökké hallok hangokat. Magamban. Zörejek árasztottak el hirtelen. Nem tudtam, miért, és nem tudtam, honnan. Túlságosan féltem ahhoz, hogy a Cycle of Twoban addig maradjak, amíg a rendjét felfedezem. Fóbiások kerüljék!

Binaura csoport: Alpha, 2011, interaktív audiovizuális installáció, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Binaura csoport: Alpha, 2011, interaktív audiovizuális installáció, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Inogva indultam tovább az érzékeim határán gondolkodva. A figyelmem átadtam azoknak a körülményeknek, amelyek folytonosan változtatják a befogadóképességem. Megfigyeltem, milyen emlékek, milyen érzések bukkantak fel bennem, és eközben már egy újabb fekete függönyön túl jártam, ahol apró kavicsok sistergése ütötte meg a fülem. A BINAURA művészpáros falon olvasható instruálását követve igyekeztem elcsendesíteni magam. Első ízben sikerült a testemet tudatosítanom a kiállítás során. Egyre érzékenyebben kezdtem odafigyelni minden apró mozdulatomra és lélegzetemre. És amikor már nem kellett magamra összpontosítanom, pusztán nyugalomban éreztem magam, akkor vettem észre, hogy az installáció közepét alkotó, fénylő kődarabok közötti rezgés formálódni kezd. A szemem előtt jöttek létre különböző összeköttetések. Az Alpha című interaktív installáció tapasztalata valamelyest kitágította érzékelésem határait.

Jozef Cseres – Jon Rose: Hogyan észleljük a virtualitást, 2014, háromcsatornás videoinstalláció, tárgyak vitrinekben, fotó: Kővágó Nagy Imre, © Műcsarnok

Jozef Cseres – Jon Rose: Hogyan észleljük a virtualitást, 2014,
háromcsatornás videoinstalláció, tárgyak vitrinekben, fotó: Kővágó Nagy Imre, © Műcsarnok

Jon Rose és Jozef Cseres közösen jegyzett fikciós kísérlete szándékosan kelt zavarodottságot. Valós és kitalált történetek keveredésének eredményeképpen alakították ki a ténylegesen létező Rosenberg Múzeumot, amelynek kiállítási darabjait a Műcsarnokban is hitelesnek tűnő köntösben installálta a páros. Dokumentumokkal megpakolt vitrinek és játékos hegedűépítmények üvegezett keretei billentettek ismét abba a bizonytalan állapotba, amelyben az emlékek illékonyak, az érzések megfoghatatlanok, a valóság nem létezik.

Jozef Cseres – Jon Rose: Hogyan észleljük a virtualitást, 2014, háromcsatornás videoinstalláció, tárgyak vitrinekben, fotó: Kővágó Nagy Imre, © Műcsarnok

Jozef Cseres – Jon Rose: Hogyan észleljük a virtualitást, 2014,
háromcsatornás videoinstalláció, tárgyak vitrinekben, fotó: Kővágó Nagy Imre, © Műcsarnok

Az érzékelhető határán – Más hangok különös mentális teret képez. Az emberi agy sok különböző hang közül tudja kiválasztani a számára jelentéssel bírót. Rózsás Lívia és Sőrés Zsolt kurátorok válogatása igen széles merítés a kortárs hangművészeti alkotásokból ahhoz, hogy a látogatók észlelését aktivizálja. Persze eszembe jutott a 2009-es (Untitled) című film – amelyben még a kortárs művészetet értők és vásárlók is megrökönyödve állnak a csörömpölő zajzene hallatán, majd nevetésben törnek ki –, mégis bízom abban, hogy az előállított zajok rendszere képes sokak számára értelmessé válni, és nem csak mihamarabbi menekülésre késztet. Az apszisban el lehet merülni Tóth Pál (aka „én”) kísérleti zene gyűjteményében, amely akár több száz órára is lebilincseli hallgatóságát; nehéz megérteni, miért, hiszen a hang a legmegfoghatatlanabb létezők egyike. A kiállítás ezzel a kockázattal dacolva teszi meg a hangot képzőművészeti eszköznek és főszereplőnek. S ezt a kulcsszerepet erősítik a Műcsarnok kellőképpen kihasznált terei a minimális látvánnyal, a tisztán érthető technikai leírásokkal.

Várnai Gyula: A gondolat formája, 2001, fotó: Kővágó Nagy Imre, © Műcsarnok

Várnai Gyula: A gondolat formája, 2001, fotó: Kővágó Nagy Imre, © Műcsarnok

A koncepció nyíltan nem vállalkozott hangművészet-történeti áttekintésre, mégis lehetőséget teremt bárki számára, hogy egy 1970-es évektől kezdődő idővonal szerkesztéséhez járuljon hozzá. Szintén az apszisban emellett bőséges magyar és idegen nyelvű szakirodalom is fellapozható. Ennek az utolsó, interpretációs térnek az egyik falán olvasható Alvin Lucier gondolata – „A zene valami másról szól, olyasmiről, ami kívül esik az esztétika hatókörén” –, amelyre rácáfol a kiállított műalkotások némelyike. A – többségében zenei előképzettséggel rendelkező – alkotók ugyanis előre komponált alapokkal bocsátják interakcióba a látogatót. A hallgatóság figyelmének irányítása így az esetek többségében befolyásolható, asszociációi már kevésbé.

 

Nagy Viktória

 

Az érzékelhető határán – Más hangok című kiállítás november 23-ig látható s hallható a budapesti Műcsarnokban.

 

(A képeket a Műcsarnok engedélyével közöljük.)

One Response to Sosem hallom a csöndet

  1. Szilágyi Éva szerint:

    Igazán felkeltette a kíváncsiságom, kár, hogy csak ma olvastam a cikket. Megpróbálom átszervezni a hetemet, hogy még a vasárnapi zárás előtt megnézzem, meghallgassam a kiállítást.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: