Putyin szent bolondjai

Tárlat: Josip Vaništa, Oleg Kulik, Blue Noses – Átmenet és átmenet, Ludwig Múzeum, Budapest

Blue Noses: Új szent őrültek, 1, 1999, színes fotó, 75 × 50 cm

Blue Noses: Új szent őrültek, 1, 1999, színes fotó, 75 × 50 cm

Jurogyivijről, ismertebb nevén Krisztus bolondjáról, az apró termetű, sánta, félszemű prófétáról valójában senki sem tudja, hogy mikor és hol jött a világra. A hagyomány szerint valahol a Bizánci Birodalomban született még a 13. században, de igazán otthonra orosz földön, Novgorod környékén talált. Az elkövetkezendő évszázadokban is itt töltötte jámbor éveit. A legtöbb feljegyzést a 16. századi utazók készítették rendkívüli cselekedeteiről, amikor főként Moszkva környékén, lobogó hajjal, nyakában vaslánccal, beteg kóbor kutyaként járta a vidéket, magában mormogva hagymázas vízióit. Azonban az oroszok közül senki sem félt vagy undorodott ettől a furcsa alaktól, éppen ellenkezőleg: mindenhol szeretettel látták és végighallgatták. A kereskedők ingyen kiszolgálták, sőt, akár órákig elüldögélhetett a boltokban, nem tartottak attól, hogy bármit el fog lopni.

Sosem kereste embertársai kegyeit, fütyült a társadalmi normákra, sokan mégis szentként tisztelték. Sőt, nem kevesen magát a Megváltó Krisztust látták benne. Nem véletlen, hogy a mai napig számos ikon őrzi szent alakját és csodás tetteit: a legtöbbször olyan jövőbe látó aszkétaként ábrázolták, aki képes a világ erői felett hatalmat gyakorolni. Ugyan előfordult, hogy gúnyt űztek fogyatékosságaiból, de megbotránkoztató cselekedeteit bármikor megbocsájtották neki: például mindenki szemet hunyt afelett, amikor egy döglött kutyát húzott maga után, a piacon felborította a kofák asztalait, vagy kővel dobálta a templomot. Sőt, joga volt kérdőre vonni a bojárokat, de még magát a cárt is szabadon, következmények nélkül bírálhatta, mivel minden intézménytől és köteléktől mentes létében hordozta a magasabb rendű, krisztusi igazságot, ami kivételes erőt és kisugárzást kölcsönzött neki.

Blue Noses: Srácok az utcából, 2, 2004, színes nyomat, 60 × 80 cm

Blue Noses: Srácok az utcából, 2, 2004, színes nyomat, 60 × 80 cm

A 16. század végétől végül egyre kevesebb szó esett Krisztus furcsa koldusáról, alakját még két évszázadon át fel-felemlegették az orosz jámborság krónikái. Ám a 18. századtól mintha végképp nyoma veszett volna. Ha Oroszország valamelyik kietlen vidékén, csendes elvonultságában túl is élte a 19. századot, a borzalmakkal teli, Istentől elhagyatott 20. század végleg elpusztította. Szellemisége, hite, öröksége azonban nem halt meg, csak éppen másokban, más alakban él tovább. Mert hiába bomlott föl a totalitárius Szovjetunió, és egykori területén hiába jöttek létre szuverén, demokratikus jogállamok, mintha ma is csak a bolond beszéd és a bolond tettek lennének a hatalom kritizálásának és az igazság kimondásának kizárólagos eszközei. A szent őrület kiáradására pedig kevés alkalmasabb módszer létezik, mint a avantgárd képzőművészet.

A Ludwig Múzeum Átmenet és átmenet című kiállítása ezt a képzőművészetben továbbélő szent bolond hagyományt vonultatja föl négy posztszocialista országban alkotó művész: a horvát Josip Vaništa, az orosz Oleg Kulik, illetve az Alekszander Shaburov és Vjacseszlav Mizin alkotta Blue Noses orosz művészcsoport szemszögéből. A kiállítás koncepciója főként történeti, egyben politikafilozófiai kontextusból közelíti meg annak a tragikus átmenetnek a jelenségét, amely a kommunista birodalom bukása után a szabad rabláson alapuló kapitalista birodalom, a globális fogyasztói társadalom kialakulásához vezetett. A kiállítás azt a közhelyszerű értelmezést próbálja darabokra törni, miszerint a kizsákmányoló, hazug, történelmileg elavult kommunizmus megváltásaként köszöntött be a jóságos, népeket keblére ölelő, felszabadító kapitalizmus.

Josip Vaništa: A turisták még mindig jönnek, 1995, kollázs

Josip Vaništa: A turisták még mindig jönnek, 1995, kollázs

Ennek megfelelően a horvát neoavantgárd doyenje, az 1924-ben született Josip Vaništa művei ugyanarról a Tito előtti és utáni szenvedésről adnak számot. A művész a földönfutó, bolond krónikás alakját testesíti meg, aki a szemétből kitúrt újságfecnikből próbálja országa történetét, a horvát társadalom változásait rekonstruálni a jugoszláv háborúk kezdetétől a harmadik évezred elejéig. Sajátos kollázs-krónikája egy nép passióját meséli el, amelynek stációin véres háborúk képei, korrupt állami hivatalnokok, lelkiismeret nélküli besúgók és álszent egyházfők portréi elevenednek meg. A fehér papírlapra ragasztott újságkivágások a kegyetlen nacionalizmus, az elnyomó hatalmat maximálisan kiszolgáló média bűneiről sem feledkeznek meg, hiszen az őrült próféta mindent tud, és mindent lát: számon tartja az összes gaztettet, amit hazája ellen elkövettek. Szemétből kitúrt kollázs-bűnlajstromával és csendes jelenlétével nem másra, mint a túlvilági bosszúra, az elkövetkezendő méltó büntetésre emlékeztet.

Oleg Kulik: Eclipse, 1, 1999, cibachrome, 116 × 84 cm

Oleg Kulik: Eclipse, 1, 1999, cibachrome, 116 × 84 cm

Oleg Kulik a nyakában láncot hordó, megalázott szent koldus, egyben az ősi próféta által cipelt döglött kutya reinkarnációjaként jelenik meg. A Ludwig Múzeum egyik sötét kennelre emlékeztető termében Kulik négy híres-hírhedt kutyás performanszának megrázó videodokumentumait láthatjuk. A kilencvenes években született akciókban a veszett kutyaként viselkedő művész a bemutatás helyszínétől függően hol az orosz, hol pedig a nyugati társadalmi viszonyokat ábrázolja. A Veszett kutya, avagy egy magányos cerberus őrzi az utolsó titkot című 1994-es zürichi akciójában a veszett kutyává átvedlő Kulik azt az elnyomó hatalmat képviseli, amely csak keveseknek ad hozzáférést a magas művészet, továbbá az állam, a gazdaság és a nagyhatalmi hálózatok működését átlátó tiszta tudás „svájci bankjához”. A botrányosan viselkedő, állatokkal közösülő próféta tehát végleg lemond az emberről, és azt állítja, hogy a valódi szakralitást és a feltétlen szeretetet a „tisztátalan” állati lények közt találja meg.

Blue Noses: Álarcos bemutató, 2001, színes nyomat, 61 × 83 cm

Blue Noses: Álarcos bemutató, 2001, színes nyomat, 61 × 83 cm

A kortárs Blue Noses művészcsoport tagjai leginkább a templomot kővel megdobáló, mindenhol bajt keverő, a fejlődésben visszamaradt, mégis szerethető gyerekekre hasonlítanak. Betegek, ostobák, neveletlenek, ezért cserébe következmények nélkül leránthatják a leplet mindenről, ami szent és sérthetetlen. Ők azok, akik csakis saját belső parancsaikat követve, a tabukkal mit sem törődve űznek gúnyt Malevics munkásságából és a szuprematista művészetből azáltal, hogy parizerből, kenyérből, sajtból és más élelmiszerekből rekonstruálják az irányzatra jellemző minimalista, geometrikus kompozíciókat. Ugyanígy az ismert politikusokat sem kímélik: például Lenin és Che Guevara is lecsúszott, alkoholista panelproliként éled ujjá a Blue Noses printjein, de a legtöbb kiállított képükön és videójukban Putyin elnök kerül intim viszonyba – a Kámaszútra legkülönbözőbb pózait akkurátusan bemutatva – George Bush-sal és Oszama Bin Landennel. Az orosz társadalom szenvedélyes homoszexuális csókban összeforró jellegzetes figuráit ábrázoló, A könyörület ideje című sorozatukat is nagy valószínűséggel Putyin elnök ihlette.

Az Átmenet és átmenet egyszerre tanít, sokkol és megnevettet, ráadásul az arányokat jól elegyítve nem hagyja, hogy bármelyik is méltatlanul eluralkodjon a többi felett. Köszönhető mindez a kiállítás kurátorának, Petar Ćukovićnak, és a Ludwig Múzeum szakembereinek, akik a rendelkezésre álló kiállítási anyagot átgondoltan, logikus rendben helyezték el: minden műalkotásnak méltó helyet találva, a hangulatot és az installálás stílusát a kiállító művészek szellemiségéhez illesztve. Azonban a tárlat terében az „átmenet kora” mintha nem rajzolódna ki: három különálló, egymáshoz lazán kapcsolódó művészi univerzumot látunk, amelyek nem lépnek egymással párbeszédbe. Pontosabban: ha párbeszédbe is lépnek, nem úgy, ahogy a kiállítás hivatalos koncepciója meghirdette. Így marad összekötő motívumnak a szent őrület, a mindenkori igazmondó művészet ismertetőjegye.

Hercsel Adél

Az Átmenet és átmenet március 9-ig látható a budapesti Ludwig Múzeumban. 

(A képeket a Ludwig Múzeum engedélyével közöljük.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: