„Alulnézet” – Horváth Tivadar verse és Jassó Judit prózája (közös online megjelenés)

Horváth Tivadar

[alulnézet]

Lucifer levele Istenhez

ó hatalmas Isten mire a hatalmad ha nem használod?
mondj köszönetet Mihály angyalodnak
hogy legyőzött engem seregével
legfőbb teremtményeden a Hozzád hasonlón
a Saját képedre teremtetten immár én uralkodom
Hozzád imádkozik Neked ad hálát
de Engem szolgál – s te mindezt hagyod
s engeded – neked ez így tökéletesen megfelel
megtehetnéd hogy elpusztítasz engem de nem teszed
mert – bár haragszol rám – de azért mégis szeretsz engem
te is tudod én nem élhetek másként csak ellened
egyébként köszönöm jól vagyok nagyon örülök hogy
mára már több lélek van Velem mint Veled
annyi vigasztaljon – hatalmas Isten
hogy csak addig létezem míg vannak követőid
egyszer lejöhetnél hozzám tudom hiába is hívlak
(Mihályt még elkapom csak fussak vele össze)
most zárom soraim
még mindig nagyon jól áll Neked a fehér
fojtó szorítással ölellek

Lucifer

 

Jassó Judit

[alulnézet]

A felejtésről

nem illik beszélni, mint jelen nem lévő személyről, még jót sem és inkább semmit se. Pedig a felejtés mindig opció, amit a figyelem alaposan elkerül. Ám az nem kerüli el a figyelmet: sőt, amint lehet, magára vonja.

A felejtést vegyük úgy, mint azt a helyzetet, amikor a telefonbeszélgetést követően a vonal megszakad. Sőt, belecseng a fülbe. Először ezen legyünk túl, a pánikkal vegyes bosszankodás érzésén. Minden tanulható: a harag, a szeretet, az önzőség, az erő és a felejtés is. Ismerjük az érzést: a homály, ha kitisztul, mintha soha nem lett volna. A feledés – mi részben egyenlő az elmúlással – szorgos munka eredménye. Akkor is küzdeni, dolgozni kell, ha felejtünk, de nem a jövő, hanem a múlt javára. Képzeljünk el egy alagutat, ahová egy szép napon besétálunk. Semmi nincs a végén, nincsen vége. Haladunk hátrafelé – ez a feledés.

Már nem emlékszem, miről jutott mindez az eszembe. Vagyis lehet, hogy az ’apám kicsi keze’ kifejezésről: sokáig úgy hittem, ennyi maradt meg a férfiból, aki nemzett, kölcsönadva génjeiből, hogy e világra merüljek. Erről a kicsi kézről ma írtam egy verset. Éppen nem a feledés, hanem az emlékezés okán. Van, hogy ez a kettő kéz a kézben jár.

[A zuhanás]

születésem órájában kezdődött, anyám karjából a föld középpontja felé.

Fájdalmas kiáltásaiból madarak születtek, szárnycsapásaikkal tovább szaporítva a gondot és a nehézséget. Anyám kínjában gyönyörű haját az utolsó szálig kitépte, s összeharapdálta apámat, aki a segítségére sietett. Egyetlen percet sem töltöttem boldog családi kötelékek között. Dadogós lettem és figyelemzavaros. Azt mondják, ez épp attól volt, hogy anyám elmulasztott magához ölelni. [Fogott és kiejtett] a kezéből. Zavarba ejtően szép mozdulat lehetett, egy istennő rettegése az anyává válástól. [Ha utánam is kapott,] már nem tudott mit tenni. Az anyaföld elnyelt, a lemezek, mik [estemkor] engedelmesen megnyíltak, gyorsan összezáródtak, simán, akár a liftajtó. Olyan [mélyen] voltam, hogy a főisten és a holdudvara nem tudtak rám azonnal figyelni. A föld középpontjáig nem hatol tekintet.

Anyám [belédobott], s ott hagyott.

Ezt apám mesélte el, a kicsi kezű, aki mindent látott. Kénytelen volt maga fölnevelni, s most, éltes koromból visszatekintve, nehéz, majdhogynem átkos feladata lehetett ez a számára. Mert hiába szánt anyám a halálra, még ha öntudatlanul is, nem engedhették, hogy az atyaúristen leszármazottja a föld közepén, tektonikus lemezmozgások miatt veszítse el újdonsült életét. A főisten a nagyapám volt, anyám a legszebb istennő, akit azonban meggyalázott az anyaság.

Pedig minden jel arra mutatott: apám sem fog segíteni rajtam. Említettem, milyen kicsi volt a keze. Akár egy rigó, vagy még inkább, mint egy veréb. Nem tudta, hogy rövid lábain anyám után szaladjon, vagy engem vegyen ki az alvilág tüzéből. Sosem volt szerencséje a nőkkel. Megpróbált úgy nevelni, hogy egyáltalán ne legyek hozzá hasonló. Drága iskolákba adott, amiket nyögve tudott fizetni. Egyik nyáron megmakacsoltam magam, s azt mondtam, nem megyek vissza tanulni. Soha többet nem szólt hozzám. Visszavonult a műhelyébe – gyönyörű alkalmatosságokat készített fából -, ott evett, élt, aludt, többé nem vett rólam semmiféle tudomást. Léhűtő lettem és kalandor. Annyit ittam, amennyi belém fért, gyakoroltam a [felejtés] egyik változatát és másokat is megtanítottam rá. Cudar évek voltak, mély nyomot hagytak ifjúi lelkemen.

Egy napon a főisten magához hívott. Fárasztó gyalogúton jutottam [föl hozzá] egy irdatlan magas hegy tetejére. Alig fújtam ki magam, mikor hangorkán szakított a fülembe, a főisten beszélt hozzám mennydörögve. Azt mondta, maradt egy betöltetlen poszt az istenek sorában, s én, mint félisten, alkalmas lehetek rá. Kilencvenkilenc próbát kellett kiállnom, s ebből egy kivételével mindet teljesítettem.

Egyetlen egyet kivéve.

Mikor a saját sorsomat kellett volna felejtenem, dilemmába estem. Bár haraggal gondoltam anyámra és nehezteléssel apámra, félisteni mivoltom nem tette lehetővé a teljes, a száz százalékos feledést. Egészen emberré kellett válnom ahhoz, hogy leszámoljak származásommal. A nagyatyám még utoljára megvendégelt. A részegségig itatott, aztán fogta és belém rúgott azzal az isteni lábával.

Megint [a lemezek aljára] penderültem. Kitaszítottságom immár véglegessé vált. Nem voltam senki, de voltam [valahol], a derék földanya belsejében.

Mit lehetett csinálni annyi tűz és fényesség között?

Eleinte alig kaptam levegőt, aztán a sok munkától ez már fel sem tűnt. A feledés ellen kezdtem dolgozni, de olyan gyönyörű dolgokat készítettem, melyek látványukkal azonnal rabul ejtették a szemlélőt. Újra meg újra el kellett mesélnem, hogy mit miért csináltam. Végül apám is megbocsátott, ezért legalább érdemesnek éreztem a rengeteg aktívan eltöltött munkaórát. Fogta magát és [leugrott] az akkor ismert világ legmagasabb pontjáról, hogy ismét együtt lehessen velem.

Azóta is egyre halogatja, hogy visszatérjen. Nem bírná a térde a sok gyaloglást [fölfelé], panaszolja, és ilyenkor megfogom kicsi kezét, ágyához vezetem, beléfekszik, én meg gondosan betakargatom.

Le kell [ülepedni] az emlékeknek ahhoz, hogy hozzáláthassunk a felejtéshez.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: