Tekintet a kulcslyukon (képregénykritika)

Locke and Key, írta Joe Hill, illusztrálta Gabriel Rodriquez, IDW Publishing, 2008-2013.

Lockeandkey_1A Locke and Key című képregénysorozatot Joe Hill írta, az illusztrációkért pedig Gabriel Rodriquez felelős. Az összesen harminchét füzetből álló sorozat alaptémái nem éppen eredetiek: tiniszerelem, a középiskola túlélése, a szülőkhöz való viszony, és természetesen a világ megmentése az aktuális gonosztól. A megvalósítás azonban mindenképpen rendkívüli, épp emiatt érdemes vele foglalkozni. Egyrészt a szerzők bátran nyúlnak olyan témákhoz is, mint a (szexuális) erőszak, az alkoholizmus, illetve a rasszizmus, másrészt pedig folyamatos kikacsintásokat tesznek olyan klasszikusok irányába, mint a Kázmér és Huba, a Pán Péter, vagy Shakespeare A vihara. A vihar esetében többről is beszélhetünk, mint megidézésről, gyakorlatilag a képregény történetének alapjai erre a darabra helyeződnek. Prospero itt már eltörte a pálcáját, mindenki boldogan élne, ha ő meg nem halna, ám így Ferdinand és Miranda képtelen szembenézni Calibannal és Sycorax-szal. Annyi az eltérés, hogy itt nem Nápoly királyi családjának tagjai, hanem a Locke família kerül előtérbe.

Lockeandkey_2

A történet a Locke család fejének, Randalnak a meggyilkolásával, valamint felesége megerőszakolásával kezdődik, amelynek hatására a család életben maradt tagjai, tehát a feleség, valamint három gyermeke, Tyler, Kinsey és Bode a Locke család birtokára költözik, az úgynevezett Keyhouse-ba (Kulcsosház). Itt rajzolódnak ki az egész történeten végighúzódó konfliktus alapjai: egy titokzatos nő, akit kezdetben csak Echoként ismerünk, háborút indít a házban elrejtett mágikus erővel rendelkező kulcsokért. Nem találják fel a spanyolviaszt, a későbbi fordulatokat annyiban lehet összefoglalni, hogy Echoról hamar kiderül, hogy valójában férfi és Randal régi barátja, akit valamilyen külső erő megrontott, és jelenlegi céljai és közte csupán a Locke családnak és annak néhai fejének néhány biztonsági intézkedése áll.

Rendkívül sokféle kulccsal találkozunk a kötetek folyamán, és az időközben megjelent, a fősodorhoz csak lazán, helyszínükben kapcsolódó különálló kiadványokban is rendre újabb és újabb darabok kerülnek elő. Bár a történet gerincét jelentő pár darabnál az alkotók szorosan ragaszkodnak ahhoz, hogy a kulcs kulcs szerepben maradjon, a későbbiekben ez egyre inkább háttérbe szorul, ezzel párhuzamosan pedig a köréjük felépített kisebb morzsák minősége is romlik. Néhány ilyen fontosabb kulcs a „head key”, mellyel egy ember fejét nyithatjuk fel, az emlékeihez hozzáférve, vagy a „ghost key”, a „giant key”, és az „animal key”, melyekkel a megfelelő ajtót kinyitva a megnevezett entitássá alakulhatunk.

A fentebb említett kis morzsákban ugyanakkor a kulcsok révén kerül elő a gender, illetve a rasszizmus problémája is. A legfontosabb kulcscsoport kiemelt tagja a „gender Key”, mely használójának a nemét képes megváltoztatni. A történet során előkerülő visszaemlékezések során kiderül, hogy a napjainkban nyíltan homoszexuális nagybácsi ezzel kísérletezgetve próbálta meghatározni önmagát serdülő- és tinédzserkorában. Dodge pedig a kulcsot aktívan használva próbálja ellenlábasait félrevezetni, gyanújukat más irányba terelni, mígnem egészen odáig jut, hogy az utána kajtató Locke gyerekek a nemét teljesen figyelmen kívül hagyják – így válik egy mindkét nem tulajdonságait felmutató, ám valójában nemtelen szörnnyé, aki mind Sycorax, mind pedig Caliban tulajdonságait felmutatja. Sajnos ezt a kérdéskört néhány már-már kötelezőnek ható kör után Joe Hill viszonylag gyorsan lezárja, hogy a cselekmény szempontjából lényegesebb kérdésekre fókuszáljon.

A rasszizmus kérdése egy fejezetben merül fel összesen. Kinsey és Bode a „mirror keyt” használva válnak afroamerikaiaká, majd pedig egy gyilkosság egyedüli szemtanúivá és gyanúsítottjaivá, ám mint ahogy a fejezet összegzéseképpen Kinsey elmondja, ezért is csupán két szerencsétlen fekete fiatalt fognak pellengérre állítani – a bőrszín alapján általánosítanak, épp úgy, mint apjuk régi, mára szenilis barátja, aki minden fehér embertől azonnal idegrohamot kap.

A másság egy harmadik esetben is megnyilvánul, egy olyan szereplőnél, aki az egész történetben jelen van. Rufus, egy meg nem nevezett elmebetegséggel született, csak a játékkatonái által és katonai szakzsargonnal tudja magát kifejezni. Folyamatosan érzékeltetve van, hogy ő egy másik világban él, melyet gyakran párhuzamosan látunk a többiek által megélt valósággal. Bár a környezete teljesen elfogadó az irányában, ő is felismeri a problémáit, gyakran hívja önmagát retardáltnak, különösen akkor, mikor szembesül azzal, hogy nem képes pontosan számot adni a körülötte és édesanyja körül történő eseményekről, melyek mind Zack/Dodge-hoz kötődnek. Azonban kívülállása, másként látása miatt képes elsőként meglátni Zackban a kút Sötét hölgyét, ahogy egyedül ő képes látni a szellemeket is. A ház különös természete miatt, mely jobban kedvez a gyerekeknek, az ő szerepe hihetetlenül felértékelődik a sorozat végén.

A kulcsok teremtik meg ugyanakkor A viharral történő párhuzam alapjait, ugyanúgy, ahogy a két generáció, az apa és a gyermekek közti kapcsolatot is. A történet folyamán folyamatosan jelen vannak a visszaemlékezések, melyek kiindulópontjai a lovecrafti Akadémia igen emlékezetes A vihar előadása adja, ahol az apa alakítja Prosperót, míg a korábban említett titokzatos hölgy Calibant. Az előadás folyamán a főbb szereplők mind egy-egy kulccsal nyerik el az általuk alakított drámabeli figura jellegzetes képességeit, mely kulcsok aztán továbböröklődnek a fiú, Ty körül szerveződő csoportra is, hogy ezekkel szálljanak szembe az ő idejükben tényleges Calibanként viszzatérő Dodge-dzsal.

lockeandkey_3

Az első kötet traumájából lassan éledező fiatalok fokozatosan ismerik fel azt a veszélyt és felelősséget, ami őket terheli – ahogy azt is, hogy apai útmutatás nélkül képtelenek szembenézni vele. Mindhárman saját módjukon próbálják megoldani – Kinsey kényszeríti magát a felnőtté válásra, egyfajta anyaszerepet próbál felvenni, igaz, ő lép túl leghamarabb az apja halálán, és egyre inkább anyja alkoholizmusát teszi meg a dühe alapjának. Bode bájosan gyermeki módon próbál túllépni az alapvető traumán – rajzokkal, valamint egyre többet használja a „Ghost Keyt”, míg végül elfogadja, hogy apját képtelen megtalálni.

Ty, a legidősebb, azonban képtelen megbocsátani magának azért a szerepért, melyet hite szerint vállalt apja megölésében. Ezt a helyzetet csak bonyolítja az, hogy fokozatosan apja régi nyomaiba lép bele, mind az iskolában, mind a családban, egészen addig, míg a Clockworks című kötet utolsó kockáin rájön, hogy nem kell az apja segítsége nélkül cselekednie – az örökségéből újjá tudja kovácsolni Prospero pálcáját. A Locke and Keyt lezáró kötet, az Alpha elején megjelenő párbeszéd apja szellemével ebből a szempontból teljesen fölösleges, inkább csak siettetni az eredeti terveken igencsak túlhúzodott sorozat lezárását, egy beleerőltetett deus ex machina által.

A viharon kívül a fentebb említett két mű, a Pán Péter valamint a Kázmér és Huba esetében is a kulcsok azok, amik lehetővé teszik az összevetést, igaz, ezek egy-egy történetben jelennek csak meg.

A Pán Péter a Headgames esetében a legifjabb Locke, Bode aktuális esti olvasmánya, mielőtt a három fiatal szembesülne a „Shadow Crown” („Árnyékkorona”) nevezetű kulccsal, valamint annak képességével, az árnyékok irányításával. Az ezt követő harc során hőseink sikeresen visszaszerzik árnyékukat, melyek ezentúl folyamatos fenyegetésként vannak jelen, illetve a tulajdonosuk belső világát reprezentálják.

Hasonlóképpen a Kázmér és Huba-párhuzam is Bode gyermeki szemein keresztül teljesedik ki. A Keys to the Kingdomban Bode megtalálja az embereket állattá, valamint vica versa változtató kulcsot, melyet felhasználva legnagyobb sajnálatára egy verébbé változik. Ebben a fejezetben felváltva láthatjuk a többiek felnőttesedő világát, valamint Bode Bill Watterson klasszikusára, a Kázmér és Hubára rendkívül hajazó világképét, melyet hasonlóképpen a képzeletében megszólaló állatok népesítenek be.

Lockeandkey_5
Ezen az egy fejezeten kívül azonban nem mondható, hogy a sorozat vizuális világa túlságosan merész vagy újító lenne. Hamar megjelenik egy jellegzetes, hárompaneles elrendezés, mely során a háttér rendkívül erőteljes, így a Keyhouse és a környéke nagyon gyakran összenyomja a szereplőket, fölébük tornyosul. A rajzok nem akarnak túlzottan realisták, lenni, ahogy legtöbbször túlságosan meseszerűek se, kivéve a fentebb említett példákat. A képi világ még az elrugaszkodottabb pillanatokban is egyszerű szimbolikával operál, ahogy azt a „head key” által felfedett gondolatok esetében is szemrevételezhetjük. Hasonlóképp, a szereplők többször előkerülő árnyékai is ugyanabban a formában térnek vissza mindig és mindig. Az árnyékok azonossága tovább erősíti a két generáció közti párhuzamot, példának okáért Ty-nak és apjának árnyéka is ugyanaz a jellegzetes gladiátor figura.

A párhuzam természetesen nem véletlen, a fentebb már említett példával élve Ty hivatott arra, hogy befejezze az apja által elkezdett könyvet. Habár az Omega című kötet végére úgy tűnik, hogy hőseinket legyőzi az ellen, egy jó popkulturális történet révén az két zárófejezetben győzedelmeskednek, sőt az utolsó fejezetben még arra is akad alkalom, hogy Ty minden szálat elvarrjon, sikeresen maguk mögött hagyva így a történéseket, valamint megvédve a családot egy újabb, generációkon átívelő veszedelemtől. Minden készen áll tehát arra, hogy Prospero pálcáját ezentúl Ferdinand törje el, Randal még egyszer jó tanácsokkal látja el fiát, aki ezek után kilép a nagybetűs életbe.

Hisz végső soron egy fejlődésképregény a Locke and Key, mely sokkal inkább szól a felnőtté válás kötelező köreiről, mint mágikus kulcsokról és a múlt kísérteteiről. Nincs itt szó másról, csak egy érettségire készülő nagyfiúról, egy kamaszlányról és egy nyolcéves kisfiúról, akik kicsit hamarabb kénytelenek felnőni az apjuk nélkül, az otthon varázslatos világán túl azonban ugyanazokkal a kihívásokkal kénytelenek szembenézni, mint osztálytársaik. Az apjuk halála miatt kikényszerített gyorsított generációváltás okán használják fel ennek a történetnek az alátámasztására az irodalom egyik klasszikus hivatkozási alapját: A vihart.

Lockeandkey_6
A Locke and Key nem emelkedik ki élesen napjaink képregény-felhozatalából, ám mégis élesen elkülönül a többitől, épp azáltal, hogy végig aktív párbeszédben marad a tömeg- és magaskultúra meghatározó műveivel. Bár vizuálisan nem nevezhető formabontónak, a történet kezelésében, fordulataiban kellőképpen merész ahhoz, hogy figyelemfelkeltő legyen, ám nem rugaszkodik el annyira a bevált sablonoktól, hogy ténylegesen újító jellegűnek nevezhessük. Ám a képregényiparra jellemző kötelező szórakoztatási faktor mellett ebben a darabban kellemes történetet, tényleges morált és hús-vér alakokat találunk.

Füzi Péter

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: