Identitás és irodalmak – II. rész (beszámoló)

A DOSZ Irodalomtudományi Osztályának első konferenciája – Identitás, emlékezet, történelem, ELTE BTK, 2014. 04. 25−26.

Második nap (ápr. 26.)

DOSZ_1Április 26-án, szombaton folytatódott a DOSZ irodalmi konferenciája. A szervezők erre a napra is két szekciót terveztek, köztük egy kerekasztal-beszélgetéssel.

A nap első, de a konferencia harmadik szekciója a szokásos négy helyett öt panelre tagolódott. Ezek a „Reformkor 3”, „Trauma és kisebbségi irodalom”, „Régi irodalom 1”, „Modern angol irodalom”, valamint a „Hatalom és identitás” címeket viselték. Mivel az előző napon csak a beszélgetés végét csíptem el, a harmadik szekcióból ismét a „Reformkor” tematikát választottam. Csonki Árpád előadását hallgattam meg, Mitológiai gondolkodás a magyar verses epikában címmel. A doktorandusz a XVIII. század végének és a XIX. század elejének mitológiai gondolkodását mutatta be a kor eposzíróinak munkáin keresztül. A korszakban több kísérlet történt arra, hogy a hiányzó, illetve csak szórványokban fellelhető magyar őstörténetet, ezáltal pedig a magyar mitológiát rekonstruálják vagy megalkossák. A magyar mitológiai gondolkodás és panteon fölélesztéséhez pedig többféle elgondolás mentén láttak hozzá: a kor poétikai hagyományában még nagy tekintéllyel bíró antik mintákat próbálták beépíteni, a magyar történetírói hagyományra támaszkodtak, vagy az ősmagyar hitvilágot a kinyilatkoztatás alapjain álló vallásnak igyekeztek beállítani. Csonki ezeknek a stratégiáknak a vázlatos jellemzését adta 1830-ig, Peretsényi Nagy László, Etédi Sós Márton, Dugonics András, Pázmándi Horváth Endre eposzainak elemzésével jutott el végül Vörösmarty Tündérvölgyéig. Továbbá feltárta azt a folyamatot, ahogy a klasszicizáló eposzszerzők a római mitológia hagyományaitól fokozatosan elszakadtak, politeista felfogás helyett a monoteizmus felé tendáltak, és ritkábban szerepeltették az ókori mitológia hőseit, isteneit. Pázmándi Horvát Endre már Vörösmarty előtt lecserélte a klasszikus eposzok múzsáit az invokációban, bár Csonki megjegyzése szerint, „csak egy pár oldal erejéig”, hiszen a haza sugalmazta invokáció után nem sokkal már megjelennek nála a múzsák. Vörösmarty újítása ezzel szemben az volt, hogy személyes invokációt alkotott. Csonki előadása egy kötött műfaj magyarországi önállósodását igyekezett végigkísérni a korszak teljes eposzanyagát átvizsgálva.

A kerekasztal-beszélgetésre a főépület második emeleti nagyelőadójában került sor, nagy érdeklődéssel övezve. A „Kárpát-medencei magyar irodalom a XX−XXI. században”  téma került terítékre: a Papp Ágnes Klára (Károli Gáspár Református Egyetem) vezette beszélgetésen Láng Gusztáv (Nyugat Magyarországi Egyetem, korábban Kolozsvár), Boka László (Christliche Universität Partium), Toldi Éva (Újvidéki Egyetem), Németh Zoltán (Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra) vitatták meg a kisebbségi irodalom fogalmát, és a Magyarországon kívüli, összefüggő magyar nyelvterületek irodalmát. A beszélgetés java a terminológia helyessége körül forgott. Milyen kisebbségi irodalmakat különböztethetünk meg, van-e egyáltalán külön arculata a területileg tagolt, de nyelvében magyar irodalomnak, irodalmaknak – és mi alapján határozható meg, hogy egy magyar nyelven író beletartozik-e egy ilyen kisebbségi irodalmi csoportba? Már a kérdésfeltevésen is jól látszik, hogy a probléma sokrétű, régiónként változó megoldások adhatóak rá, és megválaszolhatatlan kérdéseket is felvet. Ráadásul a terminusok történeti változáson mennek keresztül. „Erdélyi irodalomról” például beszélhettünk régebben is, de csak 1920-után értékelődik fel a regionális irodalom mindenütt. Erdélyben a úgynevezett transzilvanizmus az irodalmiságot is átható tényezővé vált, identitásképző és elkülönítő jelenséggé, amely sajátos arculatot, szétfejlődést eredményezett ‒ részben tudatosan. Összehasonlíthatjuk akár a „romániai magyar irodalom”, valamint az „erdélyi irodalom” kifejezéseket is, amelyek szinonimákként működtek egy időben. Láng Gusztáv szerint pedig Erdély Románián belül is speciális, elkülönbözött terület.

DOSz_2

Kerekasztal: A Kárpát-medencei magyar irodalom a XX-XXI. században.

A vajdasági irodalom arculata egész más, Trianon után e terület magyar írói nem akartak „vajdasági írók” lenni, nem akartak leszakadni a magyarországi irodalomról. Ennek a distinkciónak hagyománya sincs, míg Erdélyben az „erdélyi író” már létező fogalom, a terület korábbi önállósága miatt.

Németh Zoltán a felvidéki irodalom esetében még a terminussal szembeni tiltásról is beszámol. Az államok, amelyek területe alá a kisebbségek tartoznak, hatnak azok irodalmára. Felvidéken egyes szerzők tudatosan szőnek bele szlovák szavakat magyar nyelvű írásaikba. Nyelvhasználati, dialektológia különbségek alapján mégsem tudunk elkülöníteni irodalmakat, hiszen az írók ismerhetnek több magyar nyelvváltozatot, vagy akár imitálhatják is azokat. Természetes módon szűkebb hazájuk hathat az írókra erősebb mértékben, de szabad határokkal, nyelvi korlátozottság nélkül élünk, így jóval komplexebb benyomások csapódnak le ma már az irodalomban. Az intézmények, folyóiratok pedig lokalitásuk mellett kapcsolódnak a magyarországi irodalmi térhez is, magyarországi szerzők is publikálnak bennük és viszont. A beszélgetés végén, mintegy a magyar irodalom biztató jövőképeként megállapították a beszélgetők, hogy „terminustól függetlenül az irodalom virágzik” az egész nyelvterületen.

A negyedik szekcióban a korábbiakhoz képest négy teljesen új tematikát foglaltak magukba a panelek. Választhattunk fordításelméleti, kisebbségi irodalmi, humanizmus korabeli prédikációirodalmi, és modern amerikai irodalmi témák közül. Engem a fordításelméleti előadások érdekeltek. Szolcsányi Ákos és Barna László két különböző nyelvű irodalom jelentős műveinek magyar fordításával foglalkoztak, előbbi előadó Federico García Lorca verseivel Nagy László jól ismert fordításában, utóbbi Szabó Lőrinc Heine-fordításával, a híres és rendkívül sok változatban ismert Loreley kapcsán. Szolcsányi bemutatta Nagy László fordításaiban az olykori túlszínezést, eufemizált képeket. Úgy tüntette fel, hogy a költő egy sztereotip, a magyarok által elképzelt spanyolosságot vitt García verseibe, sokszor inkább újraalkotta, mintsem fordította a költeményeket. Szorgalmazná továbbá, hogy többféle közelítés jöjjön létre az eredeti mű felé, az önálló irodalmi érték mellett a szöveghez való teljes hűséget is megkívánva. A beszélgetést követő vitában ennek akadályait vitattuk meg, bizonyos szöveghelyeket Szolcsányi a spanyolul értő hallgatókkal együtt próbált visszaadni magyarul.

DOSZ_3

Szolcsányi Ákos Nagy László Federico García Lorca-fordításairól beszél.

A másik előadás témáját Szabó Lőrinc Loreley-fordítása képezte. Nyomon követhettük, hogy a tökéletesség érdekében milyen apró változtatásokkal alkotta meg újra- és újra a magyar költő a szövegét. A csavar a történetben, hogy végül Szabó Lőrinc halála után a fordítás egy Túróczi-Trostler József által átjavított formában látott napvilágot, ahol egy nyelvtanilag rossz magyar mondatra javította az eredetit a szerző („Végül ladikot s ladikost a / mélységbe sodorja* az ár…”.), ráadásul kihagyta a szövegből az„ugye” kérdőszót, ami az eredeti versben igen fontos „ich glaube” (’azt hiszem’) bizonytalanságát csempészné a fordításba.

A beszélgetés végeztével lezárult a változatos konferenciaprogram. Elmondhatjuk, hogy zökkenőmentesen sikerült lebonyolítani a DOSZ első konferenciáját, amely széles skálán mozgó témákat vonultatott fel. Köszönet illeti a szervezőket, és kívánjuk, hogy sikerüljön hagyománnyá alakítani a programsorozatot!

Bödecs László

A képek forrása a DOSZ ITO hivatalos facebook-oldala.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: