Feketemosó: Underground 1.

feketemoso-kisebbDe legutóbb, ahogy kezdtem is, sétáltam a nyálkás, szar időben, a belvárosban, és mielőtt elhaladtam volna mellette megint nyílt a csatornafedél, de nem papírok szálltak ki belőle, hanem egy alak mászott ki rajta komótosan. Ahogy jött ki, láttam, ingben és nadrágban van, a vállára terítve egy ballonkabát, egyik kezében papírköteg, ezért lehetett olyan nehézkes a kimászás, rám nézett és valamit már mondani kezdett. Megálltam meglepettségemben. ‒ Bödecs László írja az Apokrif naplóját.

Éppen a belváros egy részén sétáltam a részben felújított, részben még a világháborús állapotaikat mutató polgári tömbök között, már hűvösre járt az idő, szürke és nyálkás őszi nap volt, enyhe köd szállt az aszfalt felett. A csatornafedelek és útszéli rácsszerű változataik finoman lélegezték ki a levegőnél melegebb párájukat.

Akkoriban sokat sétáltam, sejtettem, hogy odahaza megfigyelés alatt vagyok, meg nem is igazán volt mihez kezdeni ott. Korábban sokat internetezve foglaltam le magam ezekben a magányos időkben, különböző félismerőseimmel beszélgettem, online sakkoztam. Az internetnek addigra viszont magas adatforgalmi díjai voltak, már nem lehetett külföldi ismerősökkel beszélni, hiszen a skype és hasonlók rengeteg pénzbe kerültek volna, ha mégis megpróbáltad, lefagyott, akadozott a rendszer és nem hallottál, nem láttál szinte semmit, az írott üzenetek, pedig ismeretlen okból, kódszerű krikszkrakszok formájában értek célba. Sakkozni a piacra (a Dohányboltokon – régen pláza – kívüli feketekereskedelmet bonyolító alkalmi, minden héten máshova megbeszélt találkozókra), vagy valamelyik fürdőbe jártam, ahová több paralizált ismerősöm. Békéseket csak pénzben fogadva engedtünk játszani, és úgy intéztük a dolgot, hogy bucira verjük őket, vagy így vagy úgy, ne akarjanak minduntalan odajönni. Az olcsóbb fürdők többnyire közösek.

Otthon nem is volt mit csinálni, a TV és a rádió természetesen államilag volt fenntartva. Nem is volt sok adó, lehetett fogni orosz és kínai adásokat, törököt, vagy azerbajdzsánit – az egyébként népszerű török szappanoperák viszont untattak egyhangú szinkronjukkal, zsánerfiguráikkal, a többi meg nem igen különbözött a hazai adóktól, csak még nem is értettem őket. A nemzeti adók gyakran szakították meg műsoraikat híradóval, amiben a Kormány sikereiről számoltak be többire, Nyugatról csak háborús hírek érkeztek, és rettentő iskolai tömeggyilkosságok, egyéb családirtások, drog és szex botrányok híres emberek életéből. A sikertörténetek végeláthatatlan sora is untatott. Például nemrég a Nemzeti 1-adón adták a foci világbajnokság döntőjének összefoglalóját, ahol a magyarok 6-3 arányú győzelmet arattak a másik válogatott ellen. Mindenki úgy emlékezett, ez volt a közbeszédben az utcán, már amennyire lehetett csakúgy beszélgetni az utcán találkozva csendőri közbelépés nélkül, hogy két éve is az volt az újságokban például a Haza polgárában, vagy a Turul tollaiban, hogy nyertünk egy vb-t, ami mondjuk lehetetlen lenne. Aztán nemrég az (ál)ellenzéki újság a Nyerítő ló megírta, sajtóhibának címkézve az esetet, mostanra az egykori főszerkesztő polgári közösség megvezetésére tett kísérlet és nyilvános rágalmazás vétke miatt tárgyalásra vár a fogházban. Mindez talán két hét alatt. Persze az újságok rendben vannak, két éve EB-volt. Mindehhez csak három napig tartottak zárva a könyvtárak, és egy hét leforgása alatt elvégezték az állítólag hibás vízórák leszerelését a lakásokban, mikor is a veszélyes levegőbe kerülő anyagok miatt javallott volt a lakóknak nem odabenn tartózkodni a művelet ideje alatt.

Aztán ez a sétálás sem a legjobb, térkamerák is vannak, meg csendőrök, gyakran odajönnek elbeszélgetni, igazoltatni, meg ez az általános üresség az utcákon is nyomasztó. Kevesen is lakhatunk már itt, meg nem is nagyon jönnek ki az emberek. És újabban többször láttam, hogy a csatornafedél egyszer csak kinyílik, és mintha felrobbanna egy nyomtató, papírokat köp ki magából mindenfelé. Ilyenkor gyorsan elszaladtam többnyire. Pedig még az átnevelésem idején láttam ezt először, igaz akkor rácson belülről, és nem is tudtam volna közelről megnézni, emlékszem a kíváncsiság érzésére, ami most inkább valami hányingerszerű görcsbe szokott fulladni – igaz még mindig nem közöny. Azóta nem mentem oda ezekhez a papírokhoz, sarkon fordultam és elmentem másik irányba.

De legutóbb, ahogy kezdtem is, sétáltam a nyálkás, szar időben, a belvárosban, és mielőtt elhaladtam volna mellette megint nyílt a csatornafedél, de nem papírok szálltak ki belőle, hanem egy alak mászott ki rajta komótosan. Ahogy jött ki, láttam, ingben és nadrágban van, a vállára terítve egy ballonkabát, egyik kezében papírköteg, ezért lehetett olyan nehézkes a kimászás, rám nézett és valamit már mondani kezdett. Megálltam meglepettségemben. Felkászálódott – Szevasz! – sebtében magára vette a ballonkabátot, annak a zsebéből hamar előkerült a cigi és gyorsan rá is gyújtott, nem ügyetlenkedett, annak ellenére, hogy a másik kezében ott volt a papírköteg, alacsonyabb volt, mint én, köpcös figura, foltos volt a kabátja és a nadrágja is, volt rajta egy feliratos kötött sapka, csapzott szakálla mögé szívta a füstöt, majd kissé csücsörítve kifújta. Van már szerzői példányod? – kérdezte és nézett rám a valahogy vizenyős, érzelmességet sugárzó szemével, amit mégis megkeményítettek a harcok, bizalmatlanul olyasfélén, mint egy sokat vert kutyakölyök – de most betelt a papír. Folyt.köv.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: