Feketemosó: Mégis

feketemoso-kisebbTöbb a félhomály, akkor is, ha tűz a nap, a fényviszonyok belülre kerülnek. Nem öregszünk, szó sincs róla, még bőven huszonévesek vagyunk. De… és itt kifelejtünk egy slukkot, mikor idáig érünk, önnön ki nem engedett, szentimentális könnyeiben ázik a szem, fátyolozódik a tekintet. – Nyerges Gábor Ádám írja az Apokrif naplóját.

A másik két hülyének

 

Előfordult, hogy kaptam pár szavas visszajelzéseket a Feketemosóra. Mármint a saját részemre is a dologban. Általában a szép (értsd: szomorú) és az unalmas jelzők kombinációját. Mert hogy mindig a nők. Szomorú mosó, ha nincs szerelem, csöpögős, naiv-boldog, mikor nagy ritkán azt hiszem, hogy van. Hosszú ömlengések a magányról. Csipetnyi politizálás, amennyiben szabályos csoda, hogy emberek élnek még ebben az országban. Nagyjából ennyi, magam is, ha nagy ritkán megkérdezik, hogy mégis mi a fészkes lóheréről szoktam ide blogolgatni, ennyivel össze tudom foglalni – lényegében saját magam.

Jelenet: állunk egy koradélutáninak indult beszélgetés utolsó tételeként hárman az egyetem előtt (mégis hol máshol). Három költő (mégis mi mások). Fogynak a poénok, a szál cigik, vérünkből a koffein. Sötétedik ránk a koraeste, meg a teendők, amik hazavárnak – nem igazán csalogatóan. Levelek, szerkeszteni, meg elolvasnivaló szövegek, referátumok, szakdolgozatok, kinek mi. Kanbuli, kolbászfesztivál, még nem is alkoholizálunk. Az egyik kolléga körbetekintve tündéri iróniával megjegyzi a valahára teljesen kihalt A-épület előtti tartományt pásztázva, hogy “így amúgy senki se látja, hogy mekkora költők vagyunk”. (Mondjuk amúgy se, nincs nagyon mit látni.) Röhögünk, még ki is posztoljuk a felfedezést, pedig kontextus nélkül (talán egyébként se) se nem vicces, se nem érthető.

Nem tudom, ez épp melyik napon játszódik. Kicsit hideg van, meg félhomály, ezt tudom, mert ez állandó (holott hetek óta nekem már kánikulainak számító 15 fokokkal riogat a meteorológia). Lehet, hogy pont ezen a napon fáztam meg, azért harákolok most két prüszkölés közt, mint valami statiszta egy zombis filmben, miközben ezt írom.

Először a dátumok úsznak el. Régen oly pedánsan vezetett naptáram tavaly nyár óta üresen kong, utólag persze majd a történeti hűséget fenntartandó, ki kéne töltenem, hol, kivel voltam hánykor, mi volt épp. Legalább ennyi maradjon meg az életemből – mégis kinek másnak, hát csak nekem. Aztán már a számítógépbe sem írok föl közeli dátumokat, x-szel megbeszéljük, hogy holnap három, ezt még valahogy fejben tudom tartani, mert holnap négytől óra (nincs már olyan sok, egyelőre ezek is mennek fejből), minek ezt fölírni. Meg van még pár erőteljesebb vészdátum, ezek és azok leadásai, határidők, azok még úgy-ahogy elnavigálnak. De azt már, hogy adott napon történetesen hanyadika van, zömmel nem tudom, vagy rosszul. Legalábbis bizonytalanul. Tegnap, azaz, mire ez megjelenik, tegnapelőtt (nagyjából eddig terjed a rövidtávú memóriám), értsd: harmadikán fél másodperc alatt meggyőztek róla, hogy negyedike van. Nem is tiltakoztam, nem is érveltem, a mobilon a dátumot eszembe se jutott megnézni. Nem teszek már úgy, mintha nem volna mindegy.

És persze csekélyke gyakorlatból tudom már, hogy megy ez. Idővel aztán a napok is elhalványulnak, ma is nagyban találgattuk, hogy vajh hétfő, kedd vagy szerda lehet – annyi még rémlett, hogy nyilván a hét első fele.

Gyengeség és fáradékonyság, kedvetlenség. Motivációhiány, letargia. Rövid, aktív, energikus és vidám, majd hosszabb, tespedő, életunt időszakok váltakozása. Hullámzik, mint az arcüregben remegő takony (pardon, a nátha ráment a hasonlataimra is) az életem. Persze korántsem ritmustalanul. Ez is ritmus, ez is megszokható és időbeliségében felparcellázható. Szép lassan beáll az élet menete, megnyugszanak a dolgok. Lehiggadunk, halkabbak és lassabbak lesznek a beszélgetések, kevesebb, de akkor sokkal inkább szívből jövő, hangos felröhögéssel. Több a félhomály, akkor is, ha tűz a nap, a fényviszonyok belülre kerülnek. Nem öregszünk, szó sincs róla, még bőven huszonévesek vagyunk. De… és itt kifelejtünk egy slukkot, mikor idáig érünk, önnön ki nem engedett, szentimentális könnyeiben ázik a szem, fátyolozódik a tekintet.

De lehetett volna másképp is.

Aztán meg röhögünk megint, megszokásból, halkan és ezúttal nem jó szívvel, inkább, ahogy egy nagyon kedves tanárom szokta mondani, “ahogy a villamos kerekei alól felvillanó mosoly ugyan fényes, de nem őszinte” (talán “fémes” volt, a poén kedvéért, már nem emlékszem jól). Szóval így.

Röhögünk, ezúttal már nem a költős hülyéskedésen, hanem a nagyobb igazságon, aminek a fenti olcsócska poén már csak csekély részhalmaza, hogy majdnem minden nap állunk itt a hidegben, stréber módon az egyetem előtt, megvárjuk nem egyszer, míg ránksötétedik, semmi dolgunk (értsd: túl sok is lenne, ha tudomásul vennénk), beszélni sincs már miről, csak vigyorgunk fényesen/fémesen, hogy már megint pont ez a hülyeség fáj. Meg hogy senki nem látja már rajtunk kívül, hogy egyáltalán még vagyunk.

Aztán hazaindulunk és minden maradék jóindulatunkkal reménykedünk benne, hogy a maradék kettő egy idő után már nem fogja érteni, mi bajunk. Megoldódik nekik, úgy anblokk a komplett élet, minden rendbe jön, elfelejtik ezeket a mostaniakat, és egyedül maradunk a félhomályunkkal meg a magányos röhöghetnékünkkel.

Na persze ez is megint ugyanarról szólt (mégis mi másról).

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: