Feketemosó: Szövegfolyamban sodródva

feketemoso-kisebbHajónapló papírokkal és hullámokkal, Nyúl Pál nyolcadik bejegyzése ‒ Gál Soma írja az Apokrif naplóját.

(G.R.-nek mindig, és a sz-őknek)

A napok úgy folynak össze, mint az igazán jó mondatok. A matróz befészkeli magát a kajütbe, még csak ki sem néz a ablakon a tomboló hullámokra, az üvegen doboló víz sem jut el hozzá – megtalálta a biztonságot.

Szenvedélyes hullámok csitultak el, három hónapnyi vihar után most nyugodtan ringatózik a hajó. A matróz rímeket szedegetett ki belőlük: most ott hevernek az asztalon, megkezdett és félbehagyott rendben. Mellettük nagy köteg papírok, hajónaplók, vallomások, számlák. Odakint kötelek várják, nehéz csomókkal, felszívták a sós vizet és megkeményedtek a faszerkezeten. Biztos rendben az állandó szélhez, mégis félő, hogy hirtelen támad a vihar.

Mert az északi parton az híresen gyorsan érkezik.

Ám ha nyugodt a víz, még a matróz is hajlamos veszteni az éberségéből, a rutin is rásegít, meg a boldog napok, hát kinek volna kedve ilyenkor a méregsötét égre, a tajtékos horizontra, a villámokra gondolni, a mennydörgésnek csak a kistestvére zúg a fejben: a fellépő folyadékhiány, még inni is elfelejtett, rumok és barátok porosodnak a sarokban, eltelik lassan az idő, kopogtat is hozzá a tollal, mert írni képtelen, csak a szándék van meg.

Valami csendesen bugyborékol.

Most nem lehet, nincs idő félrenézni, túlságosan lefoglalja, hogy boldog, és épp nem kell sajnáltatnia magát, hogy meg kell tervezni, mit fog majd elcseszni, mert eddig mindig megtette, szabotálja és zendül maga ellen, úgyhogy a drágalátos szavakhoz menekül, az ő szavaihoz, mert azok még nem bántották meg állítólag, és fordítva sem.

Némán ül a fehér üresség felett.

És újra felbugyborékol.

Kizökkenti a semmittevésből, haragosan morog maga mellé, mintha utálhatná az egész világot, de igazából csak a megmentőre vár, aki filigrán betűket farigcsál abból a kurva sok elefántcsontból, ami most körülveszi, hogy neki csak egymás mellé kelljen szednie őket egy szép szövegbe, de a boldogság nem ad témát, az mára senkit sem érdekel, csak legyintünk, hogy hányszor hallottuk már, hogy a királyfi, meg a királylány, meg a mígmegnem és hogy ezen aztán már senki sem hatódik meg. Ma vérről, könnyről és alkoholról kell írni, még szerencse, hogy ezek együtt járnak, a jó prózaírónak de jól vagyon dolga, állítólag csak élnie kell, figyelni, aztán püfölni pár órán, napon, rosszabb esetben éven át a klaviatúrát: készen is van a sikere.

Egyedül az a fájdalmas bugyborékolás zavarhatja meg.

Ami felemeli a tekintetét a picsogásból, egyenesen a sellőre. Ott fekszik mellette, tágra nyílt szemekkel és szőke fürtjeibe készül fulladni, szaporán kapkodja őket, mert víz alig maradt alatta az ágyon. Hiszen szavakat sem tud faragni a levegő nélkül.

A fulladás a közös pont. Itt a papíron, ott a levegő.

Azonnal vizet kell hoznia.

Nem törődik semmivel, még azzal sem, hogy közben feldönti az asztalt és a csontfehér papírok mind a Földre hullanak.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: