Megengedett papíríz (könyvkritika)

Cormac McCarthy, A jogász. Forgatókönyv, Magvető, 2013.

jogászRidley Scott tavaly bemutatott filmje, A jogász igencsak vegyes fogadtatásban részesült: a legtöbb kritikus (és néző) azt kifogásolta, hogy a nagynevű színészek (Michael Fassbender, Penélope Cruz, Javier Bardem, Cameron Diaz, Brad Pitt) céltalanul téblábolnak a vásznon, emelkedett monológokat és súlyos igazságokat mondogatva, miközben a drogcsempészetbe belebukó, sötét ügyekbe keveredő jóember (a névtelen jogász) története túl homályos, tehát unalmas marad. Mások viszont ugyanezeket a jellemzőket értéknek tekintették, a filmet megrázó erejű, kegyetlen vízióként ünnepelve. Mindkét tábor véleményét a forgatókönyv, Cormac McCarthy műve befolyásolhatta leginkább, érdemes tehát kézbe venni a könyv formában is kiadott szkriptet.

McCarthy egy 1977-es tévésorozat-epizódtól eltekintve most ír először kifejezetten forgatókönyvet – eközben számos regényéből készítettek filmadaptációt, köztük a legnevesebbek a többszörös Oscar-díjas Nem vénnek való vidék és Az út. A jogászban is állandó helyszínére, az USA déli államaiba és Mexikóba tér vissza, bár a helyszínek közt megtaláljuk Amszterdamot és egy meghatározatlan európai nagyvárost is. Még jellemzőbb visszatérő elem a fékezhetetlen brutalitás, a happy end reménye nélkül burjánzó erőszak, mely ez esetben (is) bizarr figurákkal, jelenetekkel és halálnemekkel egészül ki.

A jogászt áthatja a feltartóztathatatlanul közelítő végzet, ami bármiféle áttétel nélkül, nem szimbólumok formájában, hanem a maga direktségében van jelen – a filmváltozat bírálói leginkább ezzel nem tudtak mit kezdeni. Sokan a papírízű szónoklatokat és párbeszédeket kifogásolták a moziváltozatban – ez a vád a forgatókönyvre nem áll meg, egészen bele lehet feledkezni a valóban gyakori, cselekményt megakasztó eszmefuttatásokba. A jogászban ugyanis rengeteget beszélnek: mindenki a halálról, a végromlásról filozofál; vagy ha épp könnyedebb témákról csevegnek, akkor megerőszakolt és meggyilkolt gyereklányok, kínos kocsmasztorik és egy Ferrarival szeretkező barátnő kerül szóba. Itt van például a gyémántkereskedő elmélkedése a kultúráról: „Egy kultúrának a lelke mindig a hős természetében rejlik. Ki az az ember akit tisztel? A klasszikus világban ez a harcos volt. De a nyugati világban Isten embere az. Mózestől Krisztusig. A próféta. A bűnbánó. Ilyen figurát a görögök nem ismernek. Nem hallottak róla. Elképzelhetetlen. Mert csak Isten embere lehet, istenek embere nem. És ez az Isten a zsidó nép Istene. Nincs más Isten. És egyszer csak – hogy is mondják? Elorozzák tőlünk. Nyugaton el van orozva tőlünk. Hogy lehet ellopni Istent? A zsidó megpillantja kínzóját a saját ősi zsidó kultúrájának díszes ruházatába öltözve. Minden olyan furcsán ismerős. De a ruha mindig rosszul áll és a kézről mindig vér csöpög (…). Elég a filozófiából. És talán Schillernek van igaza. Amikor az istenek emberibbek voltak akkor az emberek istenibbek.”(19-20.)

Amellett, hogy mindez meghökkentő, joggal vádolható filmszerűtlenséggel is a moziváltozat, ha nem vesszük figyelembe, hogy az egész történetet más síkon kellene értelmezni. Hiába a rengeteg párbeszéd, az olyan földhözragadt dolgok, minthogy pontosan mibe keveredett a jogász, kinek mi a szerepe az ügyben vagy egyszerűen ki kicsoda a mellékszereplők közül, csak nehezen megfejthetők. Egyes részletek túl elnagyoltak (valójában az egész történetet nehéz összerakni, végig csak annyi bizonyos, hogy a jogász és szerettei fenyegetve vannak a férfi mohósága miatt), mások viszont hiperrealista módon, pontosan vannak ábrázolva. Így valójában nem bűnfilmet, hanem példázatot, szokatlan erkölcsi tanmesét látunk-olvasunk egy ismerős és ismeretlen világról, melyben egyszerre van jelen a nyomor és a csillogás, az ártatlanságot elmossa a mocsok, hiszen mindent a pénz- és hatalomvágy irányít – a figurák ehhez mérten eszközök csupán a végzet beteljesedésében.

Nehéz feladat egy vázat önálló értékű alkotásként kezelni, hiszen a filmhez képest nyilvánvalóan szerényebb élményt nyújt a forgatókönyv – nem is az a célja, hogy önmagában esztétikai értéket képviseljen. Így felmerülhet a kérdés, miért jelent meg mégis, hiszen míg néhány évtizede a forgatókönyv visszaolvasása volt az egyetlen lehetőség, hogy felidézzünk egy régen látott filmet, mára ez teljesen megváltozott: a moziból kikerülve a filmek könnyen elérhetőek maradnak legális és illegális utakon egyaránt. Így az egyetlen magyarázat a kiadásra, hogy Cormac McCarthy olyan jelentős író, hogy még a szándékoltan „alapanyagnak” készített műve is önmagában élvezetes lehet. Ehhez képest például a nyitójelenet, mely a címszereplő és menyasszonya ágyjelenete, olvasva egészen perverz és suta, miközben Fassbender és Cruz előadásában ugyanazok a mondatok élettel és intimitással töltődnek meg – a film ismerete nélkül a hasonló részek sokat veszítenek az értékükből. Ugyanez a helyzet a sokkoló szcénákkal: az egyre szaporodó halálesetek elsősorban a vásznon működnek, bár a szűkszavú, vagy éppen meglepően részletező utasításokon átdereng McCarthy tehetsége. A tűpontos jelzők, a szikár, tárgyilagos leírások felvehetik a versenyt az író korábbi műveivel, illetve Ridley Scott megvalósításaival. Egészen költői például ez a jelenet: „A nap ellobban a horizont alatt. / Sivatag. A nap épp lement. Kopasz lila hegyek sötétlenek a mélyvörös sávokkal csíkozott sötétedő égbolt előtt. Egy távoli motorkerékpár magas vékony hangú zúgása nagyon lassan felerősödik. Nagyon lassan. Aztán valahol félúton a szemhatártól a pillanat egy törtrésze alatt átsuhan a motor, egy épphogy csak érzékelhető villanás, aztán szűkölve belevész a messzeségbe és a némaságba.” (22.)

Elmondható tehát, hogy Scott és McCarthy jó párost alkottak, hiszen a rendező – legalábbis a filmet elismerő nézők szerint, akik közé magam is tartozom – A jogász szövegkönyvének gyönyörű gengszterbölcsességeit vagy hétköznapi, őszinte és egyszerű vallomásait sikeresen átültette a másik médiumra – sőt, ha lehet, filmen még működőképesebbé tette őket. Jó példa erre, hogy az egyik utolsó mély beszélgetés a jogász és egy ügyvéd közt írott formában is izgalmas és elborzasztó, mégis Fassbender játéka, tehetetlen dühe és könnyei teszik igazán szívszorítóvá a jelenetet a vásznon, s adnak plusz súlyt az ügyvéd szavainak: hiába ért útelágazáshoz, a döntés lehetősége nincs a férfi kezében. Így tehát annak, aki most készül megismerkedni A jogásszal, kezdésnek a filmváltozat javasolt, de amellett, hogy film rajongói biztos nem fognak csalódni benne, a kételkedőket is megtérítheti a forgatókönyv: ha elmerengünk a párbeszédeken és odafigyelünk a részletekre, azzal adunk magunknak még egy esélyt, hogy sikeresen összerakjuk a mozaikokat – keserű, de maradandó élményhez jutva.

Gyöngyösi Lilla

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: