Feketemosó: Csuri (már megint) feltűnik II.

feketemoso-kisebbNe jöjjön nekem senki a tinivígjátékba illő, hamvas fizimiskájával, kár a gőzért, lehervaszt a szimmetria… – Szendi Nóra írja az Apokrif naplóját.

Csuri nyugtalan szemében dajkálnivaló mohóság csillant. Közelebb fészkelődött, arcomat csiklandozta lámpalázas szuszogása, cserepes ajkain fennakadtak a szavak. Segítek: nyilván azt akarod elmakogni, hogy leteszed a fegyvert briliáns intellektusom, magával ragadó eredetiségem és igéző tekintetem előtt, szánjalak meg, és legalább egy királynői bólintással nyugtázzam, hogy van nálam némi esélyed. Csábosnak szánt mosolyt libbentettem felé.

– Nincs kedved esetleg… persze nem muszáj… egy kicsit kábszizni? – pisszegte, az utolsó szót szinte tátogva, mintha nem fűmajszoló földikutyákkal és amfetamincsótányokkal, hanem egy falkányi rendőrrel lennénk körülvéve.

Kolduló csőre felé nyújtózkodó, peckes mellbimbóim sértett csigacsápokként fújtak visszavonulót. Látjátok, korholtam őket, ez a vége, ha dárdává hegyezve rontotok a trikónak, csak elriasztotok mindenkit. Azért persze mimózáskodni se kell, maradjatok készenlétben, pumpáljuk a feromonokat, cukkoljuk a delikvenst. Egyáltalán, mit mórikáljuk magunkat: elfelejtettük, miért szavaztunk hallgatólagos megállapodással mindketten a Katlanra, mikor terepet váltottunk? Tény, nem a legtipikusabb elsőrandis program felé áll a szénánk, dzsánkifészekben orrba rántani a hangulatot nyilván kevésbé romantikus, mint elszopogatni a Margitszigeten vagy a Gellért-hegyen, de, végtére is, ez nem randi, még csak nem is első, és némi sütőpor sosem árt a tésztának, mire kiveszed a kemencéből, már csak a piskóta ízét érzed. Én persze – meghagyva Csurinak a piszkos munkát – a világért sem hoztam volna szóba: rég asszisztáltam ilyen szórakoztató hazudozáshoz, és ki akartam élvezni, hogy színjátékunk néhány várakozásteli órára új dimenzióval gazdagodott.

– Igen? Biztos nem tré? – Csuri, akár egy farkcsóváló alázattáncot lejtő kutya, mely csupán a feloldozó paskolásra vár, hogy vihogva ünnepelhesse körbe a szétrágott kanapé romjait, alig bírta visszatuszkolni magába virgonc örömét, szinte énekelte a szavakat, ne gondoljam, ez nála korántsem mindennapos, de hát a megismerkedés örömére, némi exkluzív meglepi, egy kis lazulgatás, pár lájtos csík, ennyi még belefér. Sejthettem persze, hogy nem fog beleférni, hogy túl fogunk csurranni, de – tulajdonképpen mit vár tőlem az olvasó? Teher alatt nő a vonzalom. Egyszer egy jósvádájú pszichológushallgató (a legmegátalkodottabb, finomkodó lélekturkász fajtából) azzal nyaggatott, hogy nem érti a húzódozásomat, amikor annyira egyeznek az eszméink. Félfüllel, dobostortámat piszkálva hallgattam szánalmas vergődését, és képtelen voltam napirendre térni az ajkán fityegő, nyálas mignonmorzsa fölött, mely sziklaóriásként gördült kezet fogni készülő eszméink közé. Legalább egy érdekes arcvonás csalogatta volna magához unatkozó pillantásom: mert ne jöjjön nekem senki a tinivígjátékba illő, hamvas fizimiskájával, kár a gőzért, lehervaszt a szimmetria, ha pedig a „hobbi” vagy a „kellemes” szó üti meg a fülem, fizetés nélkül menekülök.

Csuri kibontakozhatásához ellenben mecénásul szegődtem: persze, nem gond, hozzácsapjuk a többihez, intézzünk egy giroszt, ja, úgy érted, fejenként egyet, jól van, azt sem bánom, megveszem grammra az örömöd, csak produkáld még nekem azt a szép, szabálytalan, mozgékony arcod. Etológusi kíváncsiság is vezérelt: ha kiszabadul a magára tákolt szerep ketrecéből, végre természetes körülmények közt figyelhetem meg a viselkedését. Talán az is kiderül, csírázik-e mélyebb értelem a devianciadudvában, vagy haszontalan burján az egész.

Sansz hálója közepén gubbasztott, mint rendesen: pincelakó svábbogarak és ászkák rajzották körül, nyolc ízelt végtagjából négy a témát szórta, kettő pedig spanglit hegesztett ragacsos pókfonállal. Csuri sűrű bocsánatkérések és kitinpáncél-reccsenések közepette tört magának utat hozzá.

– Tudsz valami pörgentyűt, tesa? – bömbölte túl a csáprágók csattogó-surrogó zaját.

Sansz ösztövér örökvigyora égnek zselézett, ritkás frufrujáig húzódott: – Gyerekek, gyerekek, szeretik a kereket – ránk hunyorított karikává formált mutató- és hüvelykujja között –, meg a gyorsat, a gyorsat, a friss ropogósat, ehehe… – A melleimre tett tréfás utalgatásoktól ezúttal kegyesen eltekintett, cserébe viszont kaptunk bennfentes kacsingatásokat és jókívánságokat.

Csuri oda sem figyelve, készségesen heherészett vele: gondolatai a giroszhegyeken túl járhattak, reméltem, azért az ágyam tájékát is útba ejtve. Míg nyirkos markába szorította a pakkot, pillantása sárgán imbolygó fénye megállapodott az arcomon, és cinkos ragadozómosolyra húzta száját. Szemeink bajtársi fogadalmat kötöttek, hogy ma este jóban-rosszban, porviharban kitartunk a másik mellett, testvérek leszünk és cimborák, és egymás radiátorai, ha megvacogtatna az amfetamin önző magánya. Előmerészkedő mellbimbóim áldásukat adták a tekintetek frigyére, csupán a jósvádájú pszichológushallgató dugta ki megbántott képét emléke koporsójából, de könyörtelenül rácsaptam a fedelet, oda rókázzon, ha kizárólag közhelyes intelmek felöklendésére képes. Kikérem magamnak, én nem vagyok a közhelyek narkósa.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: