Ellen-elmélet? (könyvkritika)

Kántás Balázs: (Contra-)Theoria − Esszék, tanulmányok, Ezredvég Alapítvány, Z-füzetek 154., Budapest, 2013.

(Contra-)Theoria − a teória ellen − jelöli ki már címével is az irányokat Kántás Balázs legújabb kötete. Úgy tűnik, hogy a hermeneutika felől érkező Kántás végleg szakítani kíván az általa (poszt)modern irodalomelmélet(ek)nek nevezett iskolákkal, és ebben a füzetben saját irodalomértelmezői paradigmájának a felvázolására tesz kísérletet.

Bő egy évvel ezelőtt a Nyelv / Rács / Törés kapcsán már felróttam Kántásnak, hogy túl könnyedén bánik az irodalomelmélet egyes fogalmaival, nem definiálja azokat, illetve nem jelöl ki támpontokat a szövegeiben, amelyekhez képest azok értelmezhetőek lennének. Bár, az elsősorban a kötetet záró, Szepes Erika műveiről írt szövegében kifejtett elméleti fordulatának tükrében ez a hanyagság érthetőnek tűnik, azonban a produktív olvasást továbbra is nehezíti az elméleti keret megalapozatlansága. Mintha a szerző nem azért szakítana az elméletekkel, mert azokat kevésbé produktívnak érzi, hanem azért, mert ő maga nem tud otthonosan mozogni bennük. Erre utal az a tény is, hogy a különböző iskolákat már-már reflektálatlanul veti el, mintha azok egyformák lennének, figyelmen kívül hagyva, hogy ezen irányzatok képviselői között (és itt nem csak a hazai tudományos életre kell gondolni) számos kérdésben nincs egyetértés.

Legnagyobb ellenvetése az, hogy szerinte ezek az iskolák a végtelen értelmezés lehetőségeit hordozzák magukban, azonban az ebben a témában lefolyt vitákat következetesen figyelmen kívül hagyja. De bírálja, hogy az általa is kritizáltak érdektelenek a velük szemben megfogalmazott negatívumokkal szemben.

Szerencsétlen, hogy Kántás Szepesről írt esszéjében (ami megérzésem szerint három különálló rövid kritika/ismertető kissé hanyag összefűzéséből keletkezett) leírtak nem állnak össze igazi elméleti keretté. Kántás nem kínál igazán új paradigmát, csak Szepesi főbb gondolatait és fogalmait reciklálja, ez azonban kevés ahhoz, hogy valódi paradigmaváltásról beszéljünk.

Azért is furcsa ez a kötetet záró programszerű szöveg, mert a tanulmányok között találni olyanokat is, amelyekben a szerző vissza-visszanyúl a különböző elméletekhez, bár ezeket az utalásokat, gondolatfoszlányokat a legtöbbször lógni hagyja a levegőben (ilyen például a Túl nyelven? című írás, melyben Celan verseinek zenés feldolgozásai esetében említi meg a gender-szempontú olvasás lehetőségét, csak azért, hogy utána egy sor múlva mintegy megfeledkezzen róla), ugyanakkor az is látszik, hogy az általa szorgalmazott, a szövegekre összpontosító olvasás nem terméketlen, hiszen éppen az említett Celan-tanulmányban vet fel érdekes olvasási irányokat.

Másik irodalom és zene kapcsolatát boncolgató tanulmánya (Egy operaária kontextusai) viszont mintha célt tévesztene. Bár törekvése arra, hogy bemutassa, mennyiben értelmezheti át a zene és az előadásmód a szöveg interpretációját érdekesen indul, azonban nem vállalkozik mélyebb elemzésre, és − talán az elméletekkel szembeni ellenérzései miatt  sajnálatos módon hiányzik a különböző médiumok közötti játéknak, valamint a nyelv zeneiségének alaposabb vizsgálata is (ugyanez a hiány érhető tetten Az ellenállás melankióliájáról és Werckmeister-harmóniákról szóló tanulmány esetében is).

A kötet kétségkívül legjobb szövege Kemény István és Böszörményi Zoltán versein keresztül a két költő haza-fogalmát vizsgálja meg. Kántás, bár igyekszik egy szintetizáló, mindkét világképet magába foglaló álláspontot kialakítani, végeredményben Böszörményi szigorú Kemény-kritikáját részesíti előnyben, és sokkal inkább egy olyan haza-fogalom mellett érvel, melyben a haza nem valami statikus, hanem valami dinamikus, melyet annak részei maguk alakítanak. Meg kell azonban jegyezni, hogy Kemény verséből nem feltétlen érződik az a fajta statikus haza-fogalom, amit Kántás leír, sokkal inkább egy olyan kiábrándultság érhető tetten benne, aminek az állapotában a beszélő már nem hiszi, hogy változhat a haza − ez a beszélői álláspont azonban semmiképp nem abszolút.

Korábban már felróttam Kántásnak, hogy sem a szövegei, sem pedig a kötetei nem megfelelően szerkesztettek, és sajnos ezt a jellegzetességet ez a füzet is magán viseli. Nem csak a nyelvi megfogalmazás gyakori hanyagságára és magyartalanságára gondolok (rendszeres szóismétlések, logikátlan szórendek, egyéb stilisztikai hibák), hanem olyan gondolatmenetbeli ugrásokra és ismétlésekre, amiket egyszeri újraolvasással könnyen ki lehetne küszöbölni. Ugyanúgy, ahogy azt a visszatérő hibát is, hogy a lábjegyzetek formázása nem egyenletes. Szakmai szemmel nézve a legnagyobb problémát azonban nem a korábban felsoroltak jelentik, hanem az, ahogy Kántás a felhasznált irodalommal bánik, ugyanis a kötet nem minden esetben tartalmaz pontos lábjegyzeteket (például az Egy operaária kontextusai című tanulmányban említi Susanne K. Langer egy gondolatmenetét, azonban annak pontos előfordulási helyét elmulasztja hivatkozni, és csak a tanulmány utáni felsorolásban szerepelnek a könyv adatai).

A Nyelv / Rács / Törésről azt írtam, hogy túl nagy falatnak bizonyult, és sajnos ismételnem kell magamat, ugyanis Kántás mintha ugyanazokat a hibákat követné el, mint korábbi kötetében, csak ezúttal ezeket a hibákat egy ellen-elmélettel próbálja meg alátámasztani, sikertelenül.

Szabolcsi Gergely

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: