Feketemosó: …melyben a szerző leszámol önmagával

Közlemény:

Kedves Olvasóink,

mivel a Librarius oldala meghatározatlan ideig karbantartás miatt leállt, itt az Apokrif Online-on, valamint lapunk és a blog Facebook-oldalain, valamint az Apokrif Online-on tesszük közzé Murzsa Tímea mai Feketemosó-bejegyzését. A kellemetlenségért elnézést kérünk, mind szerzőinktől, mind olvasóinktól, a leállásról nem tudtunk előre, így felkészülni sem állt módunkban.

Megértésükért, türelmükért köszönettel,
a szerk.

*

feketemoso-kisebb

Én is, mint minden induló bölcsész, írtam blogot. Abbahagytam, mert nem tett jót. Azt hiszem, az embert a villogó kurzor arra készteti, hogy telefröcsögje a világot a bánatával. A bánattól pedig bánatos lesz az ember (true story), főleg, ha ezerszer elolvassa, hogy milyen szar neki. Most itt vagyok, és pár hónapig megint blogolok. Ez az első bejegyzés, még a bánatos-féléből, de ígérem, ez lesz a leszámolás. Leszámolás az én-prózával, az én-bloggal, az önsajnáltatással, mindennel. Most ölöm meg a szubjektív epikai ént, és elkezdek nyújtózkodni a metafizikai magaslatok felé. Ráugrom a trapézra. – Murzsa Tímea írja az Apokrif naplóját.

Én is, mint minden induló bölcsész, írtam blogot. Abbahagytam, mert nem tett jót. Azt hiszem, az embert a villogó kurzor arra készteti, hogy telefröcsögje a világot a bánatával. A bánattól pedig bánatos lesz az ember (true story), főleg, ha ezerszer elolvassa, hogy milyen szar neki. Most itt vagyok, és pár hónapig megint blogolok. Ez az első bejegyzés, még a bánatos-féléből, de ígérem, ez lesz a leszámolás. Leszámolás az én-prózával, az én-bloggal, az önsajnáltatással, mindennel. Most ölöm meg a szubjektív epikai ént, és elkezdek nyújtózkodni a metafizikai magaslatok felé. Ráugrom a trapézra.

(Innentől kezdve számon lehet rajtam kérni.)

Kiskoromból kevés kép van meg a fejemben, furcsa pedig, elég jó a memóriám. Az egyik legmeghatározóbb élmény egy három-négyéves forma gyerek: én vagyok. Ülök az ágy szélén, a lábam nem ér le a földig. Fejem felett a polc, tele játékokkal, – nagyon sok játékunk volt, erre is jó a két testvér – ezt egy fényképről tudom. A hajam kócos, az arcom egy állókép, az első útlevelem arca. Síró, üvöltő gyerekkarc, kipirosodott, kicsi-kerek orral – anyától örököltem, könnytől ázó, nagy szemekkel. Mozgásban vagyok, mert éppen menekülnék a székből. Anya azt mondta, le is kellet fogni. Féltem, mert azt hittem a fehér falak miatt, hogy fogorvoshoz megyünk. (Ez a mérgesség még sok képen visszatér, valami elemi düh volt/van bennem mindig. Talán ez formálódik át sokszor tébolyult örömmé és fel-felbugyogó nevetéssé bennem.) Ezzel az arccal ülök az emlékemben az ágy szélén. Kicsi vagyok, ökölnyi vagyok, azt érzem, hogy a testem egy ruha rajtam, engem ide bebújtattak, szorongok. A kezeim nagyon idegenek, azokat látom a legjobban. Legszívesebben beléjük harapnék, mint ahogy a babák szokták megharapni a lábujjukat, mert nem tudják, hogy azok az ő testrészeik. Aztán felsírnak, mert fáj nekik.

Ezt az érzést azóta se sikerült megszokni. A kiszáradó kezem, a megnedvesedő ajkam. Hogy test van körülöttem, amit mozgatni kell (kicsit nehézkes is a koordinációm). Az idegenséget, ami a legszokatlanabb pillanatokban jön rám, azok között is, akikkel biztonságban vagyok. De azt hiszem, gyerekkorom óta egy valami változott. (Az, hogy nem hordom a denevéres pulcsim. Csak mókázom. Egyébként hordhatnám, mert nagyon hipster!) Megtanultam viselkedni a szociális terekben. Bejárni a kijelölt illem-utakat, jószándékúnak, segítőkésznek lenni. Érdeklődőnek. Mindenki szereti, ha figyelnek rá. És a legtöbben meg is jutalmazzák azt, aki ezt teszi. De azért a kétely mindig ott a fejemben, hogy miért viselkedem így: mert tényleg ilyen vagyok, vagy mert egyáltalán nem vagyok ilyen, csak tudom, hogy ilyennek kell lennem. Próbálom fülön csípni magam az adódó pillanatokban.

Szóval, furcsa gyerek voltam, tele szorongással, fóbiával. Sok kis rituáléval, amitől védettnek éreztem magam. Egy törpe-sámán. Később megtanultam megfelelni a szabályoknak. (Egyébként, ahogy növök, egyre inkább félek attól, hogy meg fogok őrülni. Azt hiszem, az ilyen kispolgárok a legveszélyeztetettebbek, mint én. Akik nem mennék át a piros lámpán, akiknek fizikai fájdalom átrohanni az autók között. De nem azért, mert elütötték.) És hogy ezek kizárólag külső szabályok-e vagy belső törvények is, nem tudom. Tinédzser koromban sokat veszekedtem mindenkivel, azt gondoltam, egy helyes út van, az, amin én járok. Mostanában már nem hiszek ebben. Nem tudom, van-e helyes út, és azt is érzem, hogy sokszor megbicsaklik a lábam, kifáradok, le akarok ülni. Aztán túllendülök a dolgon. Nekem tényleg képes az agyam egyszerűen lezárni, nem gondolkodni. De azt hiszem, ezek a lezsilipezett gondok jönnek vissza a kapkodásomban, az állandó felfokozottságomban. Aztán a súlytalanságig való kimerülésben, az állandó alvásigényben.

Hát, így jár, aki önmaga körül forog. Egy idő után beleszédül, és kidobja a taccsot. De hogy a forgás miatt, vagy amiatt, hogy a pörgés közben látta önmagát ezernyi szögből, és ráébredt, hogy ennyi az ember: szipogó kis állat, szűkölő vad a lövés előtt, nem tudom. Csak az frusztrál, hogy minden pillanatban lövés előtt vagyunk. A golyó jöhet bárhonnan. „Akárhonnan, / érkezhet mondat / akárhonnan?” És én ezt nem tudom feldolgozni: hogy vagyunk, azt se tudjuk miért, aztán egyszer csak nem leszünk. És ilyenkor mindig az a gyerek leszek, aki ül az ágyon, és nem tud mit kezdeni azzal, hogy létezik. Azt hiszem, egy megoldás van: az egyén feloldódása. És miben? Akármiben. Egy másik emberben, egy mozdulatban, egy szövegben, a hitben, az odaadásban (talán ebben az utolsó szóban van a legtöbb ebből az egészből). (Tudom, Oravecz Coelho vagyok. Aki lájkol, kap egy párnát az általam írt kedvenc idézetével! Plusz sört/örökéletet/pokélabdát igény szerint.) Azt hiszem, a feloldódást hajszolják az alkoholisták is. És azt hiszem, ezt hajszolom én is. (De ne féljetek, nem vagyok alkesz.)

Egyébként még egy megoldást látok: azt, ha leállítom a forgást, ha megvetem a sarkam, mint tesiórán a koszos tornaterem padlóján, cselezés közben. Kicselezem magamat. Leállítom a belső, kényszeres megismerést, a figyelmet, ami csak magamra irányul. És elkezdek nézni, csakis kifelé. Odaadom magam a figyelemnek, így odaadom magam a világnak. Mert akkor fogom megérteni a lényeget, akkor fognak jönni a szavak. A helyes szavak. És itt egy okos, szép beszélgetés, arról (is), hogy tudja megkísérelni (és tényleg csak kísérelni) az ember, hogy megfejtse az evidenciákat.

u.i.: Szóval, általában itt tartok. Ha ezen túllendülök – és itt van megint a trapéz – akkor nyugodt leszek. Addig meg maradok kicsit önző, kicsit gyerekes. Igazából nem akarok megfejteni semmi titkot, filozofálni sem akartam. Sosem hittem volna egyébként, hogy szövegek így fognak hatni rám, mint ez a riport, vagy mint akármelyik Pilinszky-vers. Azt hiszem, az én képzeletbeli dobogómról Pilinszky már az első pillanatban letaszította József Attilát.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: