Feketemosó: Horgonyzóna

feketemoso-kisebbKamaszként minden csinosabb lány szerelmese akartam lenni, még ha csak egy rövidebb időre is. Ma huszonhat évesen azon kapom magam, hogy küzdök saját arcom válaszreakcióival. Kihívást jelent az őszinte és szívből jövő mosoly, és általánosságban próbálom mindenhol megúszni saját jelenlétemet. – Halmi Tibor írja az Apokrif naplóját.

Sokat járkálok a városban, megszoktam már, hogy nem az otthonom. Megszoktam már, hogy falusi gyerekként az igazi, és egyetlen városnak tekintem Budapestet. Mintha ebben az országban jurták és sátorfalvak lennének a fővároson kívül mindenütt, mint Attila hun király idején. Ezt ugyan nem tudom, hol olvastam, talán valamelyik történelemkönyvben, de úgy emlékszem, a nyugati történetírók úti jegyzeteiben, a mérhetetlen pazarláson és gazdagságon kívül hangot adtak abbéli csodálkozásuknak, hogy a rettegett barbár országát átszelve, egyetlen nyugati (értsd: keresztény szemmel mérhető) várossal sem találkoztak. Nem úgy a királyi vár és közvetlen udvartartásának pompája, alattvalóinak mérhetetlen serege, amiről irigy legendák keringtek a Kárpátoktól északnyugatra. Ha rosszul emlékszem, vagy túlzó a párhuzam, én akkor is így vagyok Budapesttel.

Évekig próbáltam középiskolai koleszek, albérletek, barátok- és barátnők kölcsönszobáinak erkélyein át, hol többedmagammal, hol egyedül, városi levegőjéhez közelebb kerülni. Nem is az életben maradás motorikus reflexe izgatott, a légzés, hanem a sűrű porokkal és gázokkal telt levegőjében az egyenlőség, a demokratikus mindent-befogadás szmogja. Azt gondoltam, hogy a kocka épületek és lábszagú emeletek egyikén majd megpillantok egy kizárólag nekem fénylő csillagot, hogy hője majd az örökké vágyott otthon fénye lesz. És ezért, ha már csak dacból is, annyiszor kint álltam erkélyeken, parázsló cigarettám rég elfogyott, de kint maradtam – mind jelzés értékű tett volt, vegye észre magát a másik, jöjjön utánam(!), de egy vékony ingben, vagy kabátban túl korán törtek rám a lemondás néma percei, és csalódva saját kitartásomban vonultam vissza központi fűtéses falak közé.

Nem is az a legrosszabb az egészben, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal már tíz éve bolyongok Budapesten, és számtalan formában csaltam meg magammal a várost. És számtalan frissebb, újabb, mulatságosabb alakjával csalt meg engem ő maga is. Hanem, hogy kiterjedéséből, nagyságából mintegy önként következtettem köztiszteletben álló, és intézményesen elfogadott eszméire. Gondoltam, ez különbözteti meg lakóit a sátorfalvak szegényeitől. Hogy könyvtáraiban szabadon járhat az ember, nem húz le a nehézkedés, a föld-ízű szerelem, a sivárabb életvitelből fakadó állandó készenlét, az idegi pályák folyamatos frusztrációja. Csak később jöttem rá arra, ha nem tudom fizetni a havi lakbért, és novemberben előre rettegek a téli hónapok fűtésszámláitól, mintha sosem jártam volna utcáit, kelletlen szájszaggal kivet magából a város. A város, mely ezt teszi mindennap. Ez tart és tapaszt itt össze, még ha ideiglenesen is embereket, alkalmi harcostársakat. Valójában nagyon kevés az, ami megmaradt régi pompájából. Részekre szakadt, bár ezek a részek ellentmondásaiban is túlragyogják a hajdani egészet, önnön maga szürke régióit, melyek a menekültáradat közkedvelt célpontjai, sokajkú- és sokszínű Mekkái lettek.

A nőiről már szót sem szabad ejteni. Velük kapcsolatban úgyis csak elfogult, túlzó és feleslegesen vádaskodó lesz az ember. Inkább egykedvűen elnézem, ahogy belibbennek könnyű nyári szoknyáikon és felsértik a látás perifériáit, ahogy utánuk fordulván sokatmondóan összenézek egy férfitársammal. Legyen szó Kőbányán az első hajnali vonatról vagy a Deák téren az utolsó metróról. Kamaszként minden csinosabb lány szerelmese akartam lenni, még ha csak egy rövidebb időre is. Ma huszonhat évesen azon kapom magam, hogy küzdök saját arcom válaszreakcióival. Kihívást jelent az őszinte és szívből jövő mosoly, és általánosságban próbálom mindenhol megúszni saját jelenlétemet. Nem azért mert mások nem érdekelnek, hanem mert magamban nem bízom annyira, hogy a másikat valóban érdekelheti válaszom. Nem ígérhetem meg neki, hogy az előzetes várakozások ellenére érdekes leszek számára. Ezért szememben a hajdani csillagok fényével, leginkább hallgatok. Hideg tűz ez, amit csak egy véletlen tud felkorbácsolni. Például egy éjféli szaxofonos az Astoria aluljárójában. Éppen valahol voltam, mindegy is a hol, és a lépcsőn leérve meghallottam az oda nem illő zenét. Láttam, hogy egy harmincas punk táncolt előtte. A zenész hangszerének tokjában alig pár városi érme volt, de ő alázatosan, talán az éj hangjainak engedelmeskedve fújta ki magából a levegőt, mely a hangszer segítségével zenévé állt össze. Megmentő, kísérő szólamokká. Vagy, amikor a metrón szemben ült velem egy pár, és láttam, a srác ugyanolyan praktikákkal próbálta először átölelni a lányt, ahogy én csináltam anno. Láttam mozdulataiban a rég elfelejtett mozdulatok hiányát. A tükörképet, ami előtt ott maradt egy öt évvel korábbi arc, és csak arra várt, hogy a jelenlegi arcot, mely fél megállni a tükör előtt, lebuktassa őszinte könnyedségével és bájával. Ezeknél a pillanatoknál valódi az ember mosolya.

Persze tudom, sekély kéj ez. És mit tehet erről a város, csillogó, de inkább kevésbé csillogó alattvalóinak seregével együtt. Nem ígért semmit, a mindenhonnan városba özönlő barbárokra várva. Nem ígérte azt sem, hogy csalódni fogok. Nem ígért könnyű éjszakákat, és nehéz hajnalokat sem. Én tettem őket azzá, egymagam. Csak arról beszéltek halkan, itt könnyebb a felejtés, a falak magasak, fehérek. Hogy itt van lehetőség bármire, hogy itt lehetőség, leginkább a semmire nincs. Hogy itt úgy lehetnek eszméid, ha nem a társaság útjait járod, de társaság nélkül a lassú pusztulásba belebuksz. És az éjszakának itt nincs telített, évezredes jelentése, de fuss haza, ha ezt a jelöletlenséget nem bírod. Hogy az éjszaka teremtményeivel kelsz át újra és újra a Dunán, dübörögnek alattad a végtelen egyirány sínei. És nem tudod, milyen táj különböztet meg téged két megálló között. A most indulók és a végállomásra érkezők tömege szemedben ugyanazok. Fák, büszke szobrok, századfordulós paloták, újra felfedezett gyárépületek és hidak körül forog, gomolyog céltalanul ez az embertömeg. Lökdösve, kínozva, utálva a másikat, rálépve egy kislány jelentéktelen árnyékára, aki félelmében anyjához bújik és felkiált. Sokat járkálok a városban, akárhogy is, megszoktam már, hogy ez az otthonom.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: