Mezítlábas mágia

Tárlat: Joan Jonas – Light Time Tales, HangarBicocca, Milánó 

Wind, 1968

Wind, 1968

Állatmaszkok, rózsaszínes lilában fürdő hegycsúcsok és északi minimál a milánói HangarBicoccában. A hatvanas évekbeli videó- és performanszművészet egyik úttörőjének, Joan Jonasnak (New York, 1936) szentelt tárlat tíz installációt és kilenc egycsatornás videót mutat be és egy kiállítás-sorozat része, amelyet Vicente Todolí és Andrea Lissoni kurátor páros neve fémjelez. A mágikus teret kijelölő, embermagasságú fehér tölcsérekkel szegélyezett bejárási útvonal egy kört ír le, amely térbe írja a művész útkeresésének körkörös, önreflexív jellegét. A folytonos újrakezdés érzetét vizuálisan két elem jelenléte erősíti: a kiállítás elején kúpokból felállított kör, illetve egy filmes leitmotívum, amelyben a művész krétával gyors, ideges vonásokkal rajzol, majd letöröl egy figurát.

Waltz, 2003

Waltz, 2003

 

A ciklikus elrendezésen belül három fő mű, a Waltz (2003), a Mirage (1976/2011) és a Reanimation (2010/2012/2013) jelölik ki a csomópontokat. A Kanadában forgatott Waltz (2003) a zeneszerző Robert Ashleyvel való együttműködéséből született. A színházi jelmezeket és a papírmasé maszkokat viselő performerek egyszerű cselekvéseket hajtanak végre kimért mozdulatokkal (tárgy áthelyezése az asztalon, leülés és felállás). A kimerevített pozíciók némelyike – a tisztáson lobogó zászlóval közeledő ember vagy a fa alatt ülő tunikás nő kezében fényes tálal és tükörrel – művészettörténeti kliséket elevenít fel. Az amatőr színészek mozdulatai suták, az elegáns archaizáló ruhán látszik, hogy bolti jelmez. A keringőzenével aláfestett tündérvilágot finom irónia színezi át.

Mirage, 1976/1994/2005

Mirage, 1976/1994/2005

 

A Mirage (1976/1994/2005) egy összetett installáció, amely egy 1976-os performance fekete-fehér fotóiból, palatáblából, fehér kúpokból, chiricoi szertelenséggel széjjelhányt színházi kellékekből (dobogó, görög maszk), három monitorból és kivetítőből áll. A „mirage” szó délibábot, csalóka ábrándot jelent, olyan efemer jelenséget, amely látható, de nem tapintható. Ez a határ-tapasztalat jelent meg az 1976-os performanszban, ahol mozdulat-szekvenciák meditációs pozitúrákból fejlődtek ki.

Reanimation, 2010/2012/2013

Reanimation, 2010/2012/2013

 

Reanimation, 2010/2012/2013

Reanimation, 2010/2012/2013

A harmadik központi mű, a Reanimation (2010/2012/2013) egészen új és a kiállítás legtávolabbi részében, egy külön blokkban található. Az installáció kiindulópontja Hálldor Laxness Under the Glacier (1968) című könyve, amelynek fő témája az izlandi gleccserek és más természeti jelenségek. A lapp joik dallamaival párhuzamosan a kivetítőkön északi tájak, naplementés hegyvidékek és hóba rajzolt fekete tusrajzok váltakoznak. A tér közepén,egy fémszerkezetből vékony fémszálakon kristályok csüngnek alá csillogó felületeket festve a falra és a padlóra. Joan Jonas saját korábbi alkotásait – ahogy a cím („reanimation”) is jelzi – integrálja be az új munkájába. Mint „mű a műben” látható továbbá két korábbi munka, a Disturbances (1974) és a Melancholia (2005) című videók, illetve az 1990-es évektől készített My New Theater című, monitort rejtő apró tárgyakból álló sorozat egyik tétele, amelyben egy prehisztorikus kinézetű hal pislog a tenger fenekén.

Double Lunar Rabbits, 2010

Double Lunar Rabbits, 2010

 

A Light Time Tales munkáira jellemző egyfajta eklektikusság.Vonatkozik ez az eszköz- és anyaghasználatra, de a felhasznált írott forrásokra is. Az észak-amerikai (Waltz), lappföldi (Reanimation) utalások mellett a művész a hopi indián, a japán és az izlandi kulturális hagyatékból is merít. A japán hatásra példa a Songdelay (1973) vagy a Kitakyushuban forgatott Double Lunar Rabbits (2010). Ez utóbbi egy majom, egy róka és egy nyúl történetét meséli el, akik elhatározzák, hogy jó cselekedetet hajtanak végre. Amikor egy öregember elemózsiáért könyörög, a majom gyümölcsöt szed a fáról, a róka halat vadászik a folyóból, a nyúl jobb híján magát veti a tűzbe. Az öregember hálából a holdra rajzolja a nyúl képét, hogy mindenki láthassa. Az izlandi befolyásra példa a Volcano Saga installáció (1985/1994), amely a 13. századi izlandi Laxdæla saga legendájára épül. A kivetítőn a művész szigetországban tett útjáról készült fotói tűnnek fel, az emelvényen vörös drapéria látható, rajta Izland térképével, továbbá a vitrinekben maszkok, babák és palatábla foglalnak helyet. A film helyszíne egy vulkánokkal szabdalt vidéken elnyúló természetes termálfürdő, ahol Gudrun (a Jim Jarmusch Caravaggiojából ismert Tilda Swinton) négy álmát meséli el a nagybátyjának, a hadvezér (és szabadidejében jövendőmondó) Gestnek. A bluebox televíziós technikával megoldott álomjelentek mellett más filmnyelvi eszközök is kissé szürreálisak. Így a narráció nem folyamatos, mert a történetet megszakítják a mindennapi életből vett jelenetek (autóbaleset). Ráadásul ez a kibillentés a hangeffektusok szintjén is megvalósul: a szél suhogásának hangját időről időre megszakítják az amerikai Alvin Lucier experimentális zenei futamai.

Volcano Saga, 1989/1994

Volcano Saga, 1989/1994

 

A művek egyik fontos témája az ember és a környezet közötti viszony mibenléte. A Volcano Saga szépsége abban áll, hogy a fő üzenet nem az elbeszélésbe, hanem a környezetbe, a vulkáni táj kopárságába és a termálvíz irreális kékjébe kódolódik bele. Ahogy máshol a kutya (Waltz, Beautiful Dog), itt a táj válik az emberrel egyenrangú szereplővé. A környezet, legyen az természetes vagy épített, verbálisan kifejezhetetlen érzeteket hív elő és mobilizál. A természeti elem mint rend-teremtő erő jelenik meg Jonas egyik legkorábbi munkájában, a komikus fekete-fehér kísérleti filmben, a Windben (1968). A széllel birkózó, szimmetrikus koreográfiában mozgó emberek beleékelődnek a longshotokból felvett tájba. Joan Jonas és Keith Hollingworth tükrökkel televarrt kabátot viselnek, amelyek visszatükrözik a vízfelületet és a környező hegyeket.

HangarBiococcaHangarBiococca_2

 

A kiállítás címében megjelölt három szó (light, time, tales) a kiállítás és a Joan Jonas œuvre-jének három jellegzetességére, három vektorára hívják fel a figyelmet. A fény (light) elsősorban mint konstruáló erő jelenik meg. Az installációkat megvilágító reflektorfény jól kivehető részekre bontja a hangár masszaszerű félhomályát. Az egyes blokkokon belül a megvilágítás nem egyenletes, a kisebb tárgyak erős és élés fényt kapnak, a kivetítők és a monitorok viszont pulzáló, fátyolos fénnyel világítanak a hordozók anyagi (japánpapír, vászon) és formai (négyzet, háromszög, szabálytalan) sokféleségének köszönhetően. Az idő (time) Joan Jonas esetében sokszor rituális, mitikus időt jelent, amely egyszerre tartozik a múlt, a jelen és a jövő tartományába, és amely átélése révén egy múltbeli esemény jelenné, aktuálissá válik. Az önmagára visszahajló idő témája jelenik meg a korai alkotások átdolgozásában, kibővítésében, új médiumra való átültetésében (MirageAfter MirageStreet Scene With Chalk). Az elbeszélések, a történetek (tales) pedig Joan Jonas magánmitológiájának kiindulópontjai. Ezek segítségével világít meg olyan problémákat, mint a reprezentációs kódok, az identitás vagy az öregedő test látványa. Lehet az egy irodalmi mű (Under the Glacier), egy mítosz (Laxdæla saga) vagy akár egy banális személyes élmény (mint egy izlandi nyaralás), Joan Jonas bármilyen szövegből kiindulva képes általános ismeretelméleti és létfilozófiai témákat feszegetni.

Farkas Mariann

A kiállítás 2015. február 1-ig tekinthető meg a milánói HangarBicoccában.

(A képeket a kiállítóhely bocsátotta a rendelkezésünkre.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: