Kitaposott utak

Tárlat: Lépésváltás, MNG, Budapest

Galántai György: Szembesülés, 1981, kép forrása: http://www.mng.hu/

Galántai György: Szembesülés, 1981, kép forrása: http://www.mng.hu/

Októberben nyílt meg a Magyar Nemzeti Galéria harmadik emeletén a Lépésváltás című kiállítás Petrányi Zsolt, az MNG Jelenkori Gyűjteményének vezetője rendezésében. A tárlat az 1945 utáni magyar művészet történetének újragondolására tesz ígéretet. E kritika keretei között nem lenne helyénvaló felelősségre vonni a rendezőket az esetegesen hiányzó, kimaradt alkotások miatt. Egyrészt a kurátor csak a Magyar Nemzeti Galéria anyagából válogatott, ami egy állandó kiállítás esetében érthető, de mégis korlátozó körülmény; másrészt az elmúlt majdnem hetven év magyar művészetét áttekintő tárlat vizsgálata esetében nem lehet központi kérdés az egyes művészek hiánya. Írásomban ezért arra teszek kísérletet, hogy a megvalósult kiállítást elsősorban önnön elméleti vállalásaival és a kortárs magyar művészet kutatásának aktuális kérdéseivel vessem össze.

A kiállítás bevezető szövege három olyan szempontot jelöl meg, melyeket kiemelten kíván érvényesíteni. Az első a különböző irányzatok párhuzamos létezésének és működésének a hangsúlyozása, a második a kiállításnak mint eseménynek a kiemelése, a harmadik pedig az európai tendenciákhoz való viszonyulás bemutatása. A bevezető a „lépésváltást” további három jelenségre vonatkoztatja: a hazai művészet szemléleti fordulataira, a piac átértékelő szerepére és a hazai intézményrendszer átalakulására. Az európai tempóhoz való igazodás hangsúlyosan jelenik meg a bevezetőben, abban pedig csak reménykedhetünk, hogy szerzője a „haladó művészek” kifejezés leírása közben csupán iróniáját akarta megcsillogtatni.

Lépésváltás, Magyar Nemzeti Galéria, kép forrása: http://artdetektor.blogspot.hu/

A koncepció alapvetően az avantgárd művészet értékrendjét vallja, és a különböző avantgardista irányzatok dominálják a kiállítás döntő részét. Ez már a tárlat indításával is nyilvánvalóvá válik. Az első termet – mely a kiállítás többi részétől eltérően nem illeszkedik az egyébiránt kronologikus elbeszélésbe – két szobor uralja. Pauer Gyula Maya és Jovánovics György Ember című szobrai a kísérőszöveg szerint a „mai magyar művészet eredetei”, és ezáltal a szinte mítoszi ősforrás szerep által kerülhetnek a kiállítás terén és idején kívülre. Ezt erősíti Pauernek a szobrához kapcsolódó fotódokumentációja is, mely ebben a kontextusban a modern magyar művészet teremtésének aktusát jeleníti meg.

Pauer Gyula: Maya, 1978, kép korrása: http://artdetektor.blogspot.hu/

Jovánovics György: Ember, 1968, kép forrása: http://artdetektor.blogspot.hu/

Bár a kiállítás – az önmaga számára felállított mércéhez híven – nem tagadja a különféle művészeti irányzatok párhuzamos létezését a háború utáni művészetben, a kronologikusság egyfajta módját mégis megtartja. Így alapvetően az egyes irányzatok kezdete jelenti azt a sorrendet, ami alapján a tematikus blokkok elrendeződnek. Ennek megfelelően az első szakasz a posztszürreális tendenciákat helyezi a középpontba. Ez a rész döntően az Európai Iskola művészeire és a hetvenes évekig továbbélő tevékenységükre koncentrál, de megjelennek itt Schéner Mihály vagy Tóth Menyhért művei is. Ezeket a termeket – groteszk módon – az élete végéig posztszürreális képeket festő Lossonczy Tamás grandiózus Tisztító nagy vihara zárja.

Lossonczy Tamás: Tisztító nagy vihar, 1961, kép forrása: http://mandarchiv.hu/

Lossonczy Tamás: Tisztító nagy vihar, 1961, kép forrása: http://mandarchiv.hu/

A kiállítás időkezelésének érdekes példáját adja a következő, Művészet a szocreál után című szakasz. Amint a címből is érezhető, a kurátori koncepció szerint a szocreál csak mint meghaladandó és a hatvanas években sikeresen meg is haladott irányzat kerülhet szóba, azaz a magyar művészetnek egy igen domináns szakasza eleve felejtésre érdemes időszakként kerül említésre. Ez arra mutat rá, hogy a kiállítás rendezése nem igazán a magyar művészet történetét akarja felmutatni, hanem a kurátor által haladónak/modernnek/minőséginek nevezett magyar művészet történetét. Ennek következtében a kiállításon Félegyházi László Bútorgyári sztahanovista képe is csak a forrás és gyökér nélküli művészet példájaként, illetve az eljövendő hiperrealizmus hivatkozási pontjaként nyeri el a bemutatás jogát. Ez a logika a múltat nem is csak eltörölni akarja – hiszen ez már régen megtörtént –, hanem a közösségi és hivatalos emlékezetből szeretné kiiktatni. A szocreálról szóló részben megkérdőjelezhető elemeket is találunk. Miközben a Félegyházi Lászlóról szóló szöveg azt hangsúlyozza, hogy a művész káderfestő, azaz a szocreál utáni művei nem ismertek, addig bőven találhatunk az œuvre-jében hatvanas-hetvenes évekbeli, expresszionista jellegű portrékat is.

Félegyházi László: Bútorgyári sztahanovista, 1949, kép forrása: http://muvtortenet.wordpress.com/

A tárlatnak mint médiumnak a kiemelése az Iparterv kiállításokkal foglalkozó teremben a leginkább szembetűnő, ahol az 1968–69-ben megrendezett két kiállítás egyfajta rekonstrukciója kapott helyet. Ezen a részen Altorjai Sándor Süllyedek felfeléjét kivéve az Iparterv kiállításokon bemutatott művek láthatók. A kísérőszöveg alapvetően a színre lépő művészet nyugatra és avantgárdra orientáltságát hangsúlyozza, azonban ennek a módjait, a különböző attitűdöket, a kapcsolatkeresés útjait és az igazodás gyakorlatait a kiállítás nem bontja ki sem itt, sem pedig máshol. Pedig éppen ezek lehetnének azok a változások, melyek alapos kutatások révén, nem pedig a progresszió közhelyének gyakori ismétlésén keresztül válhatnának érdekessé. Nemcsak ezen a részen érezhető, hogy miközben a kurátor a kiállított alkotásokat döntően mint „alternatív” vagy jó esetben „tűrt” művészetet nevezi meg, addig mellőzi a kor kanonizált fősodrának a bemutatását. Ez nem csak egyszerű hiány, hanem éppen az alternatív művészet legitimációs alapját teszi nehezebben érthetővé, ugyanis csak a szcéna egészéhez viszonyítva válhatna érthetővé ezeknek a műveknek az újszerűsége.

Kiállítás-enteriőr, Magyar Nemzeti Galéria, Lépésváltás, szemközti falon: Altorjai Sándor: Süllyedek felfelé, 1967, kép forrása: http://artdetektor.blogspot.hu/

A nemzetközi és hazai kapcsolatok kibontása különösen hiányzik a Hegyi Lóránd által összefogott új szenzibilitás művészeinél. Miközben a kísérőszöveg finoman – és csak a szakma számára érthetően – odaszúr egyet az irányzatnak, nem fejti ki a nyolcvanas években működött művészcsoport külföldi kapcsolatrendszerét, és a műtárgypiaccal való – minden bizonnyal különösen érdekes – viszonyát. Azonban a nyolcvanas évekkel foglalkozó teremből visszanézve az azt megelőzőkre, melyekben a hetvenes évek avantgárd, konceptuális, fotórealista irányzatainak egytől-egyik nagyszerű alkotásai kaptak helyet, valami érthetővé válik az új szenzibilitással kapcsolatban. Ez elsősorban az irányzat felszabadító volta, a színek és formák olyan erőteljes kezelése, melytől – még ha piackonformnak is nevezzük – nem lehet eltagadni vizuális erejét és közvetlenségét.

A kiállítás második felének kevéssé indokolható léptékváltása kapcsán György Péter már jelezte a központi problémákat, amelyek abból fakadnak, hogy ebben a részben a globális művészettörténeti vizsgálatot felváltja a fragmentáltabb kurátori nézőpont.[1] Ennek kapcsán arra érdemes felhívni még a figyelmet, hogy a kiállítás második felének kísérőszövegei a korábbi esztétikai, stiláris nézőpontok helyett sokkal inkább a gazdasági, társadalmi és technológiai determinizmusokat emelik ki. Eközben azonban kérdés marad, hogy ezek a szempontok miért játszanak nagyobb szerepet a nyolcvanas évek utáni művészet alakításában, mint korábban. Ezzel együtt a kiállítás narratívája is egyre inkább szétcsúszik, ami nem jelenti annak az eltűnését, inkább csak az elbújtatását, aminek következtében nehezebb lehet a kritika tárgyává tenni.

Az ezredforduló utáni művészettel foglalkozó záró részhez Petrányi Zsolt a múlt és a jelen viszonyát jelölte ki sorvezetőnek. Ehhez a kiállított művek jól illeszkednek, azonban a kurátor nem indokolja meg, hogy miért ezt a narratívát választja, így ennek az esetlegességeit csak találgatni lehet. Ezt a szakaszt és egyben az egész kiállítást két alkotás zárja. Szarka Péter Ó Tannenbaum című lentikuláris printje egyik felén egy posztszocialista tájban álló vörös csillag látható, míg a másik fele nézőponttól függően változik. Vagy ugyanennek a csillagnak egy eldőlt verzióját láthatjuk, vagy pedig egy ugyanilyen formájú csillagot egy pláza belső terében. A másik alkotáson, Esterházy Marcell Orthodromie című munkáján Esterházy Mátyást látjuk: az egyik irányból úgy, mint tizenhat éves grófot, a másik oldalról pedig mint fiatal kitelepítettet. Szemből nézve a két kép egybeolvad és olvashatatlanná válik. Bár mind a két munka kitűnő a maga módján, de kérdéses, hogy mit mond a kiállítás ezen lezárása? Úgy tűnik, hogy a Szarka- és Esterházy-művek együttes kiállítása a magyar múlt és történeti emlékezet Janus-arcúságát sugallja, ami az elmúlt hetven év végső tanulságának kellemetlenül leegyszerűsített és könnyű összefoglalása.

Szarka Péter: Ó Tannenbaum, 2012, kép forrása: http://www.kieselbach.hu/

Szarka Péter: Ó Tannenbaum, 2012, kép forrása: http://www.kieselbach.hu/

Esterházy Marcell: Orthodromie, 2011, kép forrása: http://www.artmagazin.hu/

Ahhoz nem férhet kétség, hogy miközben a kiállítás célja és igyekezete tiszteletre méltó, hiszen a magyar művészet elmúlt évtizedeinek a feldolgozása olyan feladat, ami nem csak a művészettörténészek számára vet fel releváns kérdéseket. Mindemellett a tárlat narratívájának megalkotásával kapcsolatban olyan gondok is felmerülhetnek, melyeket nem lehet egyszerűen szakmai nézetkülönbségekkel megindokolni. Ezeken a problémákon a precízebb kérdésfeltevések, az egyes irányzatok kapcsán nem csak az azokat támogató elméletírók idézése, és olyan apróságok, mint Acél György (sic!) nevének helyes leírása is sokat segíthettek volna. Talán az általános történetmondásnál szerencsésebb az a rögzített nézőpontú, korábban nem vizsgált viszonyokkal foglalkozó problémafelvetés, amit a Nemzeti Galéria a Világmodellek kiállítással fogalmazott meg ugyanerre a korszakra vonatkozólag.

Nagy Kristóf

A Lépésváltás a Magyar Nemzeti Galéria 1945 utáni állandó kiállításának újrarendezett változata.


[1] György Péter: „Lépésváltás (Léptékváltás)”, in: Élet és Irodalom, 57:42 (2013. október 18.), 22.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: