Feketemosó: Első nap

feketemoso-kisebbCsend és sötét kísér ki a lakásból, de sejtem, hogy hallott, kudarcra vagyok ítélve. Ez most csak egy egyszerű naplóbejegyzés lesz, és nincsen gyakorlatom benne. – Bödecs László írja az Apokrif naplóját.

Kimegyek a függőfolyosóra, hogy összeszedjem magam, ráhangolódjak az írásra. A kulcs hangosan kattan a zárban, késő éjjel van és a közeli ablak mögötti szobában alvó lányra gondolok. Minden mozdulatom és minden gondolatom mostanában, ha nem is épp róla szól, de számol vele, hozzá viszonyít. Nem akarom felébreszteni, nem akarom idegesíteni a létezésemmel. Csend és sötét kísér ki a lakásból, de sejtem, hogy hallott, kudarcra vagyok ítélve. Ez most csak egy egyszerű naplóbejegyzés lesz, és nincsen gyakorlatom benne.

A sötét, szűk udvar, a pompásra épített 19. század végi, mára ütött-kopott, omladozó falak csak éppen egy kis részt engednek látni az égből. Mint egy szivacs, ami magába szívta a meleg szeptember eleji nap minden páráját, most végül csöpögni kezd. Nyugalom árad szét bennem, azt hiszem, éppen megbocsátok magamnak.

Ezen a héten kezdődik az egyetem. Most először évek óta kívülről figyeltem, ahogy még a gyakorlatlanul, teljesen ad hoc helyekre ülő, de láthatóan túlzott öntudattal fel-alá járkáló elsőévesek ellepik a kampuszt. Nyergessel, mint két bérletes őskövület, bementünk mégis a  béközépbe, hogy megkaphassuk az adagunkat a cukros, tejporos, automatás löttyből, és nagy nehezen a megszokott helyünket is elfoglaltuk.

A szobában alvó lány is ma volt életében először egyetemi órákon. Általa én is újragondoltam az elmúlt hat évet, amit itt töltöttem. Visszaemlékeztem a szórólapokra, egyetemi tájékoztatókra. A béna, kék válltáskára, amibe mindezt belegyömködtem. Ahogy kerestem a kinyomtatott órarendben, milyen óra is lesz, gyakran már késésben, majd a termet, ahogy szaladgáltam körbe a folyosókon. Ahogy az órarend egyre gyűröttebb és koszosabb lett, ahogy meg kellett ragasztani. Még nem hordtam szakállt, se bajszot, szaladgáltam kisfiús, pimasz arccal, színész vagy rocksztár akartam lenni, később esetleg tudós, vagy mi, úgy emlékszem. Egy szőke lányba is szerelmes lettem, akinek mostanra szép kisfia van.

Próbáltam azzal elszámolni a lánynak, mielőtt elaludt, hogy mindez a sok év miért ért ilyen keveset. Munkát találni igen nehéz. Persze a verseimért nemigen kapkodnak a szerkesztők. Segíteni még azért tudok neki egy-két dologban, ismerem a járást, ismerek tanárokat, ismerek jó fej embereket, akik majd neki könnyebbé tehetik a boldogulást.

Amit elértem, szinte semmi. Talán csak annyi, hogy végül is megismertem pár embert, akiket már az elején kellett volna. Rossz társasággal voltam végig, egyedül. Bár még egy kis semmiség hátra van (szakdoga), végigcsináltam. Büszke nem lehetek rá, de hadd idézzek „Éltem.”. Nem az, hogy nem voltam ambiciózus, de nincs mit mentegetni. Segíteni azért tudok, volt szerencsém végigjárni rossz utakat.

A lány alszik a szobában, és nemrég azt mondta nekem, „senki vagy”. Valószínűleg igaza van, de ez számomra már nem félelmetes. Megbocsátok magamnak, és ameddig tehetem, melléfekszem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: