A társadalom háttérzenéje (esszé)

radiohead blur headshotA „könnyűzene haldoklik”, de minimum „semmi sem olyan jó, mint régen”. Ugye, kedves olvasó, nem én vagyok az első, akitől a fenti frázisokat olvassa? Mégis, talán érdemes egy pillanatra megállni és elgondolkodni két MTV-klip között, kitermelt-e a zeneipar olyan zenészeket, együtteseket az elmúlt 10-15 évben, melyeket még évtizedek múltán is csillogó szemekkel idézünk majd fel. Ugyan nekem nem tisztem ilyen kérdésekre válaszokat adni, több neves szakmai lap nem fél efféle kijelentésekkel sokkolni (vagy épp megnyugtatni, nézőpont kérdése) az olvasókat – és ha lehet mondani náluk egy közös nevezőt, mindenképp a Radioheadre esne választás. Akik ezen felül több mint 30 millió lemez eladásával büszkélkedhetnek – Zarándy Gergely esszéje. Mégis, mi lehet a titka az ilyen mértékű egyöntetű szakmai és rajongói imádatnak?

Nyilván nem árt némi dalszerzői képesség, azonban a Radiohead a bandatagok (név szerint: Thom Yorke, Colin Greenwood, Johnny Greenwood, Ed O’Brien, Phil Selway) kvalitásain felül további értékes tulajdonságokkal büszkélkedhetnek. Itt van mindjárt a tény, miszerint az együttes tagjai majdnem 30 éve dolgoznak együtt anélkül, hogy bármelyik zenész kilépett volna, ráadásul a kvázi hatodik tagként szolgáló producer, Nigel Godrich is találkozásuk pillanatától fogva egyengeti karrierjüket (akivel később olyannyira összefonódott a kapcsolatuk, hogy Thom egyik mellékprojektébe is beszállt gitárosként). Mint Phil Selway dobos elmondta egy interjú során: annak ellenére, hogy Yorke a fő ötletadó, az együttes mindegyik tagja kiveszi részét a dalszerzésből, nincs semmiféle hierarchikus rendszer a zenekaron belül, mint ahogy személyes problémák is csak elvétve hátráltatják a munkát (az egyetlen válságkorszak pedig az együttes karrierjének tetőpontját hozta el). További rendkívüli tény az is, hogy Thom és társai a Radiohead (kezdetben On a Friday) megalakulását követő első hat évben nem adtak ki lemezt, elvétve koncerteztek, és kizárólag saját dalokat írtak – az idő nagy részét a hangszerek tanulmányozásának szánták.

Egy példa a számtalan popcsemege közül… (A Wolf at the Door, Hail to the Thief, 2003)

Ezek alapján könnyedén tűnhetnek a világ legmesterkéltebb, legkiszámíthatóbb zenekarának – talán meglepő, de némileg igazat kell adnom azoknak, akik így vélekednek. A Radiohead ugyanis mindig törekedett arra, hogy tökéletes kompozíciókat készítsenek, az összes dalt úgy írják meg, hogy se elvenni, se hozzátenni ne lehessen belőlük. A hangszereknek megvan a saját helyük, az effektezésnek mindig csak épp annyi szerepe van, hogy lecsiszoltnak hasson a kész munka, a számokat soha nem nyújtják el feleslegesen. Ahogy az együttes fogalmazott, az OK Computer lemezük nem más, mint a bemutatkozó Pablo Honey, illetve az elektronikát még teljes mértékben kerülő The Bends kifinomultabb változata – és ez a precizitás azóta is töretlen ismertetőjegyük. Ugyanez áll a dalszövegekre is: nem győzik górcső alá vetni a létező összes társadalomkritikát, legyen szó a társadalom elhidegüléséről vagy épp George Bushról. És habár néha sikerült a ló túlsó felére borulni (lásd: Hail to The Thief), kevés banda áll ki olyan erőteljesen jelen társadalmunk mellett, mint ők, ezért pedig, főleg, ha a hedonizmusban fürdő szupersztárokhoz viszonyítok, hatalmas kalapemelés jár.

A fentieket követően nem is érdemes boncolgatni, miért is ragad meg a zenéjük ilyen sok embert, legyen a befogadó akár depressziós, anarchista vagy csak egyszerűen fásult az élettől. Számos hasonló kortársuk (csak a példa kedvéért: Coldplay, Travis, Keane) ezzel a rádióbarát és humanista metódussal szerzett több (tíz)millió rajongót, akiknek többségét évekig sikerült kiszolgálni. Ellenben míg egy új Radiohead albumtól mind a mai napig egyaránt extázisba kerül a Pitchfork, a Rolling Stone és a Melody Maker magazin is, a fent nevezett bandák (és mellettük még számtalan, Radioheadből burjánzó társuk) jó esetben örülhetnek, ha egyáltalán sikerül bárkitől pozitív kritikákat bezsebelni. Rossz esetben már évek óta a feledés homályába merültek és szétszéledtek.

radiohead

Roseland NYC Live, 2011 (Michael Jurick)

Az oka pedig egyszerűen annyi, hogy míg a Yorke-ékat majmoló zenészek karrierje idővel nem több fásult iparosmunkánál, a Radiohead minden alkotásával az új lehetőségeket keresi és találja meg, mindezt úgy, hogy a dalok továbbra is egységes kompozíciók. Az OK Computerig bezárólag két ugyanolyan hangzású lemeze sincs az együttesnek, onnantól pedig már a dalokat sem érdemes egymással összevetni. A Radiohead úgy szól, mintha kereszteznénk az LSD-t egy svájci órással: végtelen precizitás párosul fékezhetetlen kreatív hajlamokkal. Az életmű heterogenitásra való törekvése legtisztábban a Kid AAmnesiac testvérlemezeken látható, amelyeken szomorkás jazztől ködös ambienten át techno (anti)himnuszig minden megtalálható. Hovatovább, egynémely szám olyannyira kitekert hangszereléssel és hangzásvilággal büszkélkedhet, hogy nem is nagyon létezik olyan műfaj ahová be lehetne sorolni (a gyászindulóval felérő Motion Picture Soundtrack, például). A másik csúcspontot számomra a legutóbbi, The King of Limbs című album jelenti, amely amellett, hogy teljes mértékben az akkor (és még most is) virágzását élő minimalista hangzást képviseli, a lehető legkülönfélébb elektronikus effektekkel, loopokal és dinamikai váltásokkal válik az együttes talán legérdekesebb próbálkozásává. Ez a fajta, a dalszerző kreativitását kíméletlenül megdolgozó filozófia pedig egyik példaképüktől, a R.E.M.-től származik, akik szintén az állandó változás jegyében alkottak – ők azonban töredékével sem rendelkeztek a Radiohead tagjainak zenészi kvalitásaival (pontosabban, teljesen más területen alkottak maradandót).

…és egy másik a befordulós avantgarde alkotások tárházából (Morning Bell, Kid A, 2000)

Ez mind szép és jó, elvégre ritkán párosul ekkora hajlam a kísérletezésre és a hallgatóbarát munkára egyaránt. De mi hiányzik még? Semmi, lehetne mondani jogosan, és igazából ennyi tényleg elég lenne egy nagyszerű karrierhez. Azonban minden együttesnek kell valami plusz, amire hivatkozási alapként lehet tekinteni, ha esetleg ajánlani akarjuk őket. Ez a plusz pedig a banda OK Computer lemeze. Kár vitatni: nem készült azóta egy ilyen jelentős album sem. A társadalmi elidegenedés eme 53 perces opusa az eltelt tizenhat év alatt könnyedén kiállta az idő próbáját, és ma is ugyanolyan felemelő alkotásnak hangzik; mondanom sem kell, együtteseik tucatjai próbálták utánozni modern, letisztult hangzásvilágát, de nemhogy utolérni, megközelíteni sem sikerült senkinek. Ha létezik olyan, hogy (természetesen jó értelemben vett!) köldökbámulós bölcsészalbum, nos: akkor ez az.

Ezek után azt hiszem nem is érdemes tovább ragozni, miért emlegetik a zenekart olyan legendákkal egyetemben, mint a Pink Floyd vagy a Beatles. Vannak náluk technikásabb és merészebb együttesek is szép számmal, ez természetes, de az is biztos, hogy ha valaki rendezne egy filmet a modern társadalomról, nem sokan tudnának megfelelőbb háttérzenét biztosítani a Radioheadnél.

Zarándy Gergely

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: