Örökbefogadott identitások (könyvkritika)

Vida Ognjenović: Hűtlenek, ford. Orovec Krisztina, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2013.

Szarvas Melinda (University of Jyväskylä) kritikasorozatában a kisebbségiséggel kapcsolatos kötetekről ír recenziót, olyanokról, melyek a kisebbségi identitást és létet, valamint a kisebbség-többség viszonyt tárgyalják. A kritikasorozat kiemelt figyelmet fordít a Vajdaságban most induló fiatal író- és fordítógeneráció munkáira, az ott zajló irodalmi hagyománykeresés folyamatára, és nem utolsó sorban a magyarországi irodalmi közeggel való érdekes kapcsolatra. Szarvas Melinda első kritikája olvasható alább Vida Ognjenović Hűtlenek című könyvéről. 

hűtlenek

Talán nem túlzó megállapítás, hogy Vida Ognjenović szerb írónő, színházi szakember és rendező Magyarországon jóformán teljesen ismeretlen. A Vajdaságban is több mint tíz éve jelent meg válogatás a novelláiból. A Hűtlenek a második regénye – Orovec Krisztina, fiatal vajdasági fordítónak pedig az első.

A mű középpontjában egy meglehetősen provokatív kérdés áll, mely könnyen tűnhetne közhelyes felvetésnek is, ám Ognjenović kellően határozottan húzza meg e kérdés (és a rá adható válasz) határait. „Miért az az uralkodó nézet, hogy a rokoni kötődésnek erősebbnek és tartósabbnak kell lennie a többi érzelemnél? […] Egyszerűen: megszerethetünk valakit annyira, hogy rokonnak érezzük, ha nincs is közöttünk semmilyen rokoni viszony, és lehet valaki ellenszenves és idegen, attól függetlenül, hogy közösek a gyökereink.” (12.) A kérdéseket a negyven körüli egyes szám első személyű női elbeszélő teszi fel, akivel szülei felnőtt korában közlik, hogy tíz hónapos korában örökbe fogadták. Mindez csak a regény 82. oldalán derül ki egyértelműen az olvasó számára is. Addig csak azt tudni, hogy az elbeszélő magánélete romokban hever, amiért oldalakon keresztül kizárólag a nemrég bekövetkezett válása tűnik felelősnek. Nem szeretném, hogy úgy tűnjön, a Hűtlenek egy 175 oldalas női szenvelgés, mert a legkevésbé sem az. Sokkal inkább egy érdekesen megírt könyv ritkán feltett kérdésekről. Előbbi minősítést, érthető módon, maga a szöveg is joggal elutasítja: „Szinte látom, önök is ironikusan megmosolyogják ezeket a mélyenszántó, laikus tirádáimat, számítottam erre, tudtam, hogy így lesz. Elkönyvelik: ráérős unalmamban hetet-havat összehordok.” (12.) A Hűtlenek egy örökbefogadás regénye, s ehhez a témához csakis bátor érzékenységgel lehet nyúlni – ahogy azt Ognjenović is tette.

Az örökbefogadás történetéhez a kötetben elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik az örökbeadás története is, vagyis egy lemondás. A kontextust figyelembe véve, akit örökbe fogadnak, azt egyszer már elengedték, de fogalmazhatok úgy is: azt egyszer már elhagyták. A szöveg elején pedzegetett válás oka mellett ebben a gyerek és az örökbe adó szülő közti viszonyban jelenik meg hangsúlyosan a címbe foglalt hűtlenség. A regényben a felborított családi identitás az elbeszélőben „zavart és súlyos elidegenedettséget idézett elő.” (6.) Otthontalanságot. „Én nem vagyok a gyereke senkinek se, hamis a gyerekkorom, nincs miről álmodoznom, a világon nincs olyan ház, amely, a szó igazi értelmében, az én házam lenne.” (75.) Az elbeszélő két identitással küzd: „született és szerzett, természetes és mesterséges” (125.) személyiségről beszél önmagát értelmezve. „Nem vagyok sem Slavica Jelić, sem Amalija Kojić.” (135.) – hangzik el a megállapítás a szülő és a nevelő szülők által adott neveket említve. A mű vége egy tényleges, a szülőanya utáni nyomozásról és annak eredményéről szól (mely nyomozásra egyébként az elbeszélőt a később más nő mellett boldogságot találó férje biztatja és veszi rá), mely jótékonyan lazítja a gondolatiságot, a „látszólagos monológot” könnyedebbé, fordulatosabbá teszi.

A Hűtlenekben találhatók annak formájára vonatkozó szerzői elbizonytalanítások, Ognjenović izgalmas módon játszik a „látszólagos monológ” értelmezhetőségével. A kötet elején úgy tűnik, ténylegesen monológot olvashat a befogadó, egy elmesélt történetet. A szöveg élőbeszédszerűségét, azt a sejtetett szituációt, miszerint valaki hallgatósághoz beszél, erősítik a már fentebb idézetthez hasonló kiszólások is. Ha nem is lenne tudható a fülszövegből, hogy Ognjenović színházi szerző is, dramaturg és rendező, akkor is érződne az a kamaraszínházi sűrítettség a Hűtlenek megoldásaiban, amely a regény világát határozottan leszűkíti, fókuszálja, és erős keretben tartja. Nem is csak az egyes szám első személyű elbeszélő monologizálása kelti ezt a hatást, hanem az az érzékenység is, mellyel a szerző a legalapvetőbb emberi viszonyokra irányítja a figyelmet.

Vida

Vida Ognjenović. Forrás: http://www.novamisao.org

Ez a hatás akkor sem csökken, mikor az elbeszélő közli, „csak azzal nem tudok megbékélni, hogy most nagyon nehezemre esik a beszéd. […] Hogy is magyarázzam ezt el… Valahogyan a szám, a nyelvem, a hangszalagjaim, az összes hangképző szervem felmondja a szolgálatot, amikor szólni szeretnék.” (54.) A regény a spontán megfogalmazásokat helyezi előtérbe, az utólagos elemzést és reflexiót nélkülöző közlést, melyet paradox módon épp a megérteni vágyás teremt. Rögtön az első mondat megszünteti a párbeszéd lehetőségét: „Nincs erőm többé vitatkozni.” Két oldallal később: „nem igénylem a párbeszédet”. Ebből a pozícióból bomlik ki aztán az a monologikus színházszerű felállás, melyről a korábbiakban szó volt. Ognjenović fokozatosan vezeti el a szöveget arra a pontra, amikor kétségtelenné válik, hogy az olvasmány a fikción belül nem valakinek a szóbeli mesélése. „Nem bírok beszélni, fakadt ki belőlem újra, ezért nem mozdulok ki sehová. Írjál, vágta ki rögtön élesen.” (59.) Hogy a Hűtlenek nyers, szerkesztetlen változata a fikción belül is szövegként létezik, a 69. oldalon válik egyértelművé, amikor az elbeszélő tudatja: „bekapcsoltam az asztali lámpát, az első oldalt megjelöltem egy egyessel, majd leírtam: Nem védekezem, nem ellenkezem. Nincs erőm semmiféle vitába bocsátkozni a hozzátartozóimmal.”

A regény végén szó esik egy olyan kötetről is (a kiadóban dolgozó elbeszélőnek ez a következő fordítói feladata), mely bár megerősíti a Hűtlenekben olvasható identitásértelmezések nehézségét és fontosságát – felhívva a figyelmet arra is, hogy ez valójában mindenki számára elkerülhetetlen művelet: választ adni azokra az egyszerűnek tűnő kérdésekre, „ki vagyok én?” és „mi alapján vagyok az, akinek tartom magam?” –, kicsit mégis didaktikussá is teszi a mű végét. Az elbeszélő által fordítandó kötet Ayn Randról szól, s az Amerikában élt orosz emigráns életét bemutató szövegből olvasható is egy a Hűtlenek alapkérdéseire rímelő részlet: „olyan nevet választottam, mondta, amelyhez nem kötődnek sem elődök, sem utódok, és rokoni kapcsolatok meg örökségről szóló telekkönyvi kivonatok sem. Én én vagyok, gyökerek és törzs nélkül.” (171.)

Hogy a történet szintjén mi történik a regényben, szándékosan nem árulom el – vagyis lenne mit mesélni, a Hűtlenek nem nélkülöz váratlan fordulatokat. Az utolsó oldalak e szempontból kicsit talán túlterheltek is a korábbiak tempójához képest. Ognjenović műve több oldalról is érvényesen megközelíthető, de attól függetlenül, hogy alkalmas rá és érdemes is a benne megfogalmazott kérdéseket komolyan venni, nem feltétlenül igényli a mélyelemzést. Vagyis kimondottan élvezetes olvasmány is a Hűtlenek, ami pedig már nem csak a szerb írónő, de a fordító érdeme is. Ugyanakkor, hangozzék bármennyire is kritikusi közhelynek, egy alaposabb szerkesztést megérdemelt volna Orovec Krisztina első önálló fordításkötete. Több zavaróan suta mondat is szerepel a szövegben: „végül végre ő is elindult az iskolába, lépést tartva velem.” (49.), vagy „bizarr dolog, hogy Branden intellektuális példaképeként éli meg Aynt” (172.) A legzavaróbbak a mai nyelvi igénytelenséget tükröző szójárások fel-felbukkanásai a szövegben. A legfájóbb talán a 69. oldalon olvasható „vari” (variáció helyett), de például az így is feltűnik több helyen töltelékszóként. Csak két példa: „Hogy értessem meg az emberekkel, hogy teljesen normális ez, ahogy én így átengedem magam egyfajta belső párbeszédnek.” (8.) „Most is a fülemben cseng, ahogy így becsukom a szemem” (44.)

A Hűtlenek összességében egy könnyen olvasható, izgalmas kérdéseket körbejáró regény. Egy örökbeadás és –fogadás kapcsán beszél szülő-gyerek és nevelő szülő-örökbe fogadott kapcsolatáról, az anya és lánya közti viszonyról, az újrakezdés lehetőségéről, a múlt eltörölhetőségéről. De legfőképpen az önértelmezés megkerülhetetlen feladatáról szól Ognjenović második, magyarul Orovec Krisztina fordításában megjelent regénye.

Szarvas Melinda

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: