Feketemosó: Gang-anzixok (1.)

feketemoso-kisebb
Elmegy a park mellett, néha felnéz, talán esőt vár, vagy csak sírnia kell. Akkor kell felnézni, az megfojtja a könnyet. Egy sarkot megy, balra fordul, rá a vastag utcára. Az utca átmenet nélkül fut a Dunába. Régibérű házak, szellős, nagy szobákkal. Megáll a kapu előtt, bepötyögi a kódot, közben mormolja a számokat (2. vh. eleje – kulcs – 2. vh. vége). – Murzsa Tímea írja az Apokrif naplóját.

Magas, csapott vállú, vörös nő. Görnyedt háttal ül, korán nyúlhatott, hirtelen. Csontos vállai kifeszítik a blúzát, mint az árbócot a szél. Inge fehér, szoknyája egyszínű, térd fölé ér pár centivel. A térdkalács alatt apró zúzódás, kékes-zöld, még gyógyul. Egy idő után sárga lesz, sáros-sárga. Hosszú lábszárán az erek dagadnak, állómunkát végezhet, a visszér már bujkál a testében. Talán recepciós. A megállóban leszáll, nem jelez. A sofőr már ismerheti, lehet, hogy minden reggel az ő buszán utazik. Kissé ingatagon lép le a lépcsőn – magas sarkúban van. Elmegy a park mellett, néha felnéz, talán esőt vár, vagy csak sírnia kell. Akkor kell felnézni, az megfojtja a könnyet. Egy sarkot megy, balra fordul, rá a vastag utcára. Az utca átmenet nélkül fut a Dunába. Régibérű házak, szellős, nagy szobákkal. Megáll a kapu előtt, bepötyögi a kódot, közben mormolja a számokat (2. vh. eleje – kulcs – 2. vh. vége). Apró száját összehúzza, koncentrál, hajszálvékony ráncok jelenek meg a csücsörített ajkak körül. Kis vágás a száj felett, bal oldalt, a kontúr kicsit megtörik miatta. Nyúlszáj? Az egyes számot sokan beüthetik, kisebesedett a felület a gomb körül.

A berregés pillanatában a kaput belülről nyitják. Lassan, erőtlenül. Öregasszony lép ki, csoszog, kosárral jön. Archetipikus.

− Csókolom.
− Szerbusz, édesem.

Lassan kimegy, közben folyamatosan motyog. Szemben gyerekek jönnek az iskolából. Testvérek, három. Két fiú, egy lány. Régi, kinőtt ruhák, kilátszó bokák. A lányka lábán épphogy serken a szőr. Egyenarc, kedves, széles, de buta. Kenyérszerű. Két utcát mennek előre, jobbra fordulnak. Egy koszos bérház előtt állnak meg, a vakolat hámlik. Az egyik szomszédos épületnek nem rég lerobbant a teteje. Gázrobbanás. Most szürke csonkként ásít az ég felé, neonszínű munkások másznak az oldalán. Visszaépítik a legfelső szintet.

A legnagyobb beírja a kapukódot. A kicsi nem éri fel, pedig nagyon akarja. A középsőt idegesíti, nagyot csíp a kislány karjába. A kislány megugrik, összehúzza száját, duzzog. Az eget nézi. Talán esőt vár, vagy csak sírnia kell. Pedig az ilyen kicsik még kiengedik a sírást, folyatják, eresztik a kis folyókat, elmázolják kosszal, térképet rajzolva magukra. Bemennek, a földszinten laknak. Valaki tereget a kinti műanyag fregolira. Egy-két virág hasal a betonon, egy macska köröz közöttük.

− Menj innen, sicc! – üvölt rá a kisebbik fiú.
− Ne bántsad – mondja hangosan a kislány, megnyújtva az ’a’-t, mint a rétes tésztát.
− De beleszarik a virágládába.

A nagy nyitja az ajtót, még senki sincs itthon. Apjuk egyébként sincs, csak anya van. Takarítónő az iskolában. A fiúk nem szeretnek vele találkozni odabenn, megalázónak érzik. A kicsi még nem tudja, odarohan hozzá, ha látja, inas kezét csókolja, rángatja. Tisztítószer-szag.

Berobbannak a házba, három különböző cipő repül széjjel a padlón. A sarokban egy pók figyel, a kicsi fél.

− Szedd le – rángatja a legidősebb kezét.

Az puhán leszedi az állatot, kezébe fogja, hagyja, hadd másszon a karján. Kiviszi a gangra, szelíden átteszi a kezéről egy kiszáradt virágra.

Fentebbről egy másik gyerek nézi őket. Hároméves forma, mellette egy kutya ül, angol bulldog. A kislány is egészen kutyaarcú. A korlátba kapaszkodik, gyéres szőke haja van. Szívesen lemenne a nagyfiúhoz, de anyja kijön, lassan visszaterelgeti az ajtajukhoz. A kutya a hátát bökdösi az orrával.

Közben két kis szurtos megindul a földszinten, kiszalad a levélládákhoz. „POSTÁÁÁS” – üvöltik, kezükben palacsintával. Szeretik a postást, megölelgetik.

− Hogy vagy, postás? – kérdezik. – Sütöttünk neked!
− Jól – válaszolja az öreg. – Köszönöm a palacsintát.

Hangos dobogás: fiatal nő fut le a lépcsőn, haja szoros, fojtogató kontyban meredezik a feje tetején. Kifelé menet köszön a postásnak meg a lányoknak is. Azok eléje futnak, az ajtóban bevárják.

− Szép vagy!
− Ti is – mondja, és talán komolyan is gondolja.

Háta mögül még hallatszik a félhangos suttogás. – Tényleg szép!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: