Álmodtam egy világot magamnak mer’ muszáj (könyvkritika)

Lévai Balázs, Lovasi – Idáig tudom a történetet, Libri, Budapest, 2014.

lovasiA Lovasi – Idáig tudom a történetet csapongó, de fejlődéselvű mese a nagybetűs Magyar Alternatív Rocksztár pályájáról: születéséről, felemelkedéséről és szárnyalásáról.

Tetszik vagy sem, Lovasi András már húsz-huszonöt éve a magyar könnyűzene megkerülhetetlen alakja, aki egy ország szeme láttára vált szemüveges pécsi fiúból nők (és férfiak) bálványává. Pályaösszegző könyve középpontjában természetesen a zene áll, a sváb lagzik első zeneileg meghatározó élménye és a Kossuth-díj közt feszülő életmű legfontosabb eleme pedig a Kispál és a Borz, minden szépségével és nyűgével együtt. A zenész vallomásában persze a rocksztárság minden járulékos eleme felbukkan: csajok, menedzserek, rajongók, alkohol, drog és még sorolhatnánk.

Vallomás – vajon tényleg az? A Lévai-Lovasi-könyvben eldönthetetlen, pontosan ki a szerző. A címlapon Lévai Balázs szerepel auktorként, a hátsó borító is ebben erősíti meg az olvasót. A szöveg viszont végig egyes szám első személyben íródik, meglehetősen személyes hangon, a 177. oldalon pedig Lévai az „írótárs” titulust kapja. Ki beszél tulajdonképpen, mi volt Lévai szerepe a kötet megszületésében? Azért sem mellékes a kérdés, mert a Lovasi – Idáig tudom a történetet egyik legzavaróbb vonása a megszerkesztettlensége. A látszólag lineáris időrendet követő történetben rengeteg az előre- és visszautalás, ám olyan módon, hogy sok sztorit legalább kétszer, de talán többször is teljes terjedelmében elolvashatunk. Ha a szerkesztés (vagy ennél több is) Lévai feladata volt, sokkal izgalmasabbá tehette volna a könyvet, ha az utalások tényleg utalásként működnek. Lovasi vesszőparipája ‒ többek között ‒ a kilencvenes évekbeli és a jelenlegi magyar könnyűzenei élet összevetése, Bräutigam Gábor egykori Kispál-dobos bénasága és a Tankcsapda cikizése.

Már e rövid felsorolásban felsejlik Lovasi mondanivalójának és stílusának több jellegzetessége. Az egyik a személyiségéből adódó kettősség, ami végig rányomja a bélyegét a könyvre. Olvashatunk érdekes és szinte esszéisztikus, mégis személyes hangvételű fejtegetéseket az „igazi” Vadnyugatról és a magyar indiánosdi jelenségéről, vagy a Szőkített nő kapcsán a szöveg- és zeneírás kulisszatitkairól. A következő szinten tanulságos vagy vicces sztorik jelennek meg a katonaságról, menedzserekről, családról, hasonlókról. Igazi gyöngyszem például a hálózatvizsgálói munka börleszkje (idézzük fel a Kiscsillag idevágó számát), a balatoni portrérajzolás kalandja, vagy a présházbulik csajozási kísérletei, de érdekes a Budapest bár újfajta kihívása is. A Bíró Ica-videokazetta tokjában rejtegetett fű azonban már határeset. Nyomban lerombolja az entellektüell jófiú mítoszát egy-egy alpári sztori, a legváratlanabb pillanatokban botránkoztatva meg a felkészületlen olvasót. Kínos a tizedik részegen vezetős-igazoltatós, vagy különböző testnedvekkel összefüggő anekdotát olvasni. Valójában tehát nem derül ki a könyvből, milyen ember Lovasi András, hiszen hol ilyen, hol olyan színben tünteti fel magát. „Aztán kilépek majd a fehér angyalcájgból / És felhúzom a szőrös patás másik jelmezt” (Kispál és a Borz: Éjjeli nyugtató).

Állandó poénforrás például Kispál András, aki bumfordi, kényelmes és egyszerű emberként jelenik meg, de a többiekről is hasonló, néhány vonallal felskiccelt jellemrajzot kapunk. Kispál marihuánás sütis jelenete mintha Schütz Ila Valami Amerika-béli magánszámát ismételné meg: „Figyelj ide, Lovi, megettem ezt a sütit, de itt valami nagyon nem kóser. Volt ebben valami cucc? Ülök szembe a tévével, baszd meg, és azt hallom, hogy Jockey hozzám beszél a Dallasból angolul. Ráadásul én meg értem, amit mond.” (261.). A hasonló epizódokat olvasva egyebek mellett felmerülhet bennünk, hogy mennyire hiteles a könyv; a kérdés viszont irreleváns, hiszen nem csak az alcím ígér „történetet”, de az előszó is előrebocsátja, hogy „mindaz, ami a következő lapokon olvasható, szigorúan az én olvasatom” (9.).

Ez a szubjektivitás oda vezet, hogy a kötet tanulsága szerint egyedül Lovasi András érdeme a zenekarainak sikere, az őt körülvevő emberek mind tehetetlen, tehetségtelen amatőrök vagy egyenesen rosszindulatú gazemberek. Az összes egykori zenésztárs, menedzser, klubvezető és a konkurens bandák tagjai is megkapják a magukét, egyedül a nagy elődnek tartott Pál Utcai Fiúk és Lecsó tűnik fel pozitív színben. Tény, hogy Lovasi igazi self-made man, magabiztos frontember, aki maradandót alkotott, mégis túlzásnak tűnik például a Quimbyt giccsel vádolni (ezzel szemben áll – szintén visszatérő téma – a Kispál és a Borz pózmentessége).

„Jól van, Lovasi, most már elég lesz.” (290.) – kontextusából kiragadva ez az idézet összegezheti benyomásunkat a műről. Lovasinak kétségtelenül van mondanivalója, hiszen végigélte-formálta a magyar zenetörténet egy fontos fejezetét, tőle első kézből kaphatunk képet a rendszerváltás utáni magyar koncertkultúráról, s végre azt is megérthetjük, miért oszlott fel a Kispál és a Borz. A könyv mégis nagyon hosszú, s egy idő után egyhangúvá válik. Persze a történet fordulatai is befolyásolják az olvasói élményt: a kezdetek pezsgése, az ismeretlen világ feltérképezése után a Kispál vergődése, az állandó dobosproblémák és lemezfelvételi nehézségek sokkal kevésbé izgalmas témák. Ráadásul menet közben Lovasi nem igyekszik magát szimpatikusnak feltüntetni, ami szintén eltántoríthatja az olvasót. Az utolsó fejezet mégis sokat javít az összképen: „Jönnek-e még dalok? – ez a lényeges kérdés.” (418.) Ebben mindenképpen igaza van.

Gyöngyösi Lilla

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: