Lelkigyakorlatok: Lennontól a kápolna funky-ig (esszé)

– Tai Chi Teacher zenei portré –

Az egész úgy kezdődött, hogy nagyjából két évvel a Kispál és a Borz feloszlása után (hiába, mi „ős-kispálosok”, így mérjük az időt), mikor a szokásos reggeli Budapest Nyugati pályaudvar-Piliscsaba/Pázmáneum távolságot tettem meg vonaton, az egyik legjobb egyetemi barátomba botlottam. Ebben nincs is semmi különös, lévén, hogy a bölcsészkarra járók, a budapestiek és az agglomerációból érkezők közel fele nagyjából ugyanazt a tömegközlekedési eszközt választotta minden nap, hogy kijusson az egyetemre. Az évek során rengeteg ilyen, a szorgalmi időszak szürke hétköznapjait beindító, vagy épp a fáradságos, hosszú napokat lezáró közös utazást tettünk meg együtt, ahol gyakran többedmagunkkal irodalomról, zenéről, filozófiáról, ritkább esetben nőkről, egzisztenciális gondokról beszéltünk.

tai chi

Ez a barátom azon a reggelen azt hiszem, éppen egy zárthelyire készült, és a megérkezésig még gyorsan át akarta nézni a vizsga anyagát, hogy esélyeit növelje. Mielőtt azonban figyelmét, a jegyzetfüzet gyorsan felskiccelt firkái kötötték volna le, odaadta nekem az MP3 lejátszóját, hogy amíg ő tanul, hallgassak meg egy általa frissen felfedezett magyar együttest. Ez volt a Tai Chi Teacher, és 2012-es Lennonádé című lemezük. Mondanom sem kell, milyen jól esett a lendületes, fiatalos, végre nem a Kispál és a Borz szöveghagyományain nevelődő dalokat végighallgatni, miközben tőlem jobbra a semmiből kinövő Pilisi-hegyek földrajzi játékát csodálhattam a verőfényben, és hálás voltam minden újabb emelkedőért. Nem is csoda, hiszen olyan sorok ütik meg a felkészületlen bölcsészfüleket, mint: „Neked Lennon már, / csak egy halott sztár, / tegnap megváltó, / holnap hazugság”, ami egyben a Lennon a sarokban című szám refrénje is, vagy: „Most helyre teszem a múltat, / visszaállítom a kizökkent időt, / a merénylők meglakolnak, / az apák felelnek a fiúk előtt.” – mely az album ötödik dalának, a Vlagyimir Iljics Lennonnak egy erős, már-már kultúrtörténeti mélységű opusa. De az albumon szó van még az emigrációról, a Beatles és John Lennon szellemi örökségének- és szellemtörténeti hagyományának folytathatatlanságáról, Yoko Ono és a világhírű zenész ambivalens párkapcsolatáról, ami egyfajta univerzális férfi-nő szimbolikaként működik a lemezen. Sőt, egyes dalszövegek kísérletet tesznek Lennon jelen idejű alteregóinak megszólaltatására is, de a számokból egyértelműen kiderül, hogy minden esetben hibás szereppozícióról van szó (az egyik dal lírai alanyát elmegyógyintézetbe zárják, a másik észrevétlenül beleolvad a fogyasztói társadalom popdal-gépezetébe). Mindamellett az egész albumot belengi valami kellemes, nem önmagáért bölcselkedő, filozofikus atmoszféra. Egyszóval, elkezdett érdekelni ez a zenei univerzum (mert a Tai Chi Teacher esetén kétségtelenül erről van szó).

A zenekar 2010-ben alakult, az Illúzió énekes-gitáros-szöveggyáros frontemberének, Huszti Gergelynek akusztikus szólóprojektjeként. Majd miután a formáció egy évre rá szép csendben feloszlott, Demeter Ádám is csatlakozott (dob, gitár, ének) Huszti és Murányi Norbert (ének, basszusgitár, csörgők) kettőséhez. Végül, 2013-ban ismét egy újabb tagot avattak Kuzniarski Eszter személyében, aki vokalista, billentyűs, csörgős, xilofonos szerepet vállalt magára – így vált teljessé a színpadkép. Igen termékeny zenei csoportosulásról van szó, hiszen fennállásukat követő negyedik évben már öt albummal (Aquapark, Gerinctorna, NeszeZen, Lennonádé, Birkaember) és egy háromszámos EP-vel (Perc EP) büszkélkedhetnek. Ráadásul ezek a lemezek egy-egy, az albumon átívelő központi témát járnak körbe, így tulajdonképpen a legszigorúbban vett konceptlemezek.

Ha a zenekar hivatalos facebook-oldalát böngészi az ember, akkor a következő zenekari stílus meghatározásokra lesz figyelmes: „Robot-gregorián”, „kolostor-rock”, „pápa-rock”. Mi tagadás, van is valami ebben a komoly-komolytalan játékban, ugyanis a széles zenei repertoárban találunk mantrát (Kiskosz), ütősök és csörgők köré komponált gyónást (36 fekvőtámasz), balladai homályba burkolózó elbeszélést (Juhászbojtár balladája), sőt, egy szám erejéig még a ’70-es évek funky-disco világát is megidézik (Hamistudat diszkó). Mégis, ezeket a sokféleképpen megszólaló dalokat közös mondanivaló, közös filozófia- és gondolatrendszer teszi koherens egésszé. Legyen szó az Aquapark „vizes témáiról”, vagy a NeszeZen keleti vallások felé kacsintó szöveg- és zenevilágáról, vagy John Lennonról, mint a béke és a szerelem apostoláról, mindegyik dalban valamilyen módon a fogyasztói társadalom azonnaliságával szembehelyezkedő regiszter szólal meg. Egy, a jelenlegi viszonyoknál sokkal inkább értékközpontú, humánusabb életszemlélet keresése.

Nem kivétel ezalól a legújabb, 2013-as Birkaember lemez sem, mely a keresztény vallás szimbólumaival, és a megváltás/megváltódás-élmény keresésének fő rendező elvével dolgozik. Már maga az albumcím is sokatmondó. Egyrészt benne van a hétköznapi szóhasználatban bevett „birka” kifejezés, a hülye, a gyenge, a megvezetett ember szinonimájaként, másrészt a cím utal valami transzcendens erő (Krisztus/bárány= Birkaember) jelenlétére, harmadrészt, ez a szóösszetétel mutatja e két jelentésréteg minősített viszonyát. Ezen felül, a nyolc számot tartalmazó lemezen, rendszerint visszatérnek a „nyáj”, a „pásztor”, és a „bárány” szavak különböző kifejezésformái (villanypásztor, juhászbojtár, fekete bárány, tiszta gyapjú stb.), mely motívumok szintén a keresztény szimbolikát hivatottak alátámasztani. Sőt, annyira eluralkodik az albumon ez a tematika, hogy kisebb túlzással azt lehetne mondani, hogy egy apokaliptikus vízió vészjósló képeinek, a menny és a földi pokol párharcának lehet fül- és szemtanúja az egyszeri befogadó. Ezalól talán csak a Made in China című dal kivételével, ami egy korábbi szám újrahangszerelt változata. Persze, a Tai Chi Teacher szöveghagyományait figyelembe véve, ezen a lemezen is megtalálhatóak a szép szerelmi vallomások, például: „Szállnak a hógolyók, / a telefonoddal mindet felvettük, / de ez is csak arra jó, / hogy évek múlva egy jót röhögjünk / magunkon.” (Tiszta gyapjú), illetve az a kicsit fanyar, groteszk humort, ami a NeszeZen-en és a Lennonádén olyan jól működik, igaz, valamivel kevesebb dózisban. Erre jó példa az album negyedik számának címe: Tűz, víz, repülő, ami az ismert gyerekjáték denotatív beemelésével, egy kicsit a fekete humor és az irónia regisztereibe tolja a világvége vízió, tömegkatasztrófákról szóló képeit. (A lemez címadó dalának, a Birkaembernek reggae-s dallambecsípődéséről nem is beszélve). Mégis, a korábbiakhoz képest érezhetően fajsúlyosabb dalszövegekről van szó, és ezzel együtt mintha borúlátóbbak, lemondóbbak lennének a számok társadalomkritikus tartalmai. Mintha a Jelenések világpusztító jóslata után, egy kihalt, légüres térben időzne a nagybetűs ember: „értelem nélküli rossz szavakon lovagolsz, / a mindenségben” és az ígért, régóta várt megváltás valahogy mégsem következne be. Ennek a határozott érzületnek ad végső keretet, az album utolsó dalának, a Fekete báránynak idevágó pár sora: „de ki emlékszik itt már, / hogy miért kezdtük el, / nem jöttél, hát a csatát / magam döntöm el. / A siker és a kudarc egyként / zsebemben figyel.

Nehéz lenne megmondani, hogy a Tai Chi Teacher zenekar eddig miért nem futott be. Holott kreatív, egyedi zenét játszanak, képesek megteremteni azt az atmoszférát, ami számomra a hazai alter-undergorund zenei érából sokszor annyira hiányzik. Van a daloknak mondanivalója, „küldetése” (néhol annyira erősek a szövegek, hogy már-már az az érzése az embernek, hogy a zene rovására is mennek). Termékenyek, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy az öt elkészült album mellett Csepregi János író, költővel Lennonádé címen, zenés-felolvasóesteket tartanak, amiből készítettek egy ingyenesen meghallgatható, és letölthető rádiójátékot. Sőt, a klipjeiket is saját maguk készítik. Mindezek ellenpontjaként túl keveset koncerteznek, és mintha ez a stúdióba vonuló, évente új konceptalbumot kihozó zenekari működés egyfajta elefántcsonttorony-szerű alkotói állapotot tükrözne. Ez valamelyest meg is magyarázná a Tai Chi Teacher érezhető outsiderségét. Mint ahogy az is egészen valószínű, hogy ez az állandó „odamondás”, ami dalszövegeiket jellemzi – ami érzésem szerint a Birkaemberrel tetőzött be –, sok zenekedvelő számára sűrű, és hosszútávon esetleg fárasztó lehet. (Bár a zenekar mentségére legyen, mintha rendre megéreznék dalszövegeik ilyen fokú sűrűsödését, és akkor csengő-bongó ütős és fúvós hangszerekkel, lágy női vokálokkal, frappáns szintiszólamokkal, illetve a szövegekben többször felbukkanó hangulatos, és egyben groteszk, olykor megmosolyogtató képekkel tompítják, vagy inkább »pihentetik?, feloldják?, előkészítik?« a keményebb, megmondós tartalmakat). És persze befogadásukat az sem könnyíti meg, hogy a ’80-as évek hazai alter bandáiból talán egyetlen zenei előd sem citálható ide, aki korábban kitaposott volna egy megközelítőleg hasonló utat, mezsgyét. Mégis, az utóbbi évek zenei nagyszínpadán, ahol a Quimby azzal van elfoglalva, hogy rutinból próbál olyan hangulatot teremteni, ami az Ékszerelmére és a Káosz amigos idején olyan őszintén jött, és ahol egyre kínosabbá válnak a Kispál és a Borz respect- és emlékkoncertek, nem ártana egy kis vérfrissítés. Vagy legalább egy esély.

UPDATE: A cikk megírásának ideje alatt a zenekar, az évenként megrendezett Talentométer zenei tehetségkutatón szerepelt nagy sikerrel. A több száz jelentkező közül Pop/rock kategóriában, az első tízben végeztek. Legközelebbi koncertjük július 25-én, az A38 tetőteraszán lesz.

Halmi Tibor

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: