Berlin utcáin (képregénykritika)

Jason Lutes: Berlin, 1996–, Black Eye Productions, Drawn & Quarterly.
Magyarul: Jason Lutes: Berlin – A kövek városa, 2010, Comicsmania.

berlin_1

Jason Lutes Berlin című műve azon ritka képregények közé tartozik, melyre magyar megjelenésük hívta fel a figyelmemet. Sajnos azonban az első kötet után nem érkezett folytatás – még nem, mondja az optimista énem, ám a magyar képregénykiadás minden szinten haldoklik, csupán a legpopulárisabb művek tudnak megjelenni. Azonban a Berlin a példa rá, hogy máshol sem fejeződik be minden sorozat. Az eredetileg trilógiának tervezett műből csak az első két kötet jelent meg hiánytalanul: a City of Stones (mely magyarul A kövek városa címen olvasható), a City of Smoke, míg a lezárásul tervezett City of  Lightból csak az első két fejezet látott napvilágot. A kiadástörténet egyébként is zaklatott: az 1996-ban elkezdett sorozat kiadója, a Black Eye Productions 1998-ban bezárt, a Berlint innentől a Drawn & Quarterly vette át, itt jelent meg az első két kötet gyűjteményes formában (2000; 2008). Van még idő tehát az esetlegesen megjelenő harmadik kötetre, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy legfrissebben publikált két fejezet megjelenése között 2 év telt el (2010; 2012).

A hosszú kihagyásokra magyarázatul szolgálhat a háttérben meghúzódó kutatás. Jason Lutes a sorozat elkezdése előtt két évig kutatott, ám úgy tűnik, ez sem volt elég: a kiadó honlapján minden szám esetében megtekinthetőek azok a források, melyekre a szerző támaszkodik. Ez pedig meg is látszik a kész művön: a szerző nem csak az európai képregények stílusát utánozza, de az 1930-as évek Németországának hihetetlenül erős atmoszféráját is megteremti.

A Berlin ugyanis nem egy történetet akar elmesélni, hanem ezt a kort bemutatni: milyen változások történtek 1928-tól 1930-ig Németországban, különösen a fővárosban. Nem egymáshoz közel álló személyeket követ a képregény, hanem néhány, lazán kapcsolódó sorsot mutat be, melyek között találkozásaikat felhasználva vált az alkotó.

A történet kezdetén egy férfi és egy nő utazik a vonaton Berlinbe, mellettük az NSDAP egyik egyenruhása alszik. A férfi újságíró, a nő festészetet akar tanulni: ezek alapján akár a képregényre mint médiumra való folyamatos reflektálást is gyaníthatnánk, különösen ha a nő, Marthe Müller fura szokását is idevesszük – a naplóját egy sima füzetben vezeti, míg vázlatait egy vonalasba rajzolja. A kép és az írás kiasztikus viszonyba kerül egymással, itt még csak jelzésértékűen, a későbbiekben azonban gyakran a rajz válik betűvé és a betű rajzzá. Ám sokkal inkább a Berlin célját láthatjuk meg a nyitóképsorokban: mind Marthe, mind útitársa, Kurt Severing felfedezni akarja a várost, ám a változások ekkor még nyugvó ígérete folyamatosan fenyegeti nem csak kettejüket, hanem az általuk ismert világképet.

A kiöregedett, néha már-már a hard-boiled krimik nyugdíjazott nyomozójának tűnő Kurt teszi lehetővé a korszak politikai változásaira való reflektálást, míg a fiatal és lelkes Marthe szemén keresztül a város forrongó és változó művészeti életét, és az egyre pezsgőbb éjszakai mulatókat ismerjük meg. Az ő kettősük tartja össze az egyre inkább burjánzó történetet, melyhez csatlakozik a szegény sorban élő Braun család, akiket kettészakítanak a város szélsőséges csoportjai. Míg az anya és a lány a kommunistákhoz csatlakoznak, a fiú és az apa a NSDAP-hez; megismerjük a viszonylagos jómódban élő zsidó Schwarz családot, valamint a hozzájuk járó guberálót, Pavelt; reflektorfénybe kerül továbbá a berlini lebujok táncos csillaga, Pola is. Ők éppolyan joggal pályázhatnának a főszereplői címre, mint Severing és Marthe, az író folyamatosan ugrál közöttük Hitchcock modorában.

Jason Lutes nem kendőz és nem takargat. Nehéz időket mutat be, és ehhez nehéz utat választ. Ha őszinték akarunk lenni, azt kell mondanunk, hogy mind a módosak, mind a nélkülözők világát elénk tárja, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utca mocskát többet látjuk, mint az irodák pikírt tisztaságát. A képregény alkotója nem lel ebben semmiféle perverz örömet, csupán tisztában van vele, hogy nem történelemkönyvet ír – emberi sorsokat mutat be. Ehhez mérten őszinte és tárgyilagos, ám sosem felejti el, hogy ezek a sorsok csupán illusztrációk a városhoz, mely mindig ott van, halkan zakatol a háttérben, mint a több ezernyi írójának – színikritikusoknak, újságíróknak, regényíróknak, reklámíróknak – írógépei. Severing, a képregény rezonőrje reflektál erre: minden szó, amit Berlinben leírnak, folyóba dobott kő, mely lassan megemeli a vízszintet, a város pedig erre az ingoványra épült. Ebből a monológból származik a kötet címe, A kövek városa. A második kötet címe is hasonlóképpen motivált: az egyre inkább kiábrándult Severing nem hisz már írásai erejében, betűi, mint a füst szállnak el. Egy képregénytől erőteljes kijelentések ezek a betű erejére, ám a gondolatmenetet kísérő képsorok világossá teszik: az írás és a kép egy, oszthatatlan egységként áll itt.

Berlin_2
Jason Lutes mindent megmutat, szereplőinek testétől egészen a gondolataikig. Művének igazi értékét az adja, hogy egyik véglet sem válik követelőzővé, sem trágárrá. Nem próbálja fügefalevéllel kitakarni szereplőinek meztelen testét, sem a kopott diákszálló ágytálját. Tárgyilagossága nem ismer cenzúrát, és épp ettől válik hitelessé.

Ékes példája ennek a fentebb már említett gondolatmenet Herr Severingtől, valamint az a pár oldal, amikor Marthe és Kurt szeretőkké válnak. „Egyszer eljön az a pillanat mikor egy test már többet jelent egy testnél” – olvassuk Kurt gondolatait, és közben ugrálnak a perspektívák: a frissen hulló hó, egy geometriai skicc, Kurt gépelt betűi és Marthe kézírása váltja egymást, pár oldallal később pedig először tapasztalhatjuk meg, hogyan lát Severing szemüveg nélkül. Marthe arca már nem sematikus, a zajos háttérből markánsan emelkednek ki vonásai. A képregény ugyanis, a folyamatos kísérletezésektől eltekintve már-már jelképes arcokkal dolgozik. Az olvasónak minden kis részletre figyelnie kell, hogy megkülönböztesse egymástól a figurákat, nem egyszer tudatosan rá is játszva erre a hatásra azzal, hogy a főbb szereplőkhöz nagyon hasonló emberek bukkannak fel szerte-szét Berlin utcáin, a történeteket egy személytelenebb, általános kontextusba helyezve ezzel.

Berlin_3
Ez teszi lehetővé, hogy az egymástól különálló történetek összefolyjanak. Bár a Berlin kapcsán legtöbbször Kurt és Marthe párosát szokták kiemelni mint főszereplőket, a második kötetben sokkal inkább előtérbe kerül a Braun család története, különösen a lányé, Silviáé. Az első kötet legvégén, anyja, Gudrun az 1929. május 1-jén tartott kommunista tüntetésen (a nevezetes Blutmai-on, a Véres Majálison) egy eltévedt rendőri golyó által életét veszti. A lány ezek után kallódni kezd, mígnem anyja nyomdokain a kommunisták útjára lép, akik körül egyre inkább szorul a hurok. Silvia története tárgyilagosságában kegyetlen, mégsem nélkülözi a szépet: a lány magányos pillanatai, szeretteinek siratása folyamatos ismétlődésben ad ritmust az összefoglaló történeteinek és az egész kötetnek.

Miközben látjuk és érezzük azt, hogy az ideológiákkal etetett szegények hogyan küzdenek a mindennapokban, éles kontrasztot mutat ezzel Marthe és újdonsült párja, Anna különféle kétes mulatókban, kéjtanyákon éledező szerelme, melybe az alkohol mellett különféle kábítószerek is keverednek. A két világot valamiképpen összeköti Pola és Berlin első néger jazz-zenekarának története, akik a showbusiness sztárjaiként látszólag jól vannak tartva, ám végül kénytelenek kirabolni munkaadójukat, majd az így szerzett pénzzel a jóval biztonságosabb Párizsba költöznek.

A sorsok mellett ugyanakkor végig ott van a történelem is: rádión követhetjük, ahogy a Hinderburg-léghajó megteszi első útját, végignézhetjük a Blutmai-t, mígnem végül elkerülhetetlenül elérkezünk 1930-ba, amikoris megválasztják az NSDAP-t. A tervek és az interjúk szerint a történet végül 1933-ig fog eljutni, ekkor nevezi ki Hindenburg Hitlert kancellárá, ekkor kezdődnek a könyvégetések, és ekkor jön létre a a legelső, dachaui koncentrációs tábor.

Történelmi távlatból nézve érthető Jason Lutes témaválasztása. A weimari köztársaság többnyire a két világháború közti zárójelben áll, ám az írói fantázia képes benépesíteni azt élő, lélegző emberekkel, kiknek csak az arcvonásaik elnagyoltak. Az alkotót nem a nagyon nagy események érdeklik, hanem azok a nagyon pici tragédiák és drámák, amik kikövezték az utat. A többi egyébként is történelem.

Füzi Péter

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: