Feketemosó: Kéretlen sorok Kölcsey Ferencnek

feketemoso-kisebb

Kölcsey viaszmerev arccal böngészi végig a levelet, csupán fáradtságtól eltompult szeme rándul össze a „kamuti” szóba botolván, az antirecenzióról olvasva pedig erőltetett, száraz kis kacajt hallat… – Szendi Nóra írja az Apokrif naplóját.

Tekintetes Kőltsey Ferencz Urnak
Cseke

Nagy fényü Baráto Ellen Bánom es én a’ ceremoniát, elég sűtelen habatolást ólvastam ezen impertinens Recensioban, hogy az az én húmoromnak, kivált jelen környűlállásimban, meg-szenvedhetetlen legyen! Nyavalás, öszve zuzott, hagymázos állapotomba ért garázda motskolódásod, de kikélek beteg ágyambul is, alatsony Férjfiu, nem hogy kámpolásodra vissza-kámpoljak, mert azon tsak ugy boszonkodnék, mint a’ Bölts midőn a’ bolondok le-pökdözik, hanem egész Nemzetem ’s Literaturám védelmeért!

Fenékig ki-ismértetted otsmány characteredet, sanda Sophista, már látom, mi légyen bé-poshadt lelked’ Ídeálja, bármint is tsavarod tsufolódó beszéded! Bordalokat gajdolni, úgy-é, tsetse betse korts szűleményekkel koketteriezni, pipeskedő Sonettekkel selypegni, tsak Originált ne adjunk! Kazinczynak majomkodol, vigyázlak régtül fogva, de azon jeles Hazafit el nem bolondithatod csiripojásod bojtorjánival! Azt kiáltozod szörnyü Túdós lárvába burkolva, hogy én stuttzeri kapriolokkal bolondozzak, hogy én gyermeki flosculusokkal tömjem-tele Poezisomat, talám mindjárt magamat módolgató Olasszá is lágyúljak, ’s Madrigalozzak el-rontott fülednek?! Vagy paradirozzak én is Göthével, Lessingel, fitogassam Hellen kákum bákumokkal oskolai tudományom, mint Te, a’ ki egyebet sem tud mint vissza-ökrendeni, a’ mit Instructora beléje plantált, ’s nélkűle mokkanni sem mer? Jaj a’ szegény elárvúlt Magyar Literaturának, ha illy iztelen Pedantok’ kezeikbe kerűl! Távul legyen!
De azt ne higgyed, hogy olly kretin volnék ’s nem látnám által, mire futnak-ki tisztátalan tzíljaid! Te tsak olly Somogyi gubónak nézel engem, a’ kinek már szóllani sem szabad, mig a’ Tiszai Oraculum reá nem hajtogatá fejét! Hát szeretsen volnék, hogy legjobb Poetai kitételeimet barbarismusként kelljen ki törlenem Odáimbul, ’s a’ Tiszátul koldúlnom rosszabb nevezeteket, tsak mert eggy idétlenűl gántsoló Recensens hijában kukutsálja Lexiconját szavaim után? Járomot aggatnál nyakamba, Goth homályba vonnád szemeimet ’s a’ gebedezett Truvadorok tónján enyelgetnél, jól értem azt! Vípera! Lábbal tapodod a’ Szent Magyar Poezist, nem szégyenelled a’ Virtus Éneklőjét a’ tsárda’ porába le rángatni, ’s leg harsagóbb Hymnusai helyett korcsma dalok irására bujtani fel!!
Már a’ Budai Hét Választó Fejedelmekben nem néztem semmi jót abbul a’ kamuti szemedbül, midőn eggy öl nyekegő verseidet mútogatád elibém. Complimenteket reméllettél nyiszorgásaidért, de igazán szóllva már én a’ kutya tutulásban is több értelmet ’s érzeményt találok, mint azon Poezisben, hol a’ Poeta maga sem tudja, miért rí; már én hogy tudjam? Tsalatkozál, ha ugy hivéd, elbódithatsz mysteriomos beszédeddel, mint mastan e’ fertelmes kavartzal: ki tanúltam hamar tsintalan politicád! Emlékezem, melly ridegséggel declamálád magad pityergő rángatódásait, ki tetszett abbul egész elsavanyúlt Portraid. Curiosus volnék, ha mesterkedő hangitsálásaidnak akár eggyetlen bötüjébe is belé-öntötted vólna lelkedet, de bajossan önthetted, sanyaru Theorea és kalugyeri száraz okoskodás, nem egyéb lakozik hiuságtul részeg szivedben! ’S illy affectalt nyefegésre szoktatni az Ifjuságot! Távul legyen, mondom!
Azért Ellenrecensiomat elvárd: mihelyest józanságra jöhetek ezen elboritó hypochondriámbul, fölfedezem agyvázod egész visszás természetét, kéméllés nélkűl le-rántom az álorczát rut Sentimental grimaszodrul, nem a’ magam mor’sájáért, de Poezisünk elő-meneteléért ’s hogy az eljövendő Százak még büszke Nemzetünkkel truttzoló nevedet is feledjék!
Levelem tüzre vesd, mert minden sora emésztő tüzben iratott, ’s mert nem tartozik az másra, mint Én reám ’s Te reád. Élj szerencsétlenűl, ’s tanácslanám, hogy még igen jókor kezdj társalkodni Lelki-ösmereteddel!

Ber’senyi Daniel
Mikla, Sept. 8dik. 1817.

*

Ha most a fikció erejénél fogva visszarepülhetnénk 1817 őszébe, és megajándékozhatnánk Kölcsey Ferencet korunk technikai vívmányaival, bizonyára sietve dobna egy sms-t („mint kaczagok, palim, b meg-haborodek a rec tonjan! gyere-fel arcz-konyvre, meg kuldom, ezt olvasnod kell! :D”) Szemere Pálnak, aki kézdörzsölve szörfözne át a Tudományos Gyűjtemény honlapjáról postafiókjába, majd skype-on nevetnék halálra magukat a nagyra becsült, de kövér, dörmögő, pipázó, két óda közt szájába somogyi szalámit gyömöszölő, s ilyetén valójában meg-megújuló móka tárgyát képező Berzsenyin. Ha pedig a kajánkodás továbbra sem hagyná nyugodni Szemerét, Kölcsey nyomatékos kérésére fittyet hányva néhány jóbaráttal, Vitkoviccsal, Horváth-tal, esetleg Helmeczivel is megosztaná a levelet. Virág Benedekkel csak azért nem, mert idős ember lévén kissé idegenkedne az internettől, így pedig arról is lemaradna, hogy az eset nyomán szétspriccelő Berzsenyi-mémek egyikén az ő gúnyversének részlete („Pontyi merő tüzben jő”) díszeleg.
Kölcsey azonban technikai vívmányok híján épp a végeláthatatlan magány és vidéki elszigeteltség régi-új ízét szopogatja cudar kedélyállapotban, túlfeszített ingerültség és apátia közt hányódva, saját – minden bizonnyal derákba törő – literátori pályáját gyászolva. Viaszmerev arccal böngészi végig a levelet, csupán fáradtságtól eltompult szeme rándul össze a „kamuti” szóba botolván, az antirecenzióról olvasva pedig erőltetett, száraz kis kacajt hallat, bár rajta kívül nem hallja senki, s még az ő fülét is sérti.
Később ismét előveszi a levelet, újra- és újraolvassa, részben fanyalogva és háborogva, arról fantáziálva, miképp lehetne megjelentetni és Berzsenyi ellen fordítani, részben egyfajta nekikeseredett mazochizmustól fűtve, önként vesszőztetve magát – és minden homályba burkolt andalgását, szenvelgését, tudóskodását, egész letűnőben lévő ifjúkori költészetét  – Berzsenyivel. Több ízben nekigyürkőzik, hogy most már, a feladó kívánságának megfelelően, tűzre veti e lélekmérgező vádiratot, és az oly bőszen ígérgetett antikritika megjelentéig nem is gondol az egésszel, de valami szüntelenül visszatartja: végül, minthogy többi levele közt nincs helye az efféle gorombaságnak, egyelőre az Erdélyi Muzéum egyik számának lapjai közé csúsztatja. Ajkán haloványan feldereng a recenzensi farkasmosoly: dehogy kritikázik ő többet, csak még ezt az egyet, ám ezt a legkíméletlenebbül. Elszántan asztalához lép, felmarkolja legutóbbi verskezdeményei csomóját, és a szelíden pislákoló parázsra veti az egészet.

3 Responses to Feketemosó: Kéretlen sorok Kölcsey Ferencnek

  1. Gábor Szendi szerint:

    Briliáns, minden elfogultság nélkül!!

  2. Valóban briliáns – ,s mint egyszerű olvasó, még elfogult is lehetek…

  3. veress dani szerint:

    A Sic Itur ad Astra Kazinczy-számának címlapja is valami hasonlóval kísérletezett:
    >> http://m.cdn.blog.hu/si/sicitur/image/covers/Kazinczy_cimlap_final_honlap.jpg

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: