Előbb sokkol, aztán kétségek közt hagy (sorozatkritika)

Utopia 

„A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.”
Edmund Burke

utopia3Egy babaarcú pszichopata, és egy sikkes ficsúr sétál be egy képregényboltba, ahol komótos tempóban, hidegvérrel megölik az eladót és az összes az üzletben kószáló geeket. Az egész jelenet végtelenül zavarbaejtő és szórakoztató – mondhatni bűnös élvezet a nézőnek.

Így kezdődött még 2013-ban a brit Channel 4 csatorna kultszériája, az Utopia, és ez a kettősség meg is maradt immár a sorozat nemrég véget érő második évadjára is. A szériát a brit tévénézők jelentős hányadának gyomra nem vette be, egy kisebb részük viszont megszállottan rajong érte. Abszolút megértem az utóbbiakat: ha valaki azt kérné tőlem, mutassak egyetlen sorozatot a 2010-es évek közepéből, amit a legjellemzőbbnek gondolok ebből az időszakból, akkor mérlegelés nélkül az Utopiát választanám. Évtizedeken átnyúló összeesküvés-elmélet, a politikusokat és a világot bábként mozgató gyógyszergyár és titkos „Hálózat”, olykor a követhetetlenségig bonyolított cselekmény, bizarr humor, és csupa defektes karakter: üdvözlet az Utopia nem is annyira utópisztikus világában.

A brit televíziók között amúgy is bátornak és bevállalósnak számító Channel 4 legkockázatosabb húzása volt az Utopia műsorra tűzése. Becsületükre legyen mondva, még az igen nehéz időszakban is kiálltak a sorozat mellett. Olyannyira nem sima sikertörténet az Utopiáé, hogy még az idei második évad képernyőre kerülése sem volt sokáig biztos; a lehetséges harmadikban is csak reménykedni lehet (a sorozat kreatív agyával, Dennis Kellyvel együtt). Holott a kritika általában imádta az első évadot, és ugyan nem végig, de néhány rész miatt a másodikat is. Most, hogy a második évad befejezése óta eltelt annyi idő, hogy hideg fejjel lehessen róla véleményt alkotni, kijelenthető, hogy az újabb hat rész egyáltalán nem adta alább színvonalban ‒ még ha nem is okozott olyan fejbekólintó élményt, mint a tavalyi részek. Igaz, nehéz is lett volna überelni azt a jó értelemben vett sokkos állapotot, amit az első részek okoztak a gyanútlan nézőben. Persze botorság lenne azt hinni, hogy egy ilyen sorozat bármely magyar csatorna képernyőjén felbukkanhatna, de hál’isten néhányan (a Prizma, a Filmvilág blog, és a sorozatjunkie írása a témában) már megemlékeztek a sorozat egyetlen korábbihoz sem hasonlítható hangulatáról.

De miért is osztja meg nézőit az Utopia? Miért vált rövid idő alatt kultikus szériává?

Az előbbi kérdésre egyszerűbb a válasz. Bár már mindjárt a legelső epizód tartogatott egy a végletekig groteszk, épp ezért felejthetetlen, a nyugalom megzavarására alkalmas jelenetet, igazán a harmadik rész cold openje váltott ki heves indulatokat a szigetországban. Mivel néhányan esetleg az első évadot még nem látták, nem lőném le a poént (amúgy erről a képsorról van szó), de legyen elég annyi, hogy amiatt a pár perc miatt többen örökre elpártoltak a sorozattól. Pedig „csak” egy nagyon rossz időzítés okozta a balhét: épp egy forró közéleti téma kellős közepébe csöppentek a sorozat készítői azzal a bizonyos jelenettel. Maga Kelly sem gondolta volna a forgatókönyv írásakor, hogy utópiája milyen könnyen valósággá válhat.

A második kérdés már összetettebb választ igényel, mert az Utopia minden, csak nem egy egydimenziós, kiismerhető sorozat. A legtöbb kritika megjegyzi, hogy az Utopia sikerének egyik titka az, hogy nem titkosügynökök, dörzsölt újságírók vagy szemfüles rendőrök, hanem egyszerű, hétköznapi emberek kerülnek szembe a titokkal. Ahogy a sorozat egyik szereplője fogalmaz az első évadban: „Az eddigi életeteknek vége. A következő két nap során fel kell adnotok mindent, amiben bíztatok, vagy úgy hittétek bízhattok, és alkalmazkodnotok kell az új valósághoz.” Így a világ legunalmasabb munkáját (IT, természetesen) végző Ian, a megszállott összesküvés-elmélet hívő Wilson Wilson, a cserfes Becky, a koraérett kiskamasz Grant válnak a sorozat hőseivé, úgy, hogy jórészt fogalmuk sincsen, mi is zajlik körülöttük.

utopia1

A produkciós iroda keresett meg a történettel, amiben a konspirációs elmélet egy képregényben rejtőzik. Tetszett az ötlet, hogy a hősöket egy hétköznapi dolog húzza csőbe. De én a szokásosnál normálisabb, csetlő-botló karaktereket akartam. Úgy gondoltam, csinálhatnék egy valósághűbb történetet, teljesen valószerűtlen eseményekkel” – mesélt kezdeti terveiről Kelly egy interjúban.

Ezt a receptet (vegyünk néhány béna, de szerethető szereplőt, és tegyük őket egy nagyon szokatlan közegbe, hogy ott mindenféle izgalmakba keveredjenek) azonban már többen is használták. Az Utopia sikerének titka ennél mélyebben rejtőzik. Az epizódok ritmusa hol kimért és feszültségtől terhes, hol kapkodó és akciódús, de minden egyes beállítás szinte már a túlzásig megkomponált. Ennél jóval egyszerűbben fogalmazva: az Utopiának nem csak fontos szereplője az a bizonyos cselekménybeindító képregény, hanem a sorozat vizualitása, történetszövése is leginkább egy képregényre hasonlít.

Másrészt Dennis Kelly nagyon elkapta a korszellemet. A hétköznapjaink részévé vált a tehetetlenség érzete, az hogy a fontos, az egész világot érintő eseményeket felettünk álló álló erők irányítják. „Algoritmusok irányította fogyasztói társadalomban, a megvalósult kapitalizmus korában élünk, egy olyan időszakban, ahol a tömeges megfigyelés már nem titok többé, sőt, még bizonyos szinten elfogadott is” – jellemzi találóan napjaink közhangulatát és az Utopia atmoszféráját a The Quietus írója.

A brit sorozatban rejlő feszültséget tehát nem egy ügyesen megírt, lassan kibomló összeesküvés elmélet adja, hanem az a tudatos kor- és társadalomérzékenység, amit az alkotók nagyon ügyesen csomagoltak egy szemet gyönyörködtető, stilizált képi világba. Ha már szóba került az Utopia vizualitása, meg kell említeni a rendező, Marc Munden nevét, aki Kelly szerint tökéletesen ráérzett a történetre, és az Utopiához sajátos képi világot kreált. „Ahogy az objektívek és az egyéb filmes eszközeink egyre kifinomultabbá váltak, úgy kerültek a filmesek egyre közelebb »a valósághoz«, de én ennek épp az ellenkezőjét akartam” – árulta el saját vízióját a sorozatról a rendező. Munden és társai a hagyományos piros-zöld-kék színskála helyett egy már-már émelyítő, és szemkápráztató citromsárga-ciánkék-magenta palettát használtak a felvételek során ‒ mindehhez még a szereplők ruhatára is tökéletesen illeszkedett. Munden képeinek természetellenes színvilága sokszor szimmetrikusan komponált nagytotálokon folyik le a képernyőről ‒ ha valaki csupán a technikai finomságok miatt nézné a sorozatot, teljesen megérteném. Munden szerint ez technika azért is volt fontos, hogy a nézőnek legyen ideje szemlélődni, gyönyörködni, megfigyelni egy karaktert vagy helyszínt egy-egy véresebb jelenet előtt vagy után.

utopia2

És akkor még Tapia de Veer zaklatott, zörejekből építkező, végig a képsorok zümmögő-zakatoló zenéjéről még nem is beszéltünk, pedig az is megérne akár egy külön cikket is. Egyszóval az Utopiában részt vevő alkotók (legtöbbjüket a sorozat tette csak széles körben ismertté) mind közel a legjobbjukat nyújtják, az ilyen szerencsés együttállásokból, és egy a kreativitást szabadjára engedő, a produkcióban bízó mecénással/megrendelővel a háttérben születnek a korszakos alkotások.

De milyen is volt a második évad?

Kevésbé arculcsapó, mint az első, de az alkotók nagyon helyesen nem is akartak versenyre kelni saját magukkal, és inkább másfele tolták a hangsúlyokat. Nagyobb szerepet kaptak a karakterek, az évadban felhúzott sztori követhetőbb és mélyebbre is megy a nagy összeesküvés elmélet mögött álló filozófiában.

Ráadásul Kelly és csapata nagyon bátrat húzott azzal, hogy a második évad első része egy teljesen különálló, más színészekkel, más technikával felvett előzményrész volt, mely a jelen helyett a 70-es években játszódik. Azért írtam, hogy bátor lépés, mert egy ilyen masszív rajongótáborral rendelkező sorozat esetében könnyen kiakadhattak volna a nézők, hogy miért nem a kedvenc figuráikat látják a képernyőn, és miért nem folytatódik már a történet.

Az, hogy nem így lett, egyrészt annak köszönhető, hogy a készítőgárda nem a semmiből rukkolt elő az előzményrésszel. „Még az első évad készítése során beszélgettünk sokat a stábbal arról, hogy mennyire gazdag és részletes a háttértörténet, és hogy milyen jó lenne ebből is mutatni valamit a nézőknek. A második évad írásánál ez eszembe jutott megint, és azt gondoltam, miért ne mutassuk meg a történet genezisét, a fő ideát az összeesküvés elmélet mögött” – indokolta döntését Kelly. Ma már tudjuk, mennyivel kevesebb lenne a sorozat anélkül a különálló rész nélkül. Ettől, és főleg az utolsó két résztől le is hidalt a kritikusok nagy része. Főleg azért, mert a sokszor sötét humorú sorozat ezekben a részekben kicsit komolyabban vette magát (szerencsére nem túlzottan), és nyíltabban feszegette az amúgy csak a történet mélyén bugyogó kényes morális dilemmát.

Mert, hogy végre a fő ideáról is szó essen, az Utopia azért is könnyen rabul ejtő sorozat, mert úgy beszél a Föld túlnépesedéséről, a klímaváltozásról és a megoldás szükségességéről, hogy a néző minden egyes rész után kétségek között marad: ő vajon hogyan oldaná meg etikusan a problémát. Az első rész tehát sok mindent árnyalt a sztoriban, mindezt úgy, hogy azért a kikacsintásoknak is helyet adott. Kelly, lehet, hogy saját szórakoztatására, de belecsempészett több megtörtént esetet is a vad konspirációs elméletbe, így az Utopia narratívájának része lett a Three Mile szigeteki atomerőmű baleset, Aldo Moro olasz miniszterelnök, és a brit politikus Airey Neave meggyilkolása is. A rész különállósága a technikai részletek szintjén is hangsúlyos volt: a képformátum (3:4), és a barnásabb, fakóbb színek is mind a 70-es évek hangulatát idézték.

Egy ilyen nyitány után törvényszerű volt, hogy nehéz lesz tartani ezt a színvonalat, és bizony a következő részek hoztak néhány kevésbé emlékezetes, vagy csak feleslegesnek tűnő momentumot. Mondom ezt még úgy is, hogy a végére több addig laposabbnak hitt részlet vagy történeti szál is a helyére került.

utopia4

Kelly karaktercentrikusabb második évadot akart, és ez a vágya abszolút teljesült. A legizgalmasabb szál a történet folytatásában bizakodva egyértelműen Wilson Wilson pálfordulása, akinek a gonosz (?) oldalra való átállását nagyon ügyesen építette fel az alkotógárda. Olyannyira ügyesen, hogy az évad végére talán minden eddiginél jobban elbizonytalanodhat a néző abban, hogy ebben a történetben melyik szereplővel szimpatizál, és a nagy morális kérdésben melyikük véleményével ért egyet. Az utolsó részben ráadásul van egy filmtörténeti jelentőségű monológ a gyerekszülés a Földet és vele együtt az emberiséget érintő következményeiről, azt akár a kontextus nélkül is lehet majd mutogatni: lám, idáig fajult a kérdés 2014-ben.

Van, aki az évtized emblematikus tévés sorozataként aposztrofálta az Utopiát, és a hír, hogy David Fincher és a legutolsó filmjében (Holtodiglan) vele dolgozó forgatókönyvíró Gillian Flynn jegyzi majd az amerikai változatot, arról tanúskodik, hogy valamit tényleg nagyon telibe trafáltak az alkotók. Ha engedik őket ugyanilyen bátran alkotni, akkor még a következő évadok is alaposan felborzolhatják a kedélyeket.

Bicsérdi Ádám

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: