Feketemosó: Im-, ex- és mindenféle pressziók

feketemoso-kisebbKritikaírás során jöttem rá arra, hogy hiába bástyázom körbe okosnak szánt mondatokkal a szövegem, az egésznek az alapja úgyis az, hogy átkattantam-e a mű olvasása közben, vagy sem. Mondjuk úgy, hogy bevonódtam-e. Mikor ezt az érzést félig tudatosítom, akkor már sanszos, hogy irodalommal van dolgom. – Murzsa Tímea írja az Apokrif naplóját.

Ha szemfüles volt az olvasó, észrevehette, hogy a legutóbbi Feketemosóm nem volt teljesen objektív. Vigyázat, csalok! Most megint viszonyulásról lesz szó, ezúttal nem egy épülethez, hanem képekhez.

Egészen kiskoromtól kezdve rajzolok. Hol többet, hol kevesebbet, de elég konstans a dolog. Nálunk mindenki szeret rajzolni. Anyukám gyerekkorunkban csinált nekünk egy majd egyméteres mesekönyvet, ő rajzolta bele a képeket.

Szóval, amikor tudtam, jártam rajzszakkörökre, rajzversenyekre. Egész ügyes voltam, de valami hiányzott a képeimről. Ez a valami meg az a hülye plusz, amit soha, senki se tud belőni (x-faktor, ugye). Még általános iskola végén gondolkoztam, hogy rajztagozatra megyek tovább. El is mentem megnézni az egyik gimi nyílt óráját. Sokan ültünk a teremben, megkérdezte a tanár, hogy ki jön erre a tagozatra. Senki se tette fel a kezét, csak én. Megkérdezte tőlem, hogy szerintem mi a művészet. Azt mondtam, nem tudom. Helyes válasz,  –  mondta –  Picasso is így felelt volna.

Most egyébként valamit tudnék válaszolni. Azt tudnám megmondani, mi nem a művészet. Világéletemben portrékat rajzoltam, képeket másoltam. Ez nem művészet, csak kézügyesség. Valahol a novelláimban is ezt csinálom. A saját valóságom képeit másolom le. De míg amikor írok – remélem – sikerül valamit hozzátennem ehhez. A rajzban ez sosem ment. Kritikaírás során jöttem rá arra, hogy hiába bástyázom körbe okosnak szánt mondatokkal a szövegem, az egésznek az alapja úgyis az, hogy átkattantam-e a mű olvasása közben, vagy sem. Mondjuk úgy, hogy bevonódtam-e. Mikor ezt az érzést félig tudatosítom, akkor már sanszos, hogy irodalommal van dolgom. Ilyen nekem Mándy, Mészöly, Esterházy, Nádas, de ilyen Gelléri, Móricz, Pynchon és még sokan mások. Nyilván nem azt állítom, hogy az az irodalom, amit ÉN érzek. Hanem NEKEM az az irodalom. És annyiféle stílusú mű tudja kiváltani belőlem ezt a kattanást, hogy talán nem is ízlésről van szó itt.

Vissza a főszálhoz. Némi önismeret, kalkulálás, szülői ráhatás után nem mentem rajzszakra. Humán tagozatra jelentkeztem, bár a törivel kapcsolatban mindig voltak ellenérzéseim. Van egy-két dolog, amivel szemben megvan ez a furcsaság. Valahol mélyről jön a nemakarás, egészen a hasam aljából. Szóval, így voltam a törivel is.

Egy jó nevű gimibe jártam, tudni kell, hogy itt a gyerekek nem kifejezetten érdeklődnek a rajz iránt. Van egy-két kósza lélek, aki kiköt a Képzőn, vagy a MOME-n, de nem ez a jellemző. Itt volt egy olyan tanárom, aki eszméletlen érdekes személyiség: világutazó, festő, grafikus. Az ő művészettöri órái késztettek arra, hogy áthallgassak művtöri szakra. Ennek hatására végeztem el az egyetemen a művészettöri alapozót. Életemben nem kellett annyit gondolkodnom, mint azon az órán. Imádok rájönni dolgokra, és szerencsére temérdek jó tanárom volt, aki rávezetett erre. Jól kérdezni nagyon nehéz.

Na, de képekről akartam beszélni, az egyik ez:

Henri_Rousseau_-_Exotic_Landscape
Gimnáziumban találkoztam Henri Rousseau-val (mármint nem személyesen). Az ő képei nekem olyanok, mint egy gusztusos vérnarancs. Vagy inkább barack, azt jobban szeretem. A trópusi növények leveleit annyira élethűen festi meg, hogy szinte kibuggyanak a képről. Ránézek, és ott vagyok a páviánok és gömbölyű narancsok között. És nem azért, mert olyan élethűen ábrázolja a valóságot. Csak egyszerűen be tud vonni abba a világba, amit létrehoz. Rousseau-t szürrealistának szokták belőni. Nemrég ismertem meg Leonora Carrington képeit, a barátom által. Nagy Leonora-rajongó, úgyis mondhatnám, nálunk ő a másik nő. Talán őt is szürrealistának mondanám. De mennyivel másabb színeket használ, mint Rousseau! Sötét, barnás tónusúak a képei. Rousseau-én a zöld dominál. Ez a zseni képes érzékeltetni azt a nem is tudom hány különféle zöldet. Annyira dús és a buja a kép, hogy a persepktíva mintha mellékes is lenne. Kicsit színpadi díszletszerű az egész, és ezt nagyon szeretem. Egyébként más szürrealistát nem emelnénk ki: Magritte egy-két kép kivételével például sosem vonzott. Dalí meg mégannyira sem. Olyannak látom a képeit, amik szinte harsogják, hogy „én Dalí vagyok.” Hát, én meg nem vagyok Dalí-fan.

A másik kedvenc izmusom az expresszionizmus. Talán egy fokkal még jobban is szeretem, mint a szürrealizmust. Annak ellenére, hogy azt mondtam, van ellenérzésem a törivel kapcsolatban, a modernkori történelem nagyon érdekel. Kicsit visszás, hogy a világháború termelte ki az izmusokat. Azért is mondom most ezt, mert az egyik festő, akit nagyon szeretek, Oskar Kokoschka. Az ő képein hangsúlyosan megjelenik a háború, legalábbis annak bizonyos elemei.

Itt van még Nolde, akinek életem legnyomasztóbb élményét köszönhetem, ezt a képet, itt:

Nolde_Familie
És akkor az elsőszámúról pár szót. Voltam a Schiele-kiállításon. Általában csalódások szoktak lenni ezek a kiállítások nekem. Az impresszionizmusból és Monet-ból úgy ábrándultam ki, hogy láttam egy Monet-festményt élőben. Szerencsére Schiele-nél ez nem így volt. Imádom a figuráit, a nyurga, hosszú kezeikkel, kifacsart pózaikkal. Groteszk és gyönyörű. (Élvezem, hogy most leírhatok ilyen szavakat, és nem köveznek meg érte.) Még az is tetszik, hogy szinte minden képébe belefesti magát (van egy ilyen mániám, hogy a portrékhoz nagyon vonzódom, ezért is lesz nálam mindig a legjobbak között Rembrandt).

schiele
Képekről terveztem írni, de végül félig saját magamról írtam a képek apropóján, félig meg magukról képekről. Hogy ezt a hülye ÉN-t sosem tudom kikerülni. Egyre gyanúsabb, hogy mindenki magáról beszél (örökbecsű Hiperkarma-idézet).

u.i.: Hát, valami ilyesmit szerettem volna. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de az enyém. Szóval bocsássátok meg a laikusságot, pontatlanságot. Sosem foglalkoztam komolyabban művészettörivel, egyszerűen csak szeretem.

2 Responses to Feketemosó: Im-, ex- és mindenféle pressziók

  1. vica57 szerint:

    Én csak a blogodon láttam a rajzaidat, de azok tetszettek. Valami fura/bizarr világlátást éreztem bennük, amit még vétellenül se néztem volna ki egy korodbeli – számomra, ha nem haragszol 🙂 – gyerekből.

    Amiket itt fent írtál a művészetről (irodalom és festészet), azzal teljesen egyet értek: az számít művészetnek, ami megérint, átkapcsol. Nem baj, ha másnak nem azonos a reakciója, a lényeg inkább, hogy egyáltalán legyen olyan irodalmi/zenei/képzőművészeti alkotás, ami így hat rá.

    De éppen ebből ered, hogy a JÓ művészeti írás pont annyira szól az írójáról, mint a művészetről 🙂

  2. Murzsa Tímea szerint:

    Köszönöm a kommentet!:)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: