Feketemosó – Csuri (már megint) színre lép (IV.)

feketemoso-kisebbMiért nem lehet egy ugyanilyen példányt rendelni a gyártótól, ugyanilyen színben és méretben, emberi lélekkel? – Szendi Nóra írja az Apokrif naplóját.

Nem tudni, mióta heverek kiterítve, nem szabad megnézni az időt, moccanni sem szabad, vagy elpattan a szíved, a fülben basszus szaggat, vérnyomásingadozáskor cifrázza. Átgondolatlan sátrazás a main stage mellett Ozorán, fekszel benne a négynegyedes ütemzuhatagban, párizsivá puhult csontjaidat kockázza, elzsibbadsz a rezonanciától, fogod a kezed, egy tehetetlen húsdarabot, és verdesed hozzá a reszkető földhöz, nincs hova gördülnöd, utolér, és amikor már kezdenél belenyugvón összepépesedni hangerővel és ritmussal, mindkettőre rácsavar, nesze, repedjél, kalapácstánc a koponyádban. Aszalódsz a sátorban, kezd rásütni a nap, nincs ivóvíz, de azért se mozdulsz ki, dögöljön meg az összes hippi, és akkor sajnos tényleg, álmaid valóra válnak, csak a hangulat rémálomszerű, feljön a gótruhás vámpírraszták fekete napja, és a viháncolós progresszív ütemeket killer karistolása szecskázza le a színről.

Egy velőtrancsírozó hangeffekt-hullámvasút csörömpöl végig a gerincemben, denevérsereg zötykölődik rajta, nagyot döccennek minden csigolyánál, és ultrahangon visítanak hozzá. Az ágy megrándul, öklendésre készül, csak most ne hányja el magát. Fúrnak, bazmeg. Állandóan fúrnak, nem is értem, hogy ez valami hobbi, vagy nem is fúrnak, hegesztenek, csinálnak valamit, ami hangos, valószínűleg ez a lényeg, de ilyen korán, mondjuk megsaccolni se bírjuk az időt, a redőnyök hátukkal nekifeszülve tartják a kintet, lehet, hogy elérkezett a hasznosnak álcázott csendháborítás ideje.

Nem, rosszabb.

Ez a csengő. A csengő pedig e bérház univerzumában egyet jelent Lonci nénivel. Az elbűvölő, figyelmes Ilonka nénivel, aki sosem mulaszt el valami kis aprósággal kedveskedni, hogy akadna a torkán a kibaszott túlsütött pogácsája, lehetőleg tálastul. Mintha nem is a bejárat mellett, de szétklopfolt agyamban tehénkednének rá, hosszan és kitartóan. Visszatolatok a takaró alá, csak az orromnak hagyva egy pihegésnyi rést. Látom is már, narancssárgára pirult sajtosrudak integetnek felém, ne örüljetek, kiskatonák, egyetlen jól irányzott mozdulat, platty, Lonci néni lefagyott arcát tésztadarabok borítják, még petyhüdt tokáján is fityeg néhány.

Végső kétségbeesésemben a párnahuzatba csomagolom a fejem, ha én elbújok, majd odakinn is rájönnek, hogy nem vagyok itthon: az ágy adta fel, nem bírta tovább, kiokádott magából. (Majdnem szélmalom)harc a háziköntössel, mintha nem is kettő, de legalább négy kézzel rendelkező tulajdonosra szabták volna, bolyhosan mászik rám, kinyaklik, benyaklik. Minden ellenem fordult. Főleg ez a város. Már azt hinnéd, megúsztad a nájtlájf Szkülláit és Kharübdiszeit, erre két vállra fektet egy kisnyugdíjas. Miért ilyen szájba verten eleven mindenki? Miért nem lehet valahogy diszkrétebben létezniük?

Versenyfutás az ajtóig: meg kell előznünk a csengőt, ha ő nyer, neked annyi. Vetődés lassított felvételen, most osztott képernyő, a jobb oldalán egy kéz emelkedik kérlelhetetlenül a csengő felé, a balon egy másik suhan szétterpesztett ujjakkal a kilincs irányába. Egyszerre érnek célba.

Szilánkos tarkóval, csengő füllel, kalimpáló szívvel szédülök ki az ajtón. Bele egy jól megtermett dezsavübe. Lifegek a kilincsen, üres zacskó, az a néhány kapkodva összefércelt szó, amit septiben belevágtam, most egyenként potyog mezítlábam elé. Kilöttyent az idő, mint kávé a bögréből, ha orra buksz egy alattomban visszapöndörödött szőnyegcsücsökben. Meg se tudsz lepődni, zuhanásban vagy, kitölt a zuhanás.

– Ne mondj semmit, jó, ne mondj semmit – hadarja vergődő szemöldökkel Csuri, bár esélyem se volna –, gecire szégyellem magam, hogy így rádtörök, esküszöm, soha többet nem fordul elő, nem is szokott, ez most kollapsz, Irén, eddig volt, szájzár, járni nem bírok a lábgörcstől, romon vagyok, ugye nem kell sokat magyaráznom a szitut, esküszömgeci lepörgetem máskor, de most nem reccsenteném tovább magam, jó, te is tudod, milyen, amikor…

– Visszajöttél – kahácsolok föl egy adag löttyöt, mielőtt végképp maga alá temetne az áradat. Nem kérdés (elég költői volna), inkább megállapítás, időt kell hagyni a döbbenetnek, hogy felkászálódjon. Kábán ízlelgetem a tényt, e lábtörlőmre pottyantott, viseltes ajándékkupac kézzelfogható valóságát, a keserű zaccba mintha valami (szintetikus?) édesítőszert is kevertek volna, nem csomómentesen, meg-megroppan a fogam alatt egy-egy szemcse, hogy szájzár és szóözön? Lábgörcs és visszacaplatás? Mi van?

– El se mentem – legyint gyászos pofával –, olyan parafless tört rám az emberektől, hogy itt bújkáltam a lépcsőházban. – Felszisszen, görnyedten kap a vádlijához. Próbálja elcsípni a lábfejét, fél lábon szerencsétlenkedve sandít fel rám: – Kurva hideg van – nyafog siránkozón –, nem tudsz beengedni?

A kiöntő kávé elérte pangó lelkem partjait, és előbb szerényebb, majd mind kövérebb cseppekben görgedezik alá a mederbe. Parafless, persze, hiszen ez a kóbor dög itt kucorgott a lábtörlőmön, jóllakattam, mégis kaparja az ajtót, megszakad a szíved, ha kizárod szegényt, ágaskodik az ablakban, másik szobába menekülsz, az ajtó előtt szűköl, vinnyog, csahol fáradhatatlanul, pont olyan ütemben váltogatva e hármat, hogy ne lehessen megszokni, vonyít ki a hangpostádból, száz új üzeneted érkezett, száz torok tutulja, hogy törődj velem, nem kell kaja, te kellesz.

Ne sírjál, otthontalan jószág, leszek az otthonod. Kilöttyent az idő, kilöttyentettük, gyere, nekünk is kell visszamerni azt, merjük, kanalanként, ha szükséges. Mindent vissza lehet csinálni, szpíd a fűszerek közt pihen, ott is marad, minket már nem érdemes tovább ízesíteni, így is épp eléggé meg vagyunk bolondítva, kicsit elsóztuk magunkat, nem baj, azért még pont ehető lesz, tanulunk is belőle, legközelebb kisebb lángon, kevesebb vegetával, az ízfokozó elveszi az alapanyag saját karakterét. Még a vizsgáztatás idejére tarts ki, pár perc, utána kapsz jutalomfalatot, magnéziumtablettát, még talán mást is, nem akarlak elbuktatni, el ne buktasd magad, csak mondd ki szépen, bátran és értelmesen, amit hallani szeretnék.

– Mért nem csúsztál haza – függőben hagyott, puhatolózó együttérzés –, ennyire szétvagy?

Csuri felhagy a görcs eredménytelen agyusztálásával, talpra vergődik, a következő mutatványhoz osztatlan figyelemre van szüksége. Megrebben a szeme, bús akkord pendül, aztán megrebben még egyszer és még egyszer, control+ billentyűkombináció, bámulatos, minden leütéssel növekszik az oldal a böngészőben, minden pillabillenéssel tíz százaléknyit a szem, minden pislanás egy billentyű a szívemen. Valahol a kétszázadik százaléknál már nem lehet tovább fokozni, Csupaszem Csuri a Vesébelátó Vizsgáztató előtt, háttizé, tanárnő, én ezzel készültem, ezzel a tekintettel, ez a szépruhám, minden tudományom, erre tessék osztályzatot adni. A toll néhány milliméterre hezitál az ellenőrző fölött, már hegyében fészkelődik az ötös, lehet, hogy alá, a csillaghoz mindenesetre korábban kellett volna befutnia.

– Nincs hova mennem.

Imigyen szól a szempár, egészen egyszerűen, vérlázító természetességgel. Nem hangosan, most végre csend van, csak a toll koppanása hallik, amint kihull a vizsgáztató kezéből, nem szabadkozva, csak a csodafegyvert veti be, intenzíven folyatja rám olvadt mogyoróvaját, körbehömpölyög, szóval ezt éreztem az előbb is, hát ennyi, olcsó nutellautánzat, ízesített iszap, víz nélkül kemény sár, szikkadt kutyaszar. Fenyegető napkorong emelkedik, nem fényszekér, harckocsi, lézerfegyver, mindenből kiöli a nedvességet, a csodálkozás artézikútjából, a lélek medréből, minden elrejtett, apró reményérből, repedezik a föld, már füstöl is, bozóttűz közeleg, fussatok, apróvadak.

– Nem azt mondtad – fojtott hangú érdeklődésemben száraz kórók zizzennek –, hogy egy spanodnál laksz?

Odvában felrezzen a bagoly a füstszagra, szurtos madárképén, éjhez szokott madárszemében iránytalanul csap szárnyra a pánik.

– Nem, nem – huhogja, vakon lódulva neki, zuhanva csőre után, pont egy önellentmondás felé, aztán észbe kap, ám ez még jobban megrémiszti, bukdácsolva kanyarodik, tagadólag verdes arcom előtt, mintha újabb hazugságát igyekezné eszelős gyorsasággal elkavarni a látóteremből, nem, nem, nem úgy értette, mármint igen, azt mondta, csak közben – időcsuszamláskor, ugyebár, ez teljesen megszokott –, módosultak bizonyos körülmények, méghozzá olyan bonyolultan módosultak, hogy azzal ő most nem is fárasztaná az én buggyantott lágytojás elmémet, nyilván majd megosztja, ha megszereztem a PhD-fokozatot bonyolult körülményekből. Ömlik belőle a sóder, mindig pont rá a lényegre. Aztán elapad: mancsai lehanyatlanak, esdeklő tekintet huzigálja félénken a köntösöm ujját, hogy akkor jöhet a szidalmazás, ő a maga részéről nem bátorkodná tovább feszíteni a húrt.

Konokul hallgatok. A saját regényhősöm baszott át, itt tartunk. Méghozzá úgy baszott át, hogy fogta az egész történetet, és átbaszta egy másik kontextusba, lekaszálva minden kérdőjelet és kétértelműséget, a szebbjövőben folytatódás kehes ábrándjait, hogy hősnő is van a sztoriban, hogy a hősnő hős (meg azért mégiscsak nő), nem kellék. Egy idejétmúlt, recsegő rádió még egyre dúdolja az árvafiú jöjjvisszát, ki se tépik a konnektorból, elmetszik a zsinórt, vége a negédeskedésnek. Sic transit gloria Csuri. De akkor miért múlik vele az én dicsőségem is? Visszakövetelem a jussom, a cselekmény gyeplőjét. Szenvedjen ugyanolyan példás szorgalommal, ahogy a meséit szövögette.

– Egy kicsit nyilván ferdítettem, de… – lármás szabadkozása már-már nyefegéssé apad – …de csak azért, hogy ne gondolj egy lepukkant csövesnek… – Aha, ismét a lepukkant csöveseknél tartunk, ebben legalább következetes. Hebegéséből annyit mindenesetre sikerül kihámoznom, hogy átmeneti és természetesen ritkaságszámba menő szükségállapotról van szó, a szüleivel rúgta össze a port, a Bontóban húzza meg magát, szóval nem utcázik, effélét már, akarja mondani, effélét soha, csak persze, ilyen az ő sorsüldözött formája, ottfelejtette a kulcsát meg mindenét (mégis mi mindenét, ha egész éjjel engem húzott mindennel), a helyet nyilván rég bezárták, ugyan kinek jutna eszébe, hogy eltűnt a partfis mellől ez a motyós paraszt (ah, mindjárt elmorzsolok egy könnyet), úgyis csak a baj van vele, mindenhol útban van, ide teszik, oda teszik, nem ő tehet róla, nem így akarta, semmit se így akart, harmadik napja szakad, tegnap este már azt hitte, vagy legalábbis remélte, hogy kezd egyenesbe jönni, ő megpróbálta, ha nem hiszem el, megesküszik (nem hiszem el, de megesküszik), még el is szunyókált a takarítószerek között, de…

– Azt ne mondd, hogy én rángattalak bele! – robbanok rá.

Csuri védekezőn hadonászik, őt mindig félreértik, ez is az ő hibája, minden az ő hibája (kivéve, nyilván, amikor nem tehet róla), az is, hogy tegnap még tovább akarta ütni a vasat, ahelyett, hogy például kivitt volna a Duna-partra egy borral, vagy csináltunk volna bármi értelmes dolgot. Kivitt volna, mi az, hogy kivitt volna, mi vagyok én, piknikkosár, bazmeg, hát nem nekiáll műmacsó fordulatokat tűzködni a nyamvadt védőbeszédébe, mint fokhagymát a romlott húsba, hátha kicsit elveszi az ízét, hátha enyhítő körülményként fogom fel, hogy az együtt töltött idő tulajdonképpen egy sütőben felejtett, szénné égett randi volt. Azt az opportunista vándorcigány fajtádat, hogy löknének be arccal a saját kamukemencédbe, egy darab szenet, egy marék hamut próbálsz rámsózni.

Robog a meskete, ki tudja, hol áll meg, exponenciális függvény, az istennek nem akarja elérni a tengelyt. Fény derül többek közt arra, hogy a vásárlás latolgatásakor elhangzó „évezredek óta nem spuriztam” merész hiperbolája nagyjából öt órát takart (ebből néhány alvásra, képzelem, milyenre), s ha már így belemelegedett saját bűnei lajstromozásába, még azt is megosztja velem egyszuszra, hogy tegnapelőtt a Matyispant, akit kisegített, mert elkólázta a lakbért, tulajdonképpen nem egészen érdek nélkül segítette ki, ám ez még csak a kezdet volt, de ő kész megfogadni, akár írásba is adja most rögtön, hogy többet az életbe nem megy a Koróba, viszont arra már tényleg nem emlékszik, hogy kötött ki a kurvánál, azt becsszóra nem akarta, ronda is volt, sajnálta is a csajt, legalább a foga nem karistolt, mert nem volt minek karistolnia, de most nem ez a lényeg, ezt inkább felejtsem is el, tulajdonképpen mindez csak illusztráció a tanulsághoz, hogy ő, ez a szpídmorzsányira zsugorodott kis ő egy gyönge, szar alak, egy született narkós, megérdemelné, ha egyszer már végre alaposan kipicsáznák, de (de! mindig ott meredezik egy de) ha most nem ribútolhat, akkor neki vége, rövidzárlat, téboly, agyérgörcs, szívroham, bármi, ugye nem szeretném.

Az ajtófélfának támaszkodva, szenvtelen gyíkpofával hallgatom nyöszörgő suttogás és pisszegő üvöltözés közt hullámzó, rapszodikus hattyúdalát. Féktelen, eszelős jókedv kezd eluralkodni rajtam. Kész kis matinét rittyent nekünk a gyerek, belead apait-anyait, színpadias üstöktúrásokkal és időnkénti „mit tettem már megint!” felkiáltásokkal fokozza a drámaiságot, dehogy született narkós, született ripacs, akinek kenyere és szenvedélye, ha nevetséget vagy szánalmat ébresztve, nagyjából mindegy is, de bohócot csinálhat magából. Szinte mulattat a műsor, mint amikor szilveszterkor rongyrészegen hujjogattok a Saskabarén, míg ki nem derül, hogy beragadt a távirányító. Hagyom egy kicsit komédiázni, mielőtt lelőném, a mai napomnak már úgyis lőttek, ráérünk, hátha elböffent még pár infót, ami ellene fordítható. Szopassuk tövig önmagával a hantajancsit.

– Szóval egy meleg vackot kerestél, ahol elhéderelhetsz? Erre ment ki az egész, a szánalmas újságírós dumád is? – freccsentek rá felhabzó agyarral egy adag mérget.

Az újságírós dumára Csuri arca fájdalmasan összerándul, ó, a kis mimóza, panaszosan protestál, ez nem tartozik ide, különben sem az egész volt kamu, ha egy kicsit, ha csak egy egészen kicsit még bízom benne, természetesen azt is elmondja, melyik része igaz, persze nem most, kilátásba helyezi, sokasodik a kilátásba helyezett mondanivaló, gyűlöget, mint ajándék a karácsonyfa alatt, majd ha bontogatni kezdem, rájövök, nem is olyan reménytelen eset ő, mármint ne értsem félre, teljesen reménytelen eset, de mindig jót akar, hazudni se, valahogy nem fejezi ki magát elég szabatosan, mármint a szavakkal nincs baj, egyszerűen összecserélődnek, kicsit félrecsúsznak, adott pillanatban mindig csak egy picikét, nem pont azokra a dolgokra kerülnek rá, amelyekhez hivatalosan tartoznának, vagy a dolgok csúsznak el észrevétlenül a szavak alatt, nem tudni, az ilyesmit akkor veszi észre az ember, mikor már az egész úgy félre van csúszva, mint Juhász Gyula nyakkendője. De tényleg, most ne nézzek így rá, kitöri a frász, ha így nézek (még jó), mindent meghálál, mindent, előre is, nemcsak spurival, az alap, kérhetek akármit, egyik spanja például kurvajó ilyen elektromos kütyüket tud olcsón, vagy szól a Bontóban, grátiszba kapom a fröccsöt, tényleg, minden hivatalos baszakodásomat elintézi helyettem, jó, nem egész életemben, mondjuk egy évig, de ő ezt már nem húzza sokáig, az őszinteség, attól szakadt be, persze nem bánja, rég volt ennyire őszinte bárkihez is (felcsuklás), az emberekkel nem lehet csak úgy fesztelenül eldumálni, folyton vizsgáztatnak (még jó), erre most itt egy ilyen aranyos lány (horkanás), ilyen kedves, de mégis más, mint a többi (pukkadozás), vágja, amit kell, érti az ő meggyötört, motyós lelke rezdüléseit (prüszkölés), kizárólag ezért merészelt felverni álmomból, de szívre tett kézzel esküszik rá, hogy nem akar kihasználni, meg ez nem ilyen érzelmi zsarolás, persze azt is megérdemelné, ha kivágnám az utcára, őt alapvetően máglyára kéne vetni, de mégis.

– Engedj be. Kérlek.

Nem, nem érdekelnek a csészényivé növesztett mangaszemeid. Most élet és halál úrnőjét alakítom. Ördögi tükörképem súg a színfalak mögül:

– Befejezheted a kamázást, bökd ki, ha a maradék spurin kattogsz!

Csuri vonásai az iméntinél is kínlódóbb kifejezésbe töredeznek. Még életemben nem pipáltam ilyen mozgékony szemöldököt.

– Nem kamázok, Irén, most tényleg nem, esküszöm, csak ránézek arra a szarra, és elsírom magam!

– Kicsit sokat esküdözöl, nem gondolod? – röhintek közbe. Elismerő biccentés tükörképemnek a frappáns replikáért.

– Igazad van, igazad van, teljesen igazad van – darálja Csuri kimerülten –, de esküszöm, hogy… – itt, ráocsúdva, mit mondott, elakad, majd többszöri nekifutásra sem bírja folytatni: erőtlenül makog még néhány kivehetetlen szót, aztán lemerül az aksi, kész, kidőlt a duracellnyúl, beomlott, mint egy leslaugozott homokvár, sártócsa, már arca sincs, csak a nagy, nyüszítő szeme.

Épp azt próbálom eldönteni, melyik a jobb, a hazug féreg vagy a hazug szarházi – márhogy a kegyelemdöféshez, őszintén szólva egyik sem túl szellemes, a féreg, asszem, találóbb, na mindegy, Csurinak jó lesz, még majd egy olyan kapanyélnek fogom a szellemem tornáztatni, akinek egyem a segged cicákra futja –, mikor a szempár, kihasználva szellemem – ha nem is túl kiadós – tornáztatását, könnybe borul.

– Ne alázz meg még jobban – szepegi Csuri küszöb alól, kezét könyörgésre kulcsolva, szinte bocsánatkérőn, amiért ilyen extra kívánalmakkal bosszant. Szapora pislogással igyekszik hátraarcra bírni a szeme sarkában tolongó cseppeket.

Azért ez már sok. Váratlan szerepzavar. Most erre mit lép élet és halál úrnője, a féreg talán tényleg egy kicsit erős volna.

– Jó, hát… – próbálok rögtönözni valamit. Ennyire futja. Elnémulok, sürgető pillantást vetve a tükörképemre, ilyenkor persze kussolsz, itthagysz a szarban, mi, csak később nagy a szád, pedig te is tudod, hogy képtelen vagyok egyedül földbe döngölni egy embert. Csuri, mintha érzékelné ellenállásom gyöngülését, hangos nyikkanással nyel egyet. Te jó isten, mindjárt kibuggyan itt nekem. Alapesetben amúgy imádok férfiak könnyein szenvelegni, ha engem kérdeznének, cuki állatkölykök helyett gőgicsélő csávókból állítanék össze falinaptárat, de Csuri, ahogy mindennel, ezzel az akcióval is elkésett.

Másfelé akarsz nézni, eddig és ne tovább, ebben a taknyos nyákogásban nem óhajtok szerepelni, se jóként, se gonoszként, nem ezért fizettem, vidd innen a gyulladt orrnyálkahártyádat, vidd innen a bedurrant szemhéjadat, vidd innen a rondán feltörni készülő jajveszékelésedet és a kocsonyás gerinced, nem így akartam, nem akartam ennyire, hogy mindjárt a lábamhoz vesse magát, hogy a térdem köré fonódva esengjen, ölelésre vágytál, nesze, most hadakozhatsz tapadókorongos, minden ellenállást kiszipolyozó piócakarjaival. Két fős Laokoón-csoport a lábtörlőmön, az elontott lépcsőház irányából, hogy legyen utolsó csepp is, Lonci néni lebegő rémalakja int felém. Másfelé akarsz nézni, de nem tudsz, szánalom és viszolygás titkonédes csirizkeveréke ragasztja oda tekinteted, de mindegy is már, belekutyulódtál, bárhová néznél, összeken magával, rádlevedzi a nyomorúságát, ezt a gennyes kelést, a személyiségét, amit nem lehet kikapcsolni, amit meg akarunk írni, úristen, vérzubogás, főindulás, amit meg akarunk írni, amiért mecénásul szegődtünk az ámokfutásához, amiért idecsaltuk, amiért a lavina egész véletlenül pont arra indult meg, amerre, de (de és de!) nem tudtuk, hogy, nem gondoltuk, hogy, álmodni se mertük (jó, azt talán igen), nem tehetünk róla, csak egy kicsit, és úgy látszik, ez a kicsi pont elég egy ilyen könnyben tocsogó szükségszerűséghez.

– …akkor gyere, bazmeg. – Koppanása sincs a mondatnak, a voltaképpeni egyetlen lehetséges befejezésnek, a bazmeget leszámítva, felfogja a lábtörlő, halk, mint Csuri nincs hova mennemje, éppen arra válaszol, a kettő közt nem történt semmi, lesütöm a szemem, belőlem jön, de nem én mondom. Vagy az nem vagyok én, aki eddig beszélt. De tényleg, ez most mi volt? És hová illant? Kin akartunk bosszút állni? Egyáltalán, ki akart bosszút állni? A mackónadrágban hervadni hagyott csaj, vagy az anyag rejtett lelke? Mefisztó mindkettőnkkel szövetséget kötött, rútul kijátszott minket egymás ellen, mindenki átbaszott mindenkit, csattanóként magát is, asszem, ismét a port illeti a babér.

Tompított hang vattapárnán keresztül, nem tudom, hogy szó, vagy a bőgés bizonyul megúszhatatlannak, nem is érdekel, belül akarok lenni, mielőtt rájövök, hogy most vezet meg a legaljasabban, belül, elfelejtve azt az apuka kérója előtt moralizáló pongyolás érzelmi fasisztát, ezt a gépet, ezt a nem is tudom, miértet: na, mi lesz már, nincs több szivatás, bezár a savbazár, kipukkadt a haraglufi, de nem mozdul, hálálkodik, fel sem fogja a fordulatot, oktalan állat, fut egy program az agyában, épp a hálálkodás, nincs benne mégse, nem működik az escape, úgy kell berángatni az előszobába, mintha mostanáig az elrablásán mesterkedtem volna, fél lábbal rúgom helyére az ajtót, csak ennek a szégyennek legyen már vége.

Minek biggyesztettem hozzá, hogy bazmeg. Tényleg, minek. Elidegenítő effekt, kézenfogás gumikesztyűvel, meg ne fertőzzön a sajnálat.

Vert seregként kullogok a konyhába: díjaznám, ha ezúttal eltekinthetnék az engem dicsőítő óda végighallgatásától, bőven sok volt a nyitány is.

– Irén – sertepertél a nyomomban –, te ugye azért jól vagy?

A mosogatónál folyatom a vizet a csuklómra, nem felelek. Aggodalmas, együttérző pofa úszik be oldalról: telitöltök egy szennyes poharat, kérsz, nem kérdés, humánus tett, és még az ódaputtonyt is be lehet tömni vele. Mohó kortyokban nyeli, csak lehunyt pillái látszanak ki a perem fölött, könnyfacsarástól vörös orrát felnagyítja és kövér hímtaggá torzítja az üveg. Ahogy elnézem, eszembe jut az az agyoncsépelt kisherceges idézet felelősségről és megszelídítésről, pedig most már kurvára nincs kedvem szellemeskedni, és lassan az állatmetaforákkal is tele van a metaforikus faszom. Miért nem lehet egy ugyanilyen példányt rendelni a gyártótól, ugyanilyen színben és méretben, emberi lélekkel?

– Nem tudod, mitől mentesz meg. – Csuri mély sóhaj kíséretében zuttyan az ágyam szélére. – Holnap egyenesbe jövök, meglásd – kezeivel olyan mozdulatot tesz, mintha széthullott faforgácsot húzna egy kupacba –, felveszem a kontaktot a Matyispával meg a Palikával, visszakapod a dellád, és…

– Jó, figyelj – legyintek fáradtan –, igazából nem nagy dolog… Nem is tudom, minek… Csak annyi, hogy nekem muszáj aludnom, tegnap se melóztam, jövő hétfőre pedig…

– Ha miattam vagy elmaradva a melóval – lihhent közbe nyálfröcskölő szolgálatkészséggel Csuri, mint aki nem adta fel, hogy visszahízelegje magát –, esküszöm, segítek abban is, csak így a stílust kell nézni, nem, helyesírás nincs? Vagy mit segítsek? Valami beadandó, amit össze kell wikipédiázni? Takarításban is profi vagyok, úgy kiglancolnám a pecót, míg melózol, észre se vennéd, ablakokat, klotyót, mindent csitti-fittire…

– Kösz, elboldogulok. – Gyűrött mosolyutánzattal igyekszem honorálni buzgalmát, de az ajkam úgy feltapad kiszáradt fogsoromra, hogy csak kézzel sikerül lefejtenem. Csurit persze nem lehet ennyivel elintézni, részletesebben is kifejti, mi mindent fog majd részletesebben is kifejteni sokoldalú felhasználhatóságáról, ha kialudta magát, bennem pedig bénító tehetetlenség árad szét, és egy kétségbeesett pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy inkább lenyalatom vele az ablakokat, azt úgyis rühellem, csak duguljon már el, de végül visszarettenek a következményektől, hogy vízben fog úszni a lakás, hogy ötpercenként meg fogja kérdezni, hol találja ezt vagy azt, persze sűrű bocsánatkérések közepette, amiért megzavart szent hivatásom gyakorlása közben, amint az is ki fog derülni, hogy az ablakpucolás elengedhetetlen tartozéka a szpíd, pont az a maradék, ami (a dolgok alakulásából ítélve) az én szerkesztői munkámnak is elengedhetetlen tartozéka, így végül halántékomat masszírozva csak annyit kérek megtörten, hogy nyugodjon most már meg egy kicsit, legalább a kedvemért.

Csuri szélesre tárt karokkal biztosít, ő teljesen nyugodt, egyszerűen révbe ért (otthonosan megpaskolja a párnámat), ne aggódjak, nem lesz terhemre a lelki tusáival, csak egy kiadós szunyálás, az hiányzik neki. Egyik lábfeje ütemes, idegtépő taktust ver a földön. Reménytelen. Elcsoszogok pokrócért.

– Tessék – nyomom a kezébe, miután láthatólag nem áll szándékában mozdulni –, ez az egy ágy van, de hát elég nagy. Adok törülközőt is, csak előbb hadd mossak fogat.

– Nyugodtan mondd meg, ha zavar, frankón, nem sértődöm meg, alszom a szőnyegen, ha kell, akár a lábtörlőn is!

A lábtörlőn, hogy ennyi következetesség nem szorult abba a csökött agyadba, ne fokozd, mert kiváglak. Meg sem fordulok, nem ütöm vissza a szervát.

– Mindegy. Döntsd el te.

Őszintén szólva már magam sem tudom, melyik verziónak örülnék, ha egyáltalán képes vagyok még bárminek is örülni.

– Legalább a fogmosást eszedbe juttatta! – kajánkodik a tükörből kráteres képű imposztorabbik felem. Már csak egy hiányzott.

– Pofa be – morranok –, ne köpködd a habot. Különben is cserben hagytál.

– Hogy én? – adja az ártatlant. – Mikor?

– Mikor, mikor, a nagyjelenet kellős közepén.

– Bocs, Irén, a cipőm miatt, rárohadt a lábamra – közvetíti Csuri vetkőzését a szobából.

– Végig ott voltam! – védekezik a tükörképem. – Annyit súgtam, már torkom sincs. Valaki nem akart meghallani.

– Pfú, de retkes vagyok, geci – dünnyögés odakint, feltehetőleg nem nekem szánva, bár lerabolt, androgün főbérlővé fokoztatásom óta már bármit el tudok képzelni.

– Mondom, lezuhanyozhatsz! – kiabálom túl a víz zubogását, de csak kivehetetlen brummogás érkezik válaszul.

Mire törülközővel a kezemben visszaslattyogok, már nem látszik belőle más, mint egy alaposan összecsomagolt, szuszogó plédkupac, csupán a teleszkópként fürkésző ormány jelzi, merre van fejjel. Legalább nem kell arrébbgörgetni a térfelemről, ez is valami.

Az ágy elég nagy, de ahhoz nem eléggé, hogy egyedül maradhassak benne. Akkora ágy nincs is. Hanyatt fekszem, amit különben utálok, nyakamon guillotine a takaró, bárhová húzom, fuldoklok tőle, de nem merek oldalra fordulni, míg ki nem ismertem a terepet: új vidék ez, nem az én ágyam, beköpte egy idegen jelenlét. Egy másik. Akármilyen távol van, a takarórétegeken keresztül is átgőzölög a térfeledre. A test a mag, körülötte kontúrtalan, hőből és kipárolgásokból szőtt plazma, nem egészen tudni, meddig tart, és hol kezdődik a sajátod.

Mély, töredezett sóhaj. Teleszívjuk a tüdőt, ennek most sokáig ki kell tartania, kezdődik az elnyomott-a-buzgóság játék. Annyi a szabály, hogy háromra mindenki úgy tesz, mintha aludna, ez ízlés szerint fokozható öntudatlannak álcázott nyöszörgésekkel meg végtagpakolászással, és máris indulhat a barkhoba, hogy hol húzódik az a határ, az az aurakerítés, amit nem kéne átlépni. Vagy át kéne, csak az már a de-hát-én sztorik felségterülete. A szabályok ismeretében persze mindenki pontosan tudja, hogy senki nem alszik, nem is ez a poén, attól még, hogy ismered egy könyv végét, még elolvasod, nem a csattanó a lényeg, hanem a stílus, ha már a közepe nyögvenyelős, kit érdekel a vége.

Engem ugyan nem. Hogy meggyőzöbb legyen, mindjárt rászánom magam, és a falnak fordulok.

Nehéz, vaskos, akolmeleg illat kúszik át a térfelemre.

Retkes, az igaz. (Csak észre ne vegye, hogy szimatolok.) Retkes, de jó, kujtorgó kandúr savanykás, vad hímaromája keveredik benne az anyamosta ruhák puha csecsemőillatával. Valóságos eszencia: benne van az egész ember, a széttúrni való üstök, a rágcsálnivaló nyak, a cirógatnivaló kar, a csókolnivaló has, a… Na.

Nana. Elég. Nem úgy volt, hogy visszaküldjük a gyártónak ezt a szoftverhibás vackot? Mondjuk most épp a hardverről van szó. Mindegy, átfordulok, istenbizony, csak most nem lehet, a szívem belekalapál az ágyba. Vigyázni kell vele, könnyű kihozni a sodrából, akár egy illatmolekulával, nemhogy ezzel a szagdömpinggel.

A forróság terebélyesedik: képtelenség eldönteni, hogy kívül vagy belül. Ha megmoccanok, véletlenül még hozzáérek, mintha direkt csinálnám. Verejtékcsöppek sarjadnak a gerincemen, nincs hova szökniük, átnedvesítik alattam a lepedőt. Szusszanást sem hallani. Túlhevültem. Lafagytam. Valaki nem indítana újra?

Egyszerre kívül és belül.

Bennem. Kászálódik, erős combja lendül, az ágyhoz szögez, belém ereszkedik, kitölt. Engem csak ne töltögessél, se ki, se be, majd én mondom meg, mit hova töltünk, a hátára taszítom, mint egy nagy, esetlenül kapálózó rovart, tehetetlenül vergődik, látni engedve lágy hasát és védtelen ötödik lábikóját, aha, onnan párolog ez a savanykás szag, hát akkor ezt most szépen birtokba vesszük, ha nem gond, illetve akkor is, ha gond, akkor a leginkább, add csak ide, én is akarok egy ilyen fegyvert, most már az enyém, ledöflek vele. Keresztülfúrlak, belédmártom, egyszer, még egyszer, még egyszer, nyögjél, ribanc, nyögjél!

Állj. Ez most mi volt? Nyögött valaki? Nyögtem volna? Forduljunk át, az lesz a legjobb.

Jó. Rögtön. Csak előbb kiderítjük. Mit is? Valamiért itt nekünk halaszthatatlan hanyattfeküdnivalónk van. Ja, igen. A játék. Még nincs lejátszva. Hogy hol a határ.

Mintha folyamatosan tolódna felém.

Herepöccintééés! Ez a tükörképem, persze. Előle kár is hova fordulni. Makkmajszolááás! Nem szállnál le rólam? Van így is épp elég bajom. Fitymafittyentééés! Még ez benne az elviselhetetlen, hogy a legembertpróbálóbb pillanatokban, józan ítélőképességünk peremén táncolva is ráflessel ilyenekre, hogy alliteráció.

Mintha be akarna kebelezni. Tényleg, meddig tartok én? A plazma még én vagyok, vagy az már afféle senkiföldje, ahová nem kell útlevél? És honnantól kell? Fekszem mozdulatlanul, a szemerkélő idő lassan, kitartóan oldogatja sejtfalamat.

Mintha…

Nyirkos ujjbegyek. Most megkaptam a választ. Úgy nagyjából mindenre. Dermedt kushadás, a gerinc túlfeszített íj. Merő véletlen. Észreveszi, elveszi.

Nem veszi el.

Ez még játék?

Az ujjak néhány pillanatig hezitálnak, aztán araszolnak tovább kezemen. Centiről centire, ujjpercről ujjpercre, kínos lassúsággal. Megállnak, elidőznek, szoktatnak magukhoz. Nem megszokható. És amikor épp kezdeném egy kicsit megszokni ezt a megszokhatatlanságot, felkerekednek megint.

Átfordulok. Nem a fal felé. Két tenyeremben az arca, így fognám meg, ha kedveskedni akarnék, ha hüvelykujjam begyével simogatnám a pofiját. Mit pofiját, pofáját! Tíz körömmel megragadom, ráncigálom, te mégis mi a faszt képzelsz, beleverem az ágytámlába, rimánkodik, rimánkodjál szebben, sajnos nem hallom, tudsz te hangosabb is lenni, ha akarsz, gyerünk, itt röpül egy kispofon, csatt, gyerünk, gyerünk, halljam, itt meg egy ököl, reccs, még egyszer, kreccs, ropognak az orrporcok, sírjál, szuka, most már szabad, kutyasírást akarok, reped a szép, búbánatos orr, zubog a vér.

A fejemben.

Már a combomnál tart.

Ágyéktáji rándulás. Ott, ahol fegyvertelen vagyok. Harmatgyöngyök a vendég tiszteletére magamra öltött pizsamanadrágban.

Gyerünk! Gyorsabban!

Ki mondta ezt? A záróizmaim? A véremben keringő anyag? A tükörképem? Saját rejtett lelkem? Ki beszél?
Pulzáló, duzzadt szerv vagyok, önmagából kifordult nyálkahártya.

Orkánzik a mindenség. Gyerünk, gyerünk, gyerünk már, érj hozzá, csúsztasd be, forgasd meg, tágabbra, mélyebbre, ittbenn jó, minden jó, így is jó, nem bánom, téged se, semmit se, édes kis, kedves kis, felejtsünk, de jól megy, kihullik, szétporlik, agyam sincs, csak a nedv, pinadal, jajajaj, hujujuj, hol az ujj, zöldág bújj, itt van már, jön is már, két centi, egy centi, fél centi, már semmi –

Most.

Levegő után kapkodva dobom át magam a fal felé. Csuri keze visszavonulót fúj, nem is próbálkozik többé. Nem is próbálkozott. Nem is történt semmi. Tükörképem gúnyos hahotájába egy arctalan kurva embertelen műorgazmussikolya vegyül.

Valahol fúrni kezdenek.

Soha többé nem fogok aludni.

Kisütetlen idegvégződésekkel, lüktetve heverek, arccal a falnak. Mögöttem egyenletes szuszogás.

Soká fekszem így, mielőtt visszahengeredem. Persze minek.

Az álomméz cukormázas csillogású bevonatot képzett rajta. Alszik az örökmozgó szemöldök, alszik a nyughatatlan száj, alszanak a szemek domború kagylóhéjai, elsimultak az egymással hadilábon álló vonások. Feloldoztatott: ringatózik az öntudatlanság bársonypuha méhében. Csak engem hagytak ki a dologból.

Most megtehetném. Kilökhetném, fejbe vághatnám, aztán eljátszhatnám a durmolást. Ezt csináltam Vladimirrel is, ha túl hangosan húzta a lóbőrt. Puff, egy könyv. Ó, bocsika, nem alvajáró vagyok, hanem alvacsapkodó. De ez itt még csak nem is horkol. Alszik gondosan, szépen, az alvók megindító ártatlanságával.

Fekszem, nézem. Nem lehet rá haragudni, nem lehet vele kezdeni semmit.

Maximum megírni.

Jólesően cuppant, majd hátat fordít. Vége a műsornak.

Függöny. A taps ezúttal elmarad.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: