Ideiglenes egérút

Tárlat: derkó.pécsi.2014, Műcsarnok, Budapest

Rabóczky Judit Rita kábelszobrai, fotó: Kővágó Nagy Imre

Rabóczky Judit Rita kábelszobrai, fotó: Kővágó Nagy Imre

Hadd kezdjem az áttekintést egy fiktív (ön)interpellációval. Halljuk a nézőt és a művészeket!

Hogy miért is sajnálnám kihagyni a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjasok (idén először a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasokkal közös) kiállítását én, a fiatal látogató? Mert mindig azzal a reménnyel megyek, hogy ennél kortársabb, ennél nekem valóbb tárlat nincs és nem is lehet Budapesten. Elvégre kivel lenne közös a mindennapjaim valósága, ha nem a 35 alatti művészekével? Ugyanazzal a gyorshetessel járunk állásinterjúra, ugyanott esszük a 200 forintos pizzát, és ugyanazok közül a pártok közül választhattunk egy hónapja. Van miről beszélnünk egymással.

 

Hogy mért is érdemes Derkovits-ösztöndíjasnak lenni az örök dicsőségen túl? Ha sikerrel abszolválsz valamelyik művészeti egyetemen, akkor a mámor elcsendesedtével kénytelen vagy szembesülni azzal, hogy ad 1: nincs többé havi ösztöndíj, ad 2: hivatalosan is felnőtt vagy, az élet és a szüleid ezennel átjelentkeztetnek az önköltséges tagozatra. Ha van olyan szerencséd, hogy egy galéria felkarol, akkor nem halsz éhen, de fennáll az esély, hogy ráállsz a sikeres művek sorozatgyártására – ezt az Inventio Arts egy korábbi kerekasztal-beszélgetésén a jelenlévő galeristák is elismerték. Ez persze vállalható kockázatnak tűnik az alternatíva ismeretében: ha nincs galériás támogatás, akkor vagy pályaelhagyó leszel, vagy megnyered a Derkovitsot, ami jelenleg szinte az egyetlen fiataloknak szóló ösztöndíj. Majd dolgozol, fejlődsz, befutsz – vagy legalábbis később leszel pályaelhagyó. Alkalmazott fotósként talán könnyebb állást találni, de a fix munkaidő után kiszorítani az individuális alkotásra szánható órákat hasonlóan ördögi kör.

Borsos János: Szalon '78, 2014, kiállítási enteriőr

Borsos János: Szalon ’78, 2014, kiállítási enteriőr, fotó: Polhodzik Ádám

A Derkovits-ösztöndíj létének egy ideje mégsem lehet feltétlenül örülni. Egyrészt, nem tehetünk úgy, mintha a havi nettó 80 000 forint önmagában valódi lehetőséget adna az alkotói létre. Másrészt, ha egy kiváló és kifejezetten sikeresnek mondható 35 éves művész rászorul az ösztöndíjra – sőt, a felső korhatáron lévő művészek olyan arányban szorulnak rá, hogy Borsos János az 1978-as, a pályázásról az utolsó évükben lecsúszott művészekkel szolidáris, egyfalas minitárlata érvényes gesztus lehet –, az világossá teszi a szakma kilátástalanságát. (Ennek persze számos oka lehet: a nemzetközi beágyazottság hiánya, a kereskedelmi galériák nehéz helyzete, a koncepciózus állami támogatási rendszer hiánya, illetve a nem elég átütő tehetség tetszőleges variációi és permutációi.) Az MMA-val mint üzemeltetővel kapcsolatos, operatív és etikai vonatkozású kérdésekre nem is térnék ki most.

Őszintén átérzem tehát a Derkovits- és Pécsi József-ösztöndíjas művészek frusztrációját. Viszont szeretném, ha a kuratórium meg az enyémet, az egyszeri látogatóét érezné át. Értem, hogy ezekben a vészterhes időkben a kurátori lelkiismeret ellen való nem kitölteni a maximális 26 és 10 fős kvótát. De a Derkovits és a Pécsi nem szociális ösztöndíjak, vagy ha azok, akkor legyenek vállaltan, s akkor nem is kérjük számon a művek kvalitását.

Például egy karámból, szökletőből és csapdából álló műhalmaz a kiállított formájában – a művész koncepciószövegének állításával ellentétben – nem hoz játékba olyan fogalmakat, mint „haza, honvágy, szociális integráció, modern migráció és kulturális globalizáció”. BaJóTa itt egyszerűen megspórolta a munkát, amely koncepciózus, következetes alkotássá szervezné az installációja elemeit. Az sem mindegy, hogy valaki Fehér László képeit parafrazeálja, vagy Fehér László képeit festi (kivéve, ha az illető maga Fehér László, de ő már elmúlt 35, ellentétben Rolik Ádámmal). Brückner János jól beazonosítható mediális elemeket használ, a maximum 140 karakteres twitter-üzenetek, a hashtagek, a popkulturális ikonok (így Tommy Lee Jones vagy Julia Roberts) portréinak halmozása esetén fennáll a veszély, hogy az őket tartalmazó, rájuk hivatkozó művek végül nem lesznek képesek elemelkedni az eredeti médiumtól. Ahelyett, hogy együttesen reflektálnának eredeti közegükre, megmaradnak az eredeti médium által közvetített tartalmaknak, így aztán azokkal is kell versenyezniük. Grimaszoltam néhányat a tükörbe, majd konstatáltam, hogy ennél jobban lekötné a figyelmem, ha twittelnék egyet: #okaysowhat? #maninblack @mucsarnok. Általában pedig a cadavre exquis-jellegű képszerkesztéssel vagy a szubjektum deklarált kizárásán alapuló munkamódszerrel készült alkotásból jóval több van a tárlaton, mint amennyit én gyanakvás nélkül végig tudnék nézni.

Szvet Tamás: Rétegek – Időutazás, 2013, videó installáció, fotó: Polhodzik Ádám

Szvet Tamás: Rétegek – Időutazás, 2013, videó installáció, fotó: Polhodzik Ádám

Erős ingadozások figyelhetők meg egy-egy alkotó portfólióján belül, és ezeket már sokkal jobb szívvel említem, mert ha másra nem is, a szívemhez közelebb álló művek felidézésére jó alkalmat adnak. Szvet Tamás korábbi, azóta is a fejemben motoszkáló alkotásai (az Hommage à Tibor Viltlevitáló tárgyaira és az Esettanulmányra gondolok) után csalódás jelentett az Időgép. Hasonló módszeren alapuló, de jobban installált munkát láttam a Budapesti Kommunikációs Főiskola diplomakiállításán, bár tény, hogy a Trau című installáció Trauner Sándor filmjeibe léptetett be, nem Erdély Miklós Időutazásába. A Rétegek érdekesek, de az elfogultságra hajlamos rosszabbik énem jobban szereti, ha Kerényi Zoltán csinálja ezt Budapesttel. Felsmann István legóireliefjeire éppen ráuntam volna, amikor kiderült, hogy tud ő mást is: az integető szerencsemacskákból álló perpetuum mobile zenekar tökéletes feloldás és kiállítászárlat.

Gruppo Tökmag: Necropolis, 2012–2013, fotó: Polhodzik Ádám

Gruppo Tökmag: Necropolis, 2012–2013, fotó: Polhodzik Ádám

A Gruppo Tökmag Necropolisa volt a tárlat csúcspontja – bár továbbra is szeretnék olyan világban élni, ahol Budha Tamásnak és Tábori Andrásnak eszébe se jutna már megpályázni a Derkovitsot. Motívumgyűjtésük általános sírkő-archetípusokat mutat fel – az, hogy az egyik forma például azonos a honfoglalás vereckei emlékművével, csak még érdekesebbé teszi a találatot. Az alapformákon keresztül a temetkezés összetett reprezentációs jelenséget vizsgálják: a sír vagy kripta nemcsak az elhunyt iránti szeretet metaforáit, hanem a család mint mikroközösség egy nagyobb egységben, a falu vagy város társadalmában elfoglalt helyére utaló jeleit is magán viseli.

Biró Eszter Történetek fotósorozatának témájával szembeni alázata kivételes. Gyermektelen, leszármazott nélküli idős emberek családi képeit szervezte könyvvé, s hogy megelőzze a családi fotók kiüresedését, kacattá erodálódását, feljegyezte a tulajdonosok hozzájuk kapcsolódó emlékeit. A tárlaton az interjúzás-archiválás munkafolyamatáról készült képekkel együtt vannak kiállítva az eredeti családi fotók. Biró kész könyvébe is bele lehet lapozni: a 178 cm-es édesanya leszidja a 208 cm-es fiát; szovjet katonák lógatják fel a disznóvágáskor használt kampóra a törött lábú lányt, s lövöldöznek rá – a történetek sokfélék.

Tranker Kata: Napi rutin megóvás (részlet), 2014, papír, fa tinta, fotó-kollázs

Tranker Kata: Napi rutin megóvás (részlet), 2014, papír, fa tinta, fotó-kollázs

Koós Gábor Budapest Diaryje még mindig kiemelkedő, de láttuk tavaly – ahogy Szanyi Borbála fémcsipkéit is, amelyeken az elhagyott miskolci vasgyárban megfigyelt fényjátékokat rögzítette a művész, majd visszainstallálta őket az eredeti helyszínre. Stiller Ákos fotóit elviszi az az ötlet, hogy következetesen szürkületben készítette őket. Tranker Kata mindenkiben megmaradt, akivel a kiállításról beszéltem, a Budapest Art Fairen is nagyon emlékezetes volt az everyday i feel less tárgyegyüttese. Ravasz művészet az övé, a legjobb értelemben véve: elsőre a tűpontos, sajátos bájjal előadott megfigyelései tűntek szembe, aztán ráébredtem munkájának összetettségére és ambiciózusságára. Törékennyé nyújtott (hasonló történik Tranker fáival, mint Giacometti emberalakjaival), anyaguk miatt már-már efemer növényei a melléjük szerkesztett portrék, rajzolt alakok esendőségét, múlandóságát hirdetik.

Kaliczka Patrícia: A gepárd növekedése lila (részlet), 2013, vegyes technika; Lezuhant a hegy, 2013, olaj, vászon, fotó: Polhodzik Ádám

Kaliczka Patrícia: A gepárd növekedése lila (részlet), 2013, vegyes technika; Lezuhant a hegy, 2013, olaj, vászon, fotó: Polhodzik Ádám

Az olvasónak mostanra az a benyomása támadhatott, hogy kezdeti fanyalgásom nem több ügyetlen kötelező körnél, hiszen végül sok művet megdicsértem. Az arányok mégis nagyon szomorúak. Hogy mégse rossz szájízzel zárjak, két pozitívumot említenék a muzeológiai körítéssel kapcsolatban. A képzőművészek portfóliói – a fotósok könyveivel ellentétben – leemelhetők a posztamensről, és nem szólnak rá senkire, ha elcsempészi őket a legközelebbi székig. Kaliczka Patrícia kiállított képei például elsőre érdektelennek tűntek, de a mappája meggyőzött, hogy afelett az elnéző, engedékeny derű és keresetlenség felett, ami a festményeiből árad, kár lett volna elsiklani. És akkor a kiállítás kapcsán indított blogot még nem is méltattam: pázmányos esztétika szakosok publikálnak rajta nagyon izgalmas szövegeket az ösztöndíj történetével kapcsolatban.

Viszont fontos volna átgondolni, hogy az ösztöndíj jelen formájában milyen hatással van a fiatal alkotók versenyképességére – művészi és piaci szempontból is. Egyáltalán, lehet-e több, akar-e több lenni az állami ösztöndíj, mint ideiglenes egérút? Változna-e a helyzet, ha például a visegrádi országok alkotói együtt pályázhatnának? Én persze csak kérdezek, de jobban esne, ha jövőre ezt a kiállítás tenné meg helyettem.

 

Gucsa Magdolna

 

A Derkovits Gyula képzőművészeti és Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasok 2014-es kiállítására a Műcsarnokban került sor március 30-a és április 27-e között. A továbbolvasóknak a VIENNAFAIR blogján posztolt portrécsokrot ajánljuk a figyelmébe.

(A művek reprodukcióinak forrásai: Műcsarnok [1]; a VIENNAFAIR blogja [2–4, 6];  Tranker Kata blogja [5].)

One Response to Ideiglenes egérút

  1. […] miatt a kiállítás bezárása után elszakadnak az állami támogatástól, és letérnek az „ideiglenes egérútról”. A tavalyi hatalmas, a – Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasokkal közösen az – egész […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: