Közhelyek színeváltozása

Tárlat: Philippe Parreno – Anywhere, Anywhere Out of the World, Palais de Tokyo, Párizs

Dominique Gonzalez-Foerster, La Bibliothèque clandestine, 2013

Dominique Gonzalez-Foerster, La Bibliothèque clandestine, 2013

Klasszikus zene és szomorú manga lány, Zinédine Zidane és tüntető gyerekek – valóság és fikció egyazon térben, kényszerű párbeszédre kárhoztatva. Philippe Parreno (1964) kiállítása egy seholsincs világ koordinátarendszerében mozog, amelynek bizonyos részei zavarba ejtően valószerűek, mások bizarr hangulatúak, fantasztikusak. Az algériai születésű, jelenleg Párizsban működő képzőművész és filmrendező egyedülálló lehetőséget kapott, amikor a Palais de Tokyo vezetősége úgy döntött, hogy a nemrég felújított épület egészét a művész rendelkezésére bocsátja. A francia művész nevét a nagyközönség leginkább a Douglas Gordonnal együtt jegyzett Zidane: A 21st Century Portrait (2006) dokumentumfilm kapcsán ismerheti. A legkülönbözőbb médiumokat: képet, installációt, videót, rajzot, szobrot felhasználó alkotó jelenlegi, monografikus kiállítása az életmű egészét felöleli. A korai, 1980-as évek végi, 1990-es évekbeli műveivel (Fleurs, No More Reality, Anna) szemben túlsúlyban vannak az elmúlt évek munkái. Philippe Parreno kurátori minőségében saját művei mellé, Liam Gillick, Dominique Gonzalez-Foerster, Douglas Gordon, Pierre Huyghe, Darius Khondji és Tino Seghal műveit is beválogatta.

Továbbá a szabad kezet kapó francia művész két designer, Nicolas Becker és Randall Peacock segítségével radikálisan átrajzolta a Palais de Tokyo belső tereit. A falak, a mennyezet, a padló és a világítás átalakításával a háromszintes épület új, eddig kiaknázatlan funkciói váltak megtapasztalhatóvá. A kiállítás ebben az újrafogalmazott térben összművészeti alkotássá válik. Túlnyúlik a szigorúan vett kiállítótéren, és már a múzeum bejáratánál, a kapu filmszínházszerű díszletével kezdetét veszi (Marquee, 2013). Beljebb lépve a látogató a pénztár mögötti falon megelevenedő árnyjátékkal találja szembe magát, amely a dolgozók és várakozók imbolygó fekete sziluettjéből áll össze (La Banque d’accueil, 2013). A túlnyúlás nem csak térben, de is időben is megfigyelhető. Philippe Parreno a művészi alkotást rendszerint három részre: a tulajdonképpeni folyamaton kívül pre- és posztprodukcióra osztja fel.[1] A kiállítás így nem hagyományos értelemben vett mustra, ahol műtárgyak vonulnak fel lineáris rendben, hanem expozíció, jelenvalóvá tétel.[2] Ez még akkor is igaz, ha az egyik zárványban bemutatásra kerül egy régi vágású kamaratárlat (A Reenactment: Margarete Roeder Gallery, 2000–2013). A kiállítás a kiállításban, amely Merce Cunningham, valamint John Cage állat- és kőrajzait mutatja be, egy forgó könyvszekrényen keresztül közelíthető meg, amely maga is egy műtárgy (Dominique Gonzalez-Foerster, La bibliothèque clandestine, 2013).

La Banque d’accueil, 2013

La Banque d’accueil, 2013

Az automatikus működésmechanizmust imitáló kiállítás ritmusát Igor Sztravinszkij Petruska című zongoradarabja diktálja.[3] A zenemű négy automata zongorán csendül fel a kiállítás négy különböző pontján. A dramaturg szerepét betöltő művész nemcsak a muzsika és a csönd révén dinamizálja kiállítást, hanem a fény és a sötétség, valamint a fehér és a fekete ellentétpárjai révén is. A fehér-világos az izzólámpák fényében, a falak, az installációk színében és a hó Leitmotivjában jelenik meg. A fekete-sötét pólus az entr’acte szüneteinek félhomályában, a zongorák fényes feketéjében artikulálódik. A kezdőhangot egy lépcsős emelvényre állított zongora-installáció adja meg (Factories in the snow, 2007). A két fázisra tagolódó Liam Gillick-munkában először Igor Sztravinszkij Petruskája csendül fel, majd a zene elhalkul, és a hangszerre a mennyezetről hószerű fekete anyag szemerkél. A koromszerű anyag, a zongorajátékos hiánya és az érzelmes zene együttese nosztalgikus aurát teremt, amely nem áll távol Roman Polanski Zongorista című filmjének (2002) érzelmességétől. Ez az elégikus hangulat ellentétben áll az installáció szigorú, metronómhoz hasonlítható, központi szerepével, amelyet az Out of the World mechanizált világában betölt. Ugyanakkor a harmónia helyett helyénvalóbb polifóniáról beszélni, mert a kiállításon többféle „időzóna” halad egymás mellett, egymást átfedve. Így például az alagsorban található Danny La Rue installáció (2013) fény- és hangjelekből kibontakozó vizuális zenéje, noha egy rövid időre összeolvad Sztravinszkij muzsikájával, az idő nagy részében önálló ritmusban lüktet.

Factories int he snow, 2007

Liam Gillick: Factories int he snow, 2007

Danny La Rue, 2013

Danny La Rue, 2013

A kiállítás címe, Anywhere, Anywhere Out of the World (Bárhová, bárhová, csak el ebből a világból) egy intertextuális kereten belül értelmezhető. A cím egyfelől idézet Charles Baudelaire Anywhere out of the world verséből, amely már maga is egy interpretáció, jelesül Thomas Hood The Bridge of Sighs című költeményének továbbgondolása.[4] Másfelől a kiállításcím referál a tárlat Anywhere Out of the World (2000) című videómunkájára. A karakter szerzői jogait 1999-ben vásárolta meg Philippe Parreno és Pierre Huyghe egy japán ügynökségtől, főszereplője Annlee, egy manga karakter. A két művész közös projektje, a No Ghost Just a Shell, a karakter szabadon alakíthatóságára, üres jelszerűségére mutatott rá. A Charles Baudelaire-versben megfogalmazódó elidegenedés és a modern kori elvágyódás noha más hangsúllyal, de a poszthumán világba tartozó Annlee esetében is érvényesek. A héj-figura ugyan nincs teljesen kizárva a földi világból, de annak teljes jogú polgára sem lehet soha.

Anywhere Out of the world, 2000

Anywhere Out of the world, 2000

A letisztult formák hűvös eleganciáját lépten-nyomon érzelmes melankólia színezi át. Az Out of the World sci-fi világa többször lakatlan, elégikus tájékként jelenik meg (Continuously Habitable Zones, Marilyn). A valóság és a fikció, a természetes és a mesterséges határterületét vizsgáló művek közé sorolhatóak továbbá a How Can We Know the Dancer from the Dance? (2012), a Fade to Black (2013) és az Automated Doors (2013). A Zinédine Zidane-ról készült film (Zidane: A 21st Century Portrait), amely a 2005-ös Real Madrid–Villareal mérkőzésen rögzítettek, a megszokottól eltérő módon nem egy, a nézőkkel szemben található kivetítőn, hanem a tizenhét kameraállásnak megfelelően tizenhét vásznon jelenik meg. A dokumentumfilm széttördelésével a művész a valóságrekonstruálás nehézségére mutat rá, másfelől több helyen reflektál a fentebb említett két entitás közötti határmegvonás problematikusságára. Ugyanígy tesz a kiállítás legelején látható The Writer (2007) esetében: A filmben Jacquet-Droz 18. századi automatáját látjuk, aki a következő mondatot írja egy papírra: What do you believe, your eyes or my words? (Minek hiszel, a szemednek vagy a szavaimnak?). A finoman kimunkált, elegánsan felöltöztetett figurán látszik, hogy gép, viszont mégis ír, pedig az írás képességét, még ha tévesen is, az ember egyik par excellence privilégiumának szokás tartani. Az önkritika sokszor humorral gazdagodik. A TV Channel részét képező No more reality (1991) videóban a gyerekek felnőttek módjára tüntetnek az iskolaudvaron táblákkal és plakátokkal, amelyekre a hangzatos no more reality szlogen van felfestve. Az aktivista művészet paródiájának is tekinthető munka párhuzamot mutat Mircea Cantor I decided not to save the world (2011) munkájával, ahol a művész kisfia folyamatosan a címben szereplő mondatot ismételgeti (Úgy döntöttem, hogy nem váltom meg a világot).

Automated Doors, 2013

Automated Doors, 2013

The Writer, 2007

The Writer, 2007

Philippe Parreno közéleti ikonokat (Zinédine Zidane, Marilyn Monroe) és vizuális közhelyeket (a hajnalhasadás pírja, politikai szlogenek) sajátít ki, majd tesz zárójelbe. A színházi és filmes kódrendszer segítségével behatol a valóság és a fikció bizonytalan határterületére. Művészetének esztétikája relációesztétika, terepe az interszubjektivitás, fő matériája az idő, eszköze pedig a remix.[5] Az Anywhere, Anywhere Out of the World intelligens, eklektikus és meghökkentő tárlat. A meta-történetek láncolatából összeálló kiállítás fő témája maga a kiállítás mint médium; legfőbb erénye a totalitás. A koherens Out of the world galaxis lehetőséget kínál a közönségnek a múzeum terének újbóli belakására, valamint a kiállítás mibenlétének, időbeli és térbeli határainak átértékelésére.

Farkas Mariann

A kiállítás 2014. január 12-ig tekinthető meg a párizsi Palais de Tokyóban.

(A képek forrása: https://www.domusweb.it)

IRODALOM

BOURRIAUD, Nicolas: „Installazione, video, arte d’azione: l’ascesa della precarità nell’ epoca postmediale”, in: L’arte del XX secolo, tendenze della contemporaneità 2000 e oltre, Milano, Ginevre, 2006.

OBRIST, Hans Ulrich: Philippe Parreno (The conversation series, 14), Köln, W. König, 2008.


[1] OBRIST, 2008, 13.

[2] „L’exposition comme acte de création, palaisdetokyo” [Philippe Parreno – Anywhere, Anywhere Out of the World kiállítás fülszövege], URL: <http://palaisdetokyo.com/fr/expositions/lexposition-comme-acte-de-creation> [legutóbbi lehívás: 2013. december 8.]

[3] „L’exposition comme automate” [Philippe Parreno – Anywhere, Anywhere Out of the World kiállítás fülszövege], URL: <http://palaisdetokyo.com/fr/expositions/lexposition-comme-automate> [legutóbbi lehívás: 2013. december 8.]

[4]…bárhová, csak ne ebbe a világba. Ez az élet kórház, ahol minden beteget gyötör a vágy, hogy ágyat változtasson. Az egyik a kályhával szemközt akar szenvedni, a másik pedig azt hiszi, hogy majd az ablak mellett gyógyul meg…” (Kosztolányi Dezső fordítása.)

[5] BOURRIAUD, 2006, 29.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: