Pezsgősüveg és fényképezőgép

Tárlat: Magnum Photos – Elsők, Kontaktok; Mai Manó Ház, Capa Központ, Budapest

Ernesto „Che” Guevara, Havanna, Kuba, 1963, készítette: Rene Burri, Magnum Photos, kép forrása: Capa Központ

René Burri (Magnum Photos): Ernesto „Che” Guevara, Havanna, Kuba, 1963, kép forrása: Capa Központ

Egy iskola, két kiállítás

A Magnum Photos a világ első független fotós ügynöksége, melyet a gazdaságilag-ideológiailag elkötelezett lapoktól és azok szerkesztőitől önállósodva öt tehetséges fotográfus – Robert Capa, Henri Cartier-Bresson, David „Chim” Seymour, George Rodger és William Vandivert – hozott létre, hogy munkáikban a művészi szabadságot és az elmélyült alkotómunkát helyezhessék a középpontba. Az ügynökség 1947-es alapítása óta a csúcsot képviseli, tagjai közé pedig a mai napig mindössze néhány tucat fotós tartozott és tartozik,[1] akiket – Cartier-Bresson szavaival – „az igazság végtelen tisztelete” köt össze.

A társaság központi alakja Capa volt, aki mintegy tíz évig érlelte magában az alapítás gondolatát. A Friedmann Endre Ernő néven, Budapesten született művész 1933-ban érkezett Párizsba, ahol hamarosan megalkotta a nem létező „híres amerikai fotós” figuráját, akit később Robert Capa néven ismert meg a világ. Sosem nyugvó, bátor és tettre kész alkotó volt. Az öreg hadifotós olyan ritka, mint az idős hegymászó. Sokáig úgy tűnt, hogy Capa is időben vissza tudott fordulni. Nagyon szeretett élni – állítólag az ügynökség a nevét is a mondén természetéről ismert fotós által előszeretettel rendelt, nagy kiszerelésű pezsgőről kapta, „mely átvitt értelemben a spirituszra, szellemességre, sikerre, lendületre asszociáltat, és latinul nagyságot jelent”.[2]

Capa valódi szellemi vezető és menedzser is volt, aki jó szervezőkészségével, üzleti érzékével kézben tartotta az ügyeket. Mint hadifotós, leginkább munkanélküli szeretett volna lenni, a sors azonban máshogy hozta: végül 1954-ben Indokínában – munka közben – egy aknára lépve halt meg. Ez alapjaiban rengette meg az ügynökség létét, ráadásul Werner Bischof mindössze kilenc nappal, David „Chim” Seymour pedig két évvel követte Robert Capát, akinek szintén fotós testvére, Cornell tette rendbe a szervezet működését.

Elsők (enteriőrfotó), a képet készítette: Balkányi László

Elsők (enteriőrfotó), a képet készítette: Balkányi László

Kontaktok (enteriőrfotó), a képet készítette: Balkányi László

Kontaktok (enteriőrfotó), a képet készítette: Balkányi László

A budapesti Nagymező utcában most ennek a világon mindenhol érdeklődésre számot tartó ügynökségnek a munkáiból nyílt két kiállítás. Az ide tartozó fotósok egy szellemi közösséget, ha úgy tetszik, iskolát képviselnek, a két tárlat mégis két teljesen más megvilágításból teszi érthetővé, hogy miért soroljuk a mai napig a legjobbak közé a Magnumot.

Elsők

Nemcsak a fotográfia, általában a művészet történetében is ritka, sőt, szinte lehetetlen egy kiállítás „újrarendezése”, főleg, ha a kettő között mintegy fél évszázad telik el. A Mai Manó Házban mégis pontosan egy ilyen tárlatot láthat a közönség augusztus közepéig.

Az ügynökségen belül gyakorlattá vált, hogy a fotósok felosztották egymás közt a világot és hosszabb időre elutaztak, hogy az addigi sajtófotóktól eltérő, a szerkesztőségek elvárásaitól független sorozatokat készíthessenek. Az első kiállításra hosszú éveket kellett várni, de megérte: a világ minden részén készült, kimunkált, érzékeny, mély humánumról tanúskodó képek kerültek bemutatásra 1955–1956-ban öt osztrák városban. A nyolc alkotó nyolcvanhárom kasírozott munkájából összeállított anyagból állt az ügynökség első önálló kiállítása.[3] A képeket egy gondos kéz 1956-ban becsomagolta, majd az innsbrucki Francia Intézet alagsorában elhelyezett két ládáról ötven évig senki sem vett tudomást. A kiállítás egyik érdeme, hogy a fent említett, osztrákosan precíz rendezési instrukciókat is tartalmazó ládákat beemelik a tárlat anyagába, így az egyszerű fatárgyak – a képekkel egyenrangú – dokumentumokká, ötven év tanújává válnak.

Jean Marquis (Magnum Photos): Az Erzsébet-híd romjai, Budapest, Magyarország, 1954, kép forrása: http://maimano.hu

Jean Marquis (Magnum Photos): Az Erzsébet-híd romjai, Budapest, Magyarország, 1954, kép forrása: http://maimano.hu

A kiállítás rendezőelve, hogy egy fotós egy sorozatát – nagyjából – egy falon helyezték el. Jean Marquis képriportja 1954 Magyarországáról az átmenet pillanatait rögzíti: bemutatja Galgahévíz sáros utcáit, a népviseletben táncoló és a pünkösdkor még templomba járó falusiakat, de az utolsó képen feltűnik Sztálin fenyegető szobra is. Werner Bischof mély humánummal mesélt a hagyományos kultúrákról és az emberi értékekről – és ilyen szempontból szinte mindegy, hogy Peruban, Kambodzsában, Magyarországon, Indiában vagy Japánban készült-e az adott kép. Az első teremben jelenik meg egy pillanatra, három kép erejéig Capa is a francia Baszkföldön készült, falusi ünnepet ábrázoló fotóival.

Werner Bischof (Magnum Photos): Hajdúhadháza, Magyarország, 1947,  kép forrása: http://maimano.hu/

Werner Bischof (Magnum Photos): Hajdúhadház, Magyarország, 1947, kép forrása: http://maimano.hu/

A második teremben látható Cartier-Bresson-képek azt bizonyítják, hogy a fotós nagy idők nagy tanúja volt: még ő sem tudhatta, hogy Gandhi utolsó napjait rögzíti, majd az államférfi elleni merénylet után megörökítette a család és az indiai nép fájdalmát is. Egy nagyon másik világot láttatnak Inge Morath képei, aki a sorozatával a londoni Mayfair negyedét örökítette meg: kalapos urak, dohányzó, kutyás hölgyek, akikről soha nem hiányzik a drága szőrmebunda.

Inge Morath (Magnum Photos): New Bond Street, London, Nagy-Britannia, 1953, kép forrása: http://maimano.hu

Inge Morath (Magnum Photos): New Bond Street, London, Nagy-Britannia, 1953, kép forrása: http://maimano.hu

Az utolsó, negyedik teremben láthatjuk Ernst Haas felvételeit a monumentális hollywoodi film, A fáraók földjén forgatásáról. Néhány kép után lehetetlen nem észrevenni, hogy a számtalan statiszta, akiket a fotós végtelenül kimerülten, elgyötörten mutat meg, tulajdonképpen modern rabszolgák. Marc Riboud utazásának képeivel zárul a kiállítás. Dalmácia rurális társadalma, a törökös-balkáni ruhák, a szegényes utcák mellett feltűnik egy Tito-portré: a két diktátor képe a Közép-Európa társadalmait végképp átalakító berendezkedés jelképei, amelyek mintegy keretbe foglalják a kiállítást.

A Magnum’s First – Elsők című, önmagában is értéket felmutató tárlat izgalmas intellektuális kalandra hív, hiszen az élet és a kiállítási gyakorlat ritkán kínál olyan alkalmat, hogy egy szinte „egy az egyben” reprodukált kiállítást két generáció különbséggel mutassanak be. A rendezők azonban több lehetőséget is elszalasztottak: egyrészt érdemes lett volna a faládák mellett a korabeli enteriőrökről készült fotókat is bemutatni – aligha hihető, hogy ilyenek nem készültek az akkor már világhírnevet szerzett „brand” kiállításáról.

Elsők (enteriőrfotó), a képet készítette: Balkányi László

Elsők (enteriőrfotó), a képet készítette: Balkányi László

Másrészt nem lett volna felesleges a közönség percepciójának különbségét láttató, az időbeli-kulturális meghatározottságból fakadó ütközések, netán párhuzamosságok bemutatása. Másképpen fogalmazva: érdemes lett volna feltenni a kérdést, hogy milyen hatást vált ki ugyanaz a kép ma, és milyen hatást váltott ki ötven éve. Mely képet látott „esztétikusnak” a korabeli néző, és melyeket ma? Melyik táj számított egzotikusnak a korabeli nézőnek, és melyik számít annak ma? Melyik kép vált az idők folyamán érthetetlenné a „hétköznapi” kontextus ismerete nélkül? A korabeli sajtóvisszhang feltérképezése jó alapot jelenthetett volna ehhez az elsősorban a befogadó pszichológiáját, az érzékelés hatásmechanizmusát vizsgáló pillanatfelvételhez. Így talán arra is választ kaphatnánk, hogy miért éppen Ausztriában mutatkozott be először a Magnum Photos. Az osztrák Erich Lessing most is kiállított képein bécsi gyermekeket látunk. Vidámak? Talán, de semmiképp sem fölszabadultak. Bár Rousseau kimondta, hogy a gyermekek nem kis felnőttek, komoly tekintetükben ennek ellenkezőjét érezzük. Néhány évvel járunk a háború után és sok évvel Kreisky reformjai előtt, az identitását kereső Ausztriában bizonyára nagy hatást értek el e fotók.[4]

A Magnum, ami nagyot szólt

A Nagymező utca másik fotós központjában, a tavalyi év végén Capáról elnevezett kiállítóhelyen nyílt tárlat az ügynökség elmúlt 60-70 évébe enged betekintést. Míg az Elsők anyaga egy ládában pihent, politikusok emelkedtek ki és buktak el, feltűntek a hippik és a Beatles-fiúk, a „vietnámi” és a „hideg” egyaránt háborúk jelzőivé váltak, 1968-ban egyszerre mozdult meg Párizs és Prága – de hiába a 20. század őrülete, a Magnum fotósai soha nem felejtették el az „igazság végtelen tiszteletének” elvét.

Kontaktok (enteriőrfotó), a képet készítette: Balkányi László

Kontaktok (enteriőrfotó), a képet készítette: Balkányi László

Az utazó kiállítás eddig csak néhány helyen került bemutatásra, és Budapestről a világ legfontosabb „fotós fővárosaiba” tart tovább. A különlegessége nemcsak abban rejlik, hogy a legnagyobb fotósok munkáit láthatjuk ebben a néhány teremben, hanem abban is, hogy az ikonokká vált képek mellett a próbálkozásokat, a kontextust láttató kis képeket is kiállították. Abbas szavaival: „A kontaktképek nemcsak azt tükrözik, amit a fotós lát, és amiről abban a pillanatban úgy dönt, hogy megőriz az örökkévalóságnak, hanem hangulataikat, habozásaikat és hibáikat is kifejezik. Könyörtelenül.” A falakon sok kis kontaktképet látunk, majd azokat a fotókat, amelyek örökre bevésődtek az emberiség kollektív emlékezetébe: ilyen például Stuart Franklin szinte napra pontosan negyed százada készített Tienanmen téri felvétele. A technikailag nem tökéletes, a szerző szerint is túl messziről készített képen a tankkal szemben megálló férfi örökre az ellenszegülés, a kínai állam könyörtelen elnyomása elleni bátor kiállás jelképévé vált.

Stuart Franklin (Magnum Photos): Tiananmen Square, Beijing, China, 1989, kép forrása: http://capacenter.hu

Stuart Franklin (Magnum Photos): Tienanmen tér, Peking, Kína, 1989, kép forrása: http://capacenter.hu

A Capa Központ terei alapvetően alkalmasak fotós kiállítások megrendezésére, így a 70 fotós összesen 163 fekete-fehér és színes képét sikerült megfelelően felosztani úgy, hogy kronologikus sorrendben haladva nagyjából egy fél terem jusson egy évtizednek. Az évtizedek közti orientációt a kiállítás elején egy tabló segíti, néhány tárolóban pedig – a híres fotók „karrierjét” illusztrálandó – a legnevesebb magazinokból állítottak ki korabeli példányokat.

Eli Reed (Magnum Photos): Ruandai menekültek, Benaco, Tanzánia, 1995, kép forrása: Capa Központ

Eli Reed (Magnum Photos): Ruandai menekültek, Benaco, Tanzánia, 1995, kép forrása: Capa Központ

A rendezési elv szerint a kontaktképeket általában egy, a falra merőlegesen elhelyezett kép követi, majd ezt a kis képek közül kiválasztott, később híressé vált fotó, végül a szövegek – kivétel nélkül a fotósok saját szavaiból vett idézetek, amelyek segítenek megérteni a kép készítésének kontextusát. Ez a séma remekül működik, hiszen a vágást jelző vonalak, megjegyzések, pecsétek is láthatóak, vagyis újra átélhetjük azt az izgalmat, amit a fotós érzett akkor, amikor a kontaktképeket a szerkesztőségbe küldte, és közülük kiválasztották azt, amibe sokszor egy egész történetnek kellett belesűrűsödnie. Tulajdonképpen egyfajta kánongyártásnak lehetünk a szemtanúi, hiszen a kiváló fotósok sorozataiban mindig volt négy-öt kép, amibe kódolva volt a világhírnév.

Kontaktok (enteriőrfotó), a képet készítette: Balkányi László

Kontaktok (enteriőrfotó), a képet készítette: Balkányi László

Ez az – egyszerű eszközökkel átélhetővé tett – szellemi utazás ebben a formában a kiállítás feléig folytatódik. Addig ugyanis a merőlegesen rögzített kép hátulját: az üzeneteket, instrukciókat, vágásokat láthattuk először, vagyis nem tudhattuk biztosan, hogy a többtucatnyi kontakt közül végül melyiket választották ki a közös szerkesztői munka eredményeként. Innentől azonban a kiállítás rendezői megfordították a falra merőleges képeket, vagyis – helyes irányba haladva – a kontaktképeket szemlélve már látjuk a később kiválasztottat is. Nem világos, hogy a rendezők miért fordulnak el az addigi kristálytiszta logikától. A másik kritika a kiállítás lezárását illetheti. Igaz, ez inkább adódik a hely adottságaiból, mint a koncepciótlanságból. A – megjegyzendő, valamivel egyenetlenebb színvonalú – 2000-es éveket reprezentáló felvételek után, az egyik sarokban kicsit a semmibe veszve ér véget a kiállítás, mindenféle szimbolikus vagy valós lezárás, továbbgondolás nélkül. Az is tény, hogy manapság már senki sem küld a fentiekhez hasonló képeket a szerkesztőségbe, az egyik fotós meg is jegyzi: „talán az utolsó kontaktképeim ezek”. Hogy ez a lezáratlanság a rendezés hibája vagy a digitális technológiák egyeduralma miatt érzett hiátusféle, nem tudjuk eldönteni.

Összességében tehát lehetővé válik az összehasonlítás, az ügynökség fejlődési ívének nyomon követése, de a retrospektív jelleg mellett a Magnum Contact Sheets – Kontaktok című kiállítás jelentősége sokkal inkább abban rejlik, hogy alkalmat teremt egy kívülálló számára sosem látható világba való betekintésre, és újra átélhetővé teszi azt az izgalmat, amit egy ikon kiválasztásakor érezhetett a fotós és a szerkesztő.

Bagi László

A Magnum Photos mindkét budapesti kiállítása augusztus 24-ig látható: az Elsők a Mai Manó Házban, a Kontaktok a Capa Központban.

 

[1] http://www.magnumphotos.com/C.aspx?VP3=CMS3&VF=MAGO31_14

[2] Kolta Magdolna – Tőry Klára: A fotográfia története, Budapest, Digitálfotó Kft., 2007, 255.

[3] A kasírozott képek a fotózás hőskorának sajátjai: a művész saját kezűleg nagyította, nyomtatta, valamilyen kemény felületre ragasztotta, majd a szignóval együtt vált teljessé az alkotás.

[4] A szocialista politikus szövetségi kancellársága alatt (1970–1983) indult el Ausztria a jóléti állammá válás útján. Másrészt ekkor került be az iskolai tananyagba Ausztria, illetve az osztrák nép története – ha belegondolunk, nem is annyira abszurd ez, hiszen a katolicizmuson és a Habsburgokon túl nehezen tudták maguknak is megmagyarázni, hogy mi választ el egy németet és egy osztrákot, ráadásul az Anschluss és a második háború utáni poszttraumatikus állapotból való felébredéshez is szükség volt két-három évtizedre. A kiállítást valószínűleg azért rendezték éppen Ausztriában, mert a közösséghez három fiatal osztrák fotós csatlakozott.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: