Feketemosó: Anarchista portrék 2.

feketemoso-kisebbAztán elvégeztem az egyetemet (nem is akárhogy!), megismertem egy rakás fontos embert (nem is akárhogy), s szépen lassan közelebb jöhettem az asztalhoz, míg végül már nyerni is engedtek. Néha mások kárára, oké, de erről én nem tehettem, a piac útjai kifürkészhetetlenek, úgyis minden megoldódik, elrendeződik, mindenki megkapja méltó jutalmát, megérdemelt büntetését. Szóval nyertes lettem, s azóta egy láthatatlan kéz hordoz a tenyerén. ‒ Palágyi László írja az Apokrif naplóját.

Monopolimenő

A számokhoz és az emberekhez mindig is volt érzékem. Elismerem, elég jól állok. Arra viszont nem emlékszem, mikor fordult meg a fejemben, hogy azzá legyek, aki most vagyok. Úgy értem, mint minden szorgalmas és okos gyerek, már a gimiben is csak sodródtam bizonyítványról–bizonyítványra, aztán meg diplomáról–diplomára. Úgy emlékszem, akkor azért elégedettebb voltam, az út elején, amikor még nem engedtek nemhogy nyerni, de egyáltalán asztalhoz ülni, játszani sem.

Az egyetem alatt nekem dolgoznom kellett (ezt kicsit szégyelltem is), nem úgy, mint az elitcsemetéknek, de valahogy érdekesebb és egyszerűbb volt minden. Pedig akkor még, egy gyorsétteremben gürizve az előadások után, egy senki voltam. Persze ott mindenki senki volt. Az egyenruhámra ráírták a becenevem, hogy a vendégek személyesebbnek érezzék a kiszolgálást, miközben rabszolga voltam. Lehet, hogy undorítóan készült a kaja a színfalak mögött, de elhihetik, visszataszítóbb volt, ahogy engem űztek-hajtottak óránként ötszázért, majd kidobtak a saját nevemben mosolyogni az emberek elé. Azért volt ebben az egészben valami zseniális. Szitkozódtam, de igazán nem háborodtam fel, visszamentem a koliba és sikerült elfelejtenem minden megaláztatást, kínos jófejkedést…

Aztán elvégeztem az egyetemet (nem is akárhogy!), megismertem egy rakás fontos embert (nem is akárhogy), s szépen lassan közelebb jöhettem az asztalhoz, míg végül már nyerni is engedtek. Néha mások kárára, oké, de erről én nem tehettem, a piac útjai kifürkészhetetlenek, úgyis minden megoldódik, elrendeződik, mindenki megkapja méltó jutalmát, megérdemelt büntetését. Szóval nyertes lettem, s azóta egy láthatatlan kéz hordoz a tenyerén. Pénzember vagyok egy világban, ahol csak a pénz és a bűnök némelyike nem magánügy, s így egy kicsit maga vagyok a világ – egy kiégő világ, mondhatom. A társasjáték alapjai egyébként egyszerűek: a pénzt pénzzel jutalmazzák, s mindez azért társas, hogy legyen kihez viszonyítani, amíg jó esetben végül csak egy marad. Egymást nem elvtársnak, hanem versenytársnak szólítjuk, a vonalasabbak konkurenciának.

A többi magánügy: hogy heteroszexuális vagyok, hogy fogalmam sincs, van-e Isten, hogy a pénzemmel azon kívül, hogy az otthoniakat fölemeltem magamhoz, nem sok mindent tudok kezdeni, mert nem érdekelnek a nyugati kocsik és focimeccsek… Emlékszem, a gimis beiratkozásra mentünk, s az akkor még minimálbérért dolgozó szüleim nagyon büszkék voltak rám… mintha most riadnék föl valami hosszú, érthetetlen, amerikai álomból.

Nem mondanám, hogy túlságosan lenézném az embereket, inkább csak nem érdekelnek, mindenkinek megvan a maga gondja, elég stresszes az én életem is, többet kockáztatok naponta, mint egy komplett városrész. Persze én már a gimiben tudtam, hogy többet érek, a matek- meg angolórán. S most ugyan miféle kopott egyenlőségjel tehető közém és egy kőműves, egy bolti eladó, vagy egy középiskolai tanár közé? Hol az egyenlőség azon kívül, hogy négyévente mindannyiunknak pontosan egy szavazatunk lehet? Ráadásul én nem gyűlölök senkit és nem félek senkitől, nem szokásom szavazgatni, magasról teszek az egészre.

A különbség csak annyi a politikusok és köztünk, Monopolimenők között, hogy azok a parlamentben még többnyire tehetségtelenek és ostobák is. Amíg nálunk a hazugság tudomány, sőt művészet, náluk egyszerű iparos munka. Persze előfordul, hogy akit esetleg már bevennének egy színjátszó körbe és unja az üzleti sikereket, az beáll a sok hobbiideológus, érdektörténész, cinikus jogász közé népet képviselni – na nekem ők voltak mindig is a legfurcsábbak. Aztán mikor kurvaanyáznak nekik, csodálkoznak. Szóval bizarr biznisz ez a demokrácia.

S mi van az érinthetetlen kaszttal, a haszontalan élősködőkkel a le-föl dübörgő gazdaság testén? Mondok valami meglepőt, felőlük elbizonytalanodtam. Őszintén szólva nem tudom már, mi hasznosat műveltem az elmúlt években, nyilván nem tettem jobbá a világot. Nem szégyellem, az intézményesült gátlástalanság világát mozdítottam előre. Azért az mázli, hogy ez a világ papíralapú. Néha elképzelem, hogy a szerencsétlen, nyakkendős banki alkalmazott (aki bizonyára kétgyerekes családanya) hogyan mesélne el hivatalosan egy szerződést az írástudatlan embereknek: valószínűleg igyekezne érthetetlenül fogalmazni, az apró betűs résznél pedig kissé elhalkulna, csak motyogna az orra alatt, hátha nem hallják meg az infót a kedves ügyfelek. Azért azt nem hiszem, hogy jobb lett volna csendben lúzerkedni. Mi lett volna akkor velem és a családommal? Azért én is számítok valamit, nem csak a társadalom.

Egyébként nem mintha több rossz ember lenne köztünk, mint mondjuk az utcaseprők között. Jó, a cégeket, akiknek más szempontjuk a tulajdonosok profitján kívül nem lehet, azokat nem kell félteni. De hát ők tulajdonképpen nem is léteznek, csak jogi személyek; egy fantomot szid a piacon az eladó a ládák között, mert a multik nincsenek is igazán; csak a verseny. Akik viszont kétségtelenül vannak, a cég emberei, összességében talán még rendesebbek is, mint a szegények, akiket folyton csak sajnálnak. Hát nézzenek meg egy teniszmeccset két menedzser között, aztán menjenek le egy külvárosi kocsmába! Pedig az igazgatók ugyanúgy stresszelnek a bukástól, mint a közmunkások a sárga csekktől. Ebből nem engedek. Tulajdonképpen nem vagyok rossz ember. De a verseny, az verseny.

Szóval fogalmam sincs már semmiről. Gondolkodnom kell. Egyrészt nyilván furcsa ez a játék, másrészt viszont én azt tanultam, hogy nincs más út, csak a kapitalizmus útja, bármit hoz reánk, e földön nála nincs nagyobb erő. S mivel nem vagyok egyenlő, legalább szabad lehetek. Tovább repülök hát a VIP konditerem – antidepresszáns – luxus wellness hétvége Bermuda-háromszögben, ahol majd eltűnök egyszer, s előtte talán sikerül majd azt mondanom: megérte élni. Vagy nem tudom.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: