Feketemosó: Csuri (már megint) színre lép (III.)

feketemoso-kisebbKinyitottam a szemem, de nem változott semmi. Csurira bámultam, kissé értetlenül, hogy tulajdonképpen mit keres a lakásomban, és mi a kedves lófaszról magyaráz. – Szendi Nóra írja az Apokrif naplóját.

– …aztán kinyírtam magam mellől egy arcot, intéztem öt gyorsot, ilyen frisset még nem láttál, folyékony, vágod, alig tudod kihúzni, így ragad mindenre, egypont nullás pakettok, nem szarozott a forma, de látta is, hogy azért nem most jöttem le a falvédőről, dugdosom zokniba, mondom neki, ha para van, a pöcsöm alá szoktam rakni, szóval megyek a Tacsiékhoz, erre ilyen tizenhat pluszos amatőr szopakodás, ilyen diáklányok, vágod, a Tacsi ott fűzöget valami szentmargitos kis bulát, én így próbálom élesztgetni a népet, néznek, hogy mi a geci, mondom, a faszom, megkeresem a hajtást, lemegyek Sellőbe, felbaszok pár agyat, megbolygatom a népet, én így nem sóherkedek, érted, ’faszt csináljak ennyi motyóval, úgyis elfogy, jön ez a Pici, de ilyen ekkora állat, vágod, ilyen kidobóember, ő se ma kezdte, de így nagyon meredek oltásai voltak, geci, hogy spanjaival bekólázva mentek aprítani a tévészékházas hepajra, és akkor így nyomjuk a sztorikat, röhögünk, kenjük ezt a fost, de már így ölelgettük egymást, és tudod, ilyenkor az ember elfelejti, hogy így be van állva, meg hogy ezt a szemetet túl is lehet vágni, és így dumálunk és egyszercsak tuff! – Csuri a hatás fokozása céljából öklével a levegőbe ütött –, elreccsent valami…

Valami tényleg elreccsent. Egy pillanatig azt hittem, az agyamban, mert ott nyilallt belém, de aztán észrevettem, hogy a falon keletkezett hajszálrepedés. Sorozatban hármat pislantottam kiszikkadt üregű szememmel, hogy felvegyem a fonalat.

– … és így rámnéz – Csurira néztem –, és elkezdi, hogy az a baj veled, hogy túl közvetlen vagy, és vágod, amikor csak utólag esik le, hogy a motyóra feszült rá, nem rád, hogy attól lett ki a fasza, de akkor elég, ha így rádmered, már attól kivagy, és te is befeszülsz, és így horror, és akkor volt, hogy…

Újabb reccsenés rázta meg agyvelőmet. Egy darab vakolat hullott le Csuri háta mögött, de most már gyanús volt, hogy a fal repedése nem adhat ilyen hangot. Ismét igyekeztem visszapislogni magam a történet medrébe, de az száraz maradt, akárcsak én. Először nőiességem fonnyadt ki belőlem korahajnal-tájban – a mackónadrág-húzással adtam meg neki a kegyelemdöfést, ünnepélyesen csapva fel pamutba bújtatott lábamat a konyhaasztalra, minden további lomposságot legitimálva –, de már rég szartam az egészre, pontosabban azt hittem, szarok rá, hogy nekem még ezzel is vesződni kelljen, miért nem elég csak úgy ellétezgetnem a magam tenyeres-talpas, lisztfikás-orrú valójában, és ha már itt tartunk, tárgyilagosan szemlélve a dolgot (ez a része nem igazán ment) Csuri sem egy adonisz, még mackóban és pállott stimulánsverejtékben ücsörögve is átkozott jó nő vagyok hozzá, nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát. Azért az egyik fürdőszobakör alkalmával sebtiben megszabadultam a lábamat borító szőrtakarótól, később kényelmetlen melltartómtól is, hátha a pólót ostromló bimbók elvégzik helyettem a munka dandárját. Mostanra melleim is kidőltek az értelmetlen harcban, gyászosan petyhüdtek alá, mintha bármelyik pillanatban az ölembe zuttyanhatnának.

Már a pislogás sem segít, állapítottam meg, füstfonalakat ereget a pupillám. Öklömmel dörzsöltem-nyomorgattam a szemem, szikraerdőt festve a héjak belsejére, mintha csak a világűrben utaznék, egyre távolabb, a hideg és megnyugtató magányba, elsuhanó testemet apró csillagok pora karistolja.

Kinyitottam a szemem, de nem változott semmi. Csurira bámultam, kissé értetlenül, hogy tulajdonképpen mit keres a lakásomban, és mi a kedves lófaszról magyaráz. És egyáltalán: mióta ilyen ronda?

– …mert vágod, ilyenkor így ráfeszülsz a másik emberre, hogy úristen geci, de gusztustalan szarkész ez a tag, milyen undorító már a pofája, közben ő ugyanezt látja, szóval egál, és így nem az ember a szar, hanem ez a szemét, sosem az ember a szar, hanem a motyó, viszont…

Csuri pórusai otrombává nyíltak a hajnali fényben, s mint megafonok, harsogták száz torokkal az arcomba végeérhetetlen monológját. Tekintetem nyiszorogva vándorolt a nyitva felejtett fürdőszobaajtó felé.

– Vágd kupán a borosüveggel! – imitálta a mozdulatot odabentről vérnyomástól hússzínűvé pépesedett tükörképem. Tenyerembe temettem az arcom. Kezdtem számkivetettnek érezni magam saját történetemben.

– Te fáradt vagy? – rezzent fel ideges, homloklebeny-karistoló kappanhangon Csuri. – Én gecijól érzem magam! – Reszketeg kézzel, gépiesen aprította a port Berzsenyi ködfátyolba vont, rosszalló tekintetén.

Krákogva igyekeztem beindítani beszédkészségem lefulladt motorját: egy vén szipirtyóba oltott Don Corleone telepedett meg a tüdőmben, s hertyegte helyettem a szavakat. Azt akartam mondani, hogy igen, most, hogy így kérdezi, tulajdonképpen kurva fáradt vagyok, ám ez a parazita keresztanya tolmácsolásában úgy hangzott, hogy alig maradt már spurink – aszott csontvázkezemmel az egyik teljesen elpusztított pakk felé intettem, mely szétcincálva ázott egy pohár borban –, és mi lenne, ha egy kicsivel alacsonyabb fordulatszámon pörgetnénk tovább az estét, illetve most már a hajnalt, szóval ha okosabban gazdálkodnánk vele.

Csurit láthatólag kizökkentette megszólalásom, talán már arról is megfeledkezett, hogy bólogatás és vihorászás mellett azért beszélni is tudok, és türelmetlen pillantásaiból ítélve nem örült neki túlságosan, hogy eszébe juttattam. Néhányszor közbeszúrt egy ahát, az orrát simogatta tétlenül, aztán szinte tüntető bosszankodással, mintegy unaloműzőként kezdte csíkokká kotorgatni a szpídet. Nem nézett rám, engem pedig túlságosan lefoglalt, hogy összefüggően beszéljek: mire felpillantottam, hogy levonjam a tanulságot, eltűnt a szeme, eltűnt a homloka is. Nem maradt belőle más, csak egy gigantikus orr, mely áramvonalas, nesztelen puhatestűként siklott zsákmánya felé az üveglapon. Később mindig úgy képzeltem, hogy ilyenkor Csuri egészen apróra zsugorodik, és a belsejében tekeri a kormányt, mint valami kamionsofőr.

– Okosssabban – sisteregte kitágult, porzó likakkal a hatalmasra duzzadt szaglószerv. Megbabonázva, minden ellenvetésemről megfeledkezve néztem végig taknyos lakmározását, legföljebb az suhant át az agyamon, hogy most kéne lecsapni rá, és megcsavargatni, vegyen már észre engem is, de túlságosan letaglózott a jelenet ahhoz, hogy moccanni bírjak.

csuri és a spuri-ff

Csuri eltelt röffenéssel vette át a szót – nem is egészen értettem, hogy került elő ilyen hirtelen az orrából –, hogy ő ugyan nem azért keni magát, hogy okosabb legyen, sőt, a maga részéről már dugig van az okossággal (ebben némileg kételkedtem), hogy állandóan előre kell kombinálni, és rakogatni ide-oda ilyen nullafaszomos morzsákat, csak bassza az ember agyát.

– Ne kéresd már magad – tolta elém a Berzsenyi-portrét –, ne kelljen már beléd is pumpálni a giroszt!

– Nem kell belém pumpálni semmit! – csattantam fel indulatosan. – Magamtól is el tudom dönteni, mennyit kérek belőle!

– Jól van, mit üvöltözöl – szájalt vissza Csuri –, én csak próbálok egy békés, fesztelen hangulatot teremteni, bazmeg, most akkora bűn, ha egy kicsit jól akarom érezni magam?

– Hát én ettől a csíktól már nem fogom jobban érezni magam – jelentettem ki ellenségesen.

Csuri taktikát váltott.

– Irén, most idegesítelek? Nyugodtan megmondhatod, vágom, hogy szeletelős egy tempót diktálok, hehe, nincs megállás, szóval mondd meg, ha fogjam be a pofámat, vagy vegyek vissza egy kicsit az arcomból, bírom a kritikát, de tényleg, elküldhetsz a picsába, olyan vagyok, mint a rinocérosz… – és így tovább, egészen addig, míg alaposan belém nem kalapálta, hogy a világért se cselekedjem az imént felsoroltakat, mert annak még több magyarázkodás lesz a vége.

Átmenetileg visszavontam hadállásaimat a verbális bombázás elől. Persze, nagy kegyesen feltoltam azt a csíkot, fel a következőket is, mert bizonyos szempontból már tényleg nem számított. Csuri rafinált manővereivel mindig sikeresen elébetáncolt az őt érhető vádaknak, ám ezzel csak villámháborúkat nyerhetett. Többnyire olyan kényszeres éleslátással kotyogta ki félelmeit vagy pocskondiázta önmagát, amivel nemhogy az ellenkezőjéről győzte volna meg hallgatóját, hanem inkább megszilárdította aggályait, sőt, újakat ültetett el a fejében, amelyek magától eszébe se jutottak volna.

Nem tudom, meddig citeráztunk még egymás idegein, de a hangulat érezhetően megváltozott. Én ingerlékenyebbé váltam, amit nem is próbáltam titkolni, Csuri pedig végképp begőzölt, zsírosra túrta a haját, és most már arra sem vette a fáradtságot, hogy (többé-kevésbé) koherens történetekkel szórakoztasson: főképp saját pillanatnyi állapotát kommentálta mániákus részletességgel, ami azt hivatott szemléltetni, mennyire élvezi a szétesést, ugyanakkor mind sűrűbben és követelőbben tudakolta, hogy de ugye tényleg nem kívánom a vérbe, ő megértené, különben is most jutott eszébe, hogy a Pókéknál megy a szigorítás, benne még van spiritusz, simán megjátszaná azt a kört is, na, persze nem rögtön, majd később, ha tudnám, miből maradok ki. A Pókéknál kecsegtető afterorgia előnyeinek bő lére eresztett taglalása után rendszerint oda lyukadt ki, hogy azért eléggé rottyon van, te jó ég, mikor kerül ő ismét emberi állapotba, szakadás, szakadás, de mindegy, telibe szarja, szúrjuk neki, hol van az a szemét.

Ekkor már árgus szemmel, támadásra készen figyeltem minden mozdulatát. Haragudtam rá elcsúfulása miatt is, mint akire vacak portékát sóztak rá, és csak otthon veszi észre, hogy hibás. Vérbőségtől foltos arcát figyelve megkísértett a gondolat, hogy pofán kellene vágni, hátha ellágyít az érintése, és az, hogy fájdalmat okoztam neki, hátha belém költözik valami édeskés együttérzés, vagy legalább felkavarhatnám hamvába holt dzsánkidillünk üledékét. Megpróbáltam belecsimpaszkodni annak a minden füllentésével együtt szeretetreméltó és esendő Csurinak az emlékébe, aki nem is olyan rég még odaadó lelkesedéssel sündörgött körül, de már nem láttam belőle mást, mint egy csapzott, kaffogó, mindent bemocskoló amfetaminszörnyeteget.

– Akkor meg minek csinálod, ha mindjárt kiugrik a szíved? – reccsentem rá, látva, hogy míg egyik kezével a mellkasát markolássza teátrálisan, addig a másik már a következő utcát egyengeti.

– Nem örülnél, ha megdögölnék végre? – röffent ádáz vigyorral Csuri, ami inkább illet be vicsornak.

– Legalább csöndben maradnál – hallattam száraz, reszelős kis kacajt.

Csuri orra fityiszt mutatott, mielőtt magába nyelte a prédát. Vérszomjasan elkaptam előle Berzsenyit, aki már alig látszott ki az arcán tejüveggé kapart por mögül, és dühödten rántottam fel az engem illető porciót.

– De dényleg – szipákoltam kimarjult nyálkahártyával –, fasznak csinálod, ha szar?

– Muszáj ezt a mélyfilozófiai vonalat erőltetni? – nyavalygott megkínzott arccal Csuri. – Szar, de jó, ezt neked magyarázzam, te is ebben vagy!

Méltatlankodásra zendítettem, mégis miről beszél, miben vagyok én benne, de rámsüvöltött, hogy be lehet fejezni a basztatását, ért ő a szóból, nem idióta, el lehet ezt magyarázni világosan is, persze, okosan kell gazdálkodni, hát tudjam mit, ha ennyire parázok azon, hogy elfogy ez a szemét, akkor ezt most kihúzzuk négy csíkba, feltoljuk – a rendelkezés hevületében talpra szökkent, és egzaltált mászkálásba kezdett –, aztán ő kimegy Békásra, és olyan hasítós gyorsot hoz nekem, hogy kezet csókolok érte.

– Most az részletkérdés, hogy jutok ki, stoppal, akárhogy, vagy akkor nem Békásra, felugrom a Pókékhoz, tarhálok valamit tőlük, katijuk biztos van, mit szólsz, lájtos zombulás, bízd csak ide, úgyis behívtam őket már ezerszer, mit behívtam, öntöttem rájuk a gírosztgeci…

Újabb vakolatdarab zúdult alá, ezúttal a fejemre. Mintha üveg robbant volna benne szilánkokra, tűéles repeszek hasítottak keresztül agyvelőmön. Még egy ilyen harsogóan az arcomba trombitált „gírosztgeci”, csapott belém a felismerés mennyköve, és nekiugrom.

– Akkor menj fel a Pókékhoz – szóltam vibráló hangon, rosszul leplezett gyűlölködéssel –, mert én már nem sok értelmét látom, hogy itt száradozzak.

Csuri túlhevült gesztikulációi megfagytak a levegőben. Megnyúlt pofával fordult felém, szemöldöke jól begyakorolt kolduskifejezésbe rándult.

– Most elküldesz?

Talán csak komédiázott, de váratlan stílusváltása legalább kijózanított annyira, hogy megrettenjek a köszöbönálló amfetaminpszichózis-robbanástól, és nem túl meggyőzően visszakozzak, hogy hiszen ő emlegette a Pókékat, csak fáradt vagyok, kezdek becsavarodni, ennyi az egész. Teljesen összekuszálódtam, egyszerre minden viszonylagossá vált, Csuri szörnyetegsége és az én igazam is. Valami keserű, megmagyarázhatatlan szégyenkezés tört rám, és azért fohászkodtam, hogy menjen el, menjen már el magától, mielőtt valami hülyeséget művelnék.

Persze nem lehetett egykönnyen kitoloncolni. Először arról kellett meggyőznöm, hogy nincs harag, nem elviselhetetlen a társasága, és persze, legközelebb folytatjuk, majd miután látszólag nekidurálta magát az indulásnak, hirtelen azzal rukkolt elő, hogy felezzük be a maradék szpídet. Erősködése és hízelgése utolsó erőtartalékaimat is felmorzsolta, de most már kicsinyes irigységgel védtem a jussomat, arra hivatkozva, hogy én vettem, a Pókéknál különben is mefedronsugárutak várják. Beletörődött, még vigyorgott is szolgálatkészen, hogy persze, megérti, és hagy pihenni, csak még szívjunk el egy levezető cigit. Ezt már nem is bántam: kiharaptam a filtert, hogy legalább érezzek belőle valamit, és csendben pöfékeltem.

– Fasza este volt, tényleg, fasza este volt – ismételgette Csuri meggyőződéssel. Zilált arcvonásai mögül mintha kedves, füstös, szeretetért kuncsorgó kutyaképe pislantott volna elő.

– Az, az – hajtogattam rá a fejem fásult kábulatban.

Az előszobában még ismertetett néhány alternatívát, akitől bizniszelhetne valami pörgentyűt, beugorhatna például holnap a Palikával, nem zavarnának, csak egy órára, meg kéne ismernem, egy igazi komoly, felnőtt ember, különben is lóg neki, Csurinak, szóval visszakapnám a dellám, de ha már úgyis, akkor esetleg nem tudnám megdobni még egy kevéssel, hogy azért mégse üres kézzel állítson be a Pókékhoz, ugye nem para. Ó, ez a kibaszott vakolat, szisszent fel sebhedt lelkem, már itt is, és adtam neki három rongyot, ennyit hadd érjen a mielőbbi egyedüllét, de végérvényesen csak egy búcsúcsíkkal tömhettem be a száját.

Csend volt az otthonomban. A falak sebeiket nyalogatták. Eltompulva, lüktető halántékkal vánszorogtam az ágyamhoz spanglit hegeszteni: ott is szívtam el, ablakot sem nyitva. Paranoid iszonyodás fogott el a külvilágtól, de még a saját fürdőszobámtól is, ahol jó eséllyel futhattam össze a tükörképemmel. Azt is nagyon jól tudtam, hogy nem alvás, hanem elnyújtott, szívritmuszavaros agónia következik. Ellentmondások acsarogtak egymásra meggyötört elmémben. Talán mégiscsak el kellett volna pusztítani azt az átokverte port. Talán mégsem kellett volna lerázni ezt a szerencsétlen fasztirpákot. Mindenből elegem volt, legfőképpen magamból.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: