Az enciklopédikusság dekonstrukciója

Tárlat: Palazzo Enciclopedico, 55. Velencei Biennálé

Marino Auriti: Il Encyclopedico Palazzo del Mondo, makett, 1950 körül, Arsenale

Marino Auriti: Il Encyclopedico Palazzo del Mondo, makett, 1950 körül, Arsenale

A Velencei Biennálék hagyományosan a felkért főkurátor – idén Massimiliano Gioni – központi tárlatából és a nemzeti pavilonok projektjeiből épülnek fel. Ebben a kétpólusú rendszerben a főkurátor ugyan kijelöli az adott biennále gondolati körét, ahhoz a nemzeti kurátoroknak mégsem feladatuk igazodni. Minden kiállítás előkészítése párhuzamosan fut, így a különböző szólamok végül váratlan olvasatokká, történetekké állhatnak össze. Ezekről a központi kiállítás és a nemzeti pavilonok közötti áthallásokról a jelen írásban nem lesz szó, helyette az előbbi tárlat, a mustra két fő helyszínén, a Giardini Központi Pavilonjában és az Arsenale kötélverő csarnokában helyet nyerő Palazzo Enciclopedico, vagyis az „Enciklopédikus Palota” koncepcióját járom körül.

A címet Marino Auriti olasz-amerikai autodidakta művész azonos című utópikus terve ihlette – több szempontból is. Egyrészt Auriti a meg nem valósult, hétszáz méter magasnak szánt palotájában az emberiség összes tudását szándékozta összegyűjteni. A kurátor szerint ez a fajta megszállott, egy helyen történő tudáshalmozás, majd ennek rendszerezése és értelmezése visszavezethető a Wunderkammerek és enciklopédiák világáig, napjainkban pedig az internettel rokonítható. Gioni a címválasztással éppen erre a leküzdhetetlen vágyra reflektál, mely szerinte eleve bukásra ítéltetett, hiszen – ahogy ő is kiemeli Andrew M. Goldsteinnek – az összegyűjtött információkból mindenki a saját elképzelése szerint építkezik és viszonyul a világhoz, annak ellenére, hogy kidolgozott mintákat találhat a múzeumokban, lexikonokban, akár a Wikipédián. A másik ok, amiért Gioni választása Marino Auriti tervére esett, a kanonizáció problémája: az autodidakta Auriti a kurátor szerint a művészeti világ számára egy outsider ezzel az egyetlen munkájával, melynek artisztikumát még maga Gioni is megkérdőjelezi.

Eva Kotátková: Asylum, installáció, 2013, Giardini, központi pavilon

Eva Kotátková: Asylum, installáció, 2013, Giardini, Központi Pavilon

Gioni kettős rendben tárja a látogató elé az enciklopédikus tudás és a kánonalkotás problémáját. A rendszerezéshez való hozzáállásokat a csak a biennále ideje alatt létező, általa „ideiglenes múzeumnak” nevezett tárlaton mutatja be, ezzel a gesztussal is megkérdőjelezve bármely éppen létező szisztéma érvényességét. A Központi Pavilon témája a belső én, az adott alkotók személyes viszonyai az univerzumhoz és az én mint szubjektum reprezentálása. Ehhez szolgál kiindulópontként és zárásként is – hiszen egy önmagába harapó kígyó útjaként járható körbe a pavilon – Carl Gustav Jung Vörös Könyve 1913-ból. A műben a pszichológus – a szimbolikus tudatalatti feltérképezésének szándékától vezérelve – saját álmait illusztrálta tizenhat éven keresztül. Junghoz társulnak a láthatatlan belső világ további kutatói és feltérképezői, mint az itt illusztrációi által képviselt misztikus és okkultista Aleister Crowley és Frieda Harris, vagy a sajátos elvek alapján rendszerezett gyűjtemények, így a francia szürrealista Roger Caillois ritka ásványkincsei. Gioni beemeli a tárlatba a világ struktúrájának egyéni tapasztalatokra alapozott megértési kísérleteit is, mint Eva Kotátková Asylum (Elmegyógyintézet) című installációját. Az egy Prága melletti intézet lakóival közösen készített munka az otthon belső kommunikációs módjait és hierarchiáját jeleníti meg. A Központi Pavilon kiállítói közül kiragadott példák szemléletesen mutatnak rá, hogy Gioni eltért az elmúlt évek biennáléinak általános gyakorlatától, és nem a kortárs művészeket pozícionálta, mintegy a műgyűjtők friss húspiacaként. Ehelyett több mint száznegyven olyan gondolkodót, alkotót emelt be a professzionális művészek mellé, akik egyrészt már rég elhunytak és esetleg nem is művészek (Carl Gustav Jung), vagy egyáltalán nem részesei a kánonnak: autodidakták, outsiderek, kiknek képalkotásai egy másik tevékenység melléktermékei.

Egy Andrew M. Goldstein által készített interjúban említi Gioni, hogy a 17. századi egzotikus gyűjtemények világát idéző műtársításokkal, illetve a művészek és outsiderek közötti határok elmosásával nem csak a művészeti kánon megkérdőjelezése volt a célja, hanem az is, hogy átgondoljuk, kit is tekintünk outsidernek. Outsider alatt a szakirodalom elsősorban pszichés problémákkal küzdő alkotókat vagy olyan naiv művészeket ért, akik nem részesei a kortárs művészeti intézményhálónak. Gioni koncepciója szerint olyan gondolkodók is idetartoznak, akik nem betegek, nem tartják őket művésznek – és talán már nem is élnek. A határok egybemosása összefügghet az outsider art körüli kortárs diskurzusokkal, melyek kritikusan viszonyulnak a kortárs művészet kommercializálódásához és túlságosan belterjessé válásához.

Az előtérben: Roberto Cuoghi: Belinda, 3D-print, 2013. A háttérben: Christopher Williams: Angola to Vietnam, 1989, 27 tételes növényfotó-sorozat, Arsenale

Az előtérben: Roberto Cuoghi: Belinda, 3D-print, 2013. A háttérben: Christopher Williams: Angola to Vietnam, 1989, 27 tételes növényfotó-sorozat, Arsenale

A tárlat másik helyszínén, az Arsenaléban a tér adottságaiból adódóan egy lineáris koncepciót valósít meg Gioni, ahol a látható és tapintható világ fejlődésén vezet végig a természeti formáktól a mesterséges és művészeti tárgyakig. A rendezés célja, hogy az enciklopédikusság elvéhez hasonlóan mutassa be a világ teljességét. A kötélkötő csarnokot nem kortárs művészek helyspecifikus műveivel tölti fel, mint az jellemző volt az előző biennálék alatt, hanem belsőépítészeti eszközökkel is úgy alakítatta át a teret, mint egy állandó kiállításnak a „jelenkortól” elszeparált, egymást követő termeit. Az enciklopédikusságra való rájátszás kezdetben meggyőző. Az első terem Marino Auriti utópikus makettjével indít, majd a művészek letisztult természeti tanulmányaival folytatódik, mintha egy képes enciklopédiát lapoznánk fel, ahol a művészek képkészítő szerepe annyiban merül ki, hogy segítenek a világ megértésében és reprezentációjában. A kezdeti logika hamar átadja a szerepét a szubjektív gyűjtemények és értelmezések terepének. Ilyen például Cindy Sherman anatómiai és testreprezentációkat bemutató saját kollekciója. Ez utóbbi az egyetemes tudás eszményének kétességére mutat rá egy párhuzamos világ segítségével, ahol az egyén önreprezentációján van a hangsúly, nem pedig az univerzális értelmezésen.

Cindy Sherman által kurált gyűjtemény, Arsenale, fotó: Francesco Galli

A Cindy Sherman által kurált gyűjtemény, Arsenale, fotó: Francesco Galli

A gyűjtemények és archívumok vizsgálatáról a fókusz végül átfordul a képek digitális világunkban betöltött szerepére, aminek alapja napjaink kaotikus, internet-orientált világa és az enciklopédikus tudás birtokolhatóságának megkérdőjelezése. Ehhez a problémához illeszkedik Camille Henrot Grosse Fatigue (Hatalmas fáradság) című munkája. A videó megvalósulását a Smithsonian Institution művészeti ösztöndíja tette lehetségessé, mellyel a művész anyagi támogatást és engedélyt nyert az intézmény archívumainak dokumentálására. Kutatásának célja annak a vizsgálata volt, hogy a különböző kultúrák milyen történeteken és tárgyakon keresztül, illetve hogyan mesélik el a világ keletkezését. A videó az internet vizuális nyelvét használja, és felugró ablakokon keresztül meséli el az univerzumnak a Smithsonian gyűjteményeibe ágyazott történetét. A világ tárgyai és élőlényei enciklopédikusan nyitódnak egymásra, míg a narráció és a zene a halál és a keletkezés őskérdései körül forog, miközben egy gyors felsorolással próbálja utolérni a hirtelen váltakozó képeket. A rapre és ősi ritmusokra ütemezett vizuális világ meditatív teret teremt, de a hirtelen váltások, majd a levegővételt hagyó lassú átfedések végül elvezethetnek Gioni gondolatához, miszerint a világ egészének enciklopédikus megismerése hiábavaló fáradság, s a rendszerezési és értelmezési vágy szükségszerűen mindig szubjektív történetmesélésekbe torkollik. A mű a kurátor koncepciójába és a megvalósult kiállításba is remekül illeszkedik, nem véletlen, hogy elnyerte az idei év Ezüst Oroszlán-díját.

Gioni az emberiség objektív rendszerezési vágya és az emellett megvalósuló személyes történetek ellentéte miatt is szabadkozik interjúiban. Hangsúlyozza, hogy ez a kiállítás az ő tudásának a határairól és általában arról is szól, hogy nem lehet mindent tudni, akármennyire törekszünk és vágyakozunk erre. A kurátor egy pedagogikus narratíva mentén mutatja be, hogy miként semmisül meg (azaz dekonstruálódik) az „Enciklopédikus Palotába” vetett hit. A logikusan és következetesen végigvezetett koncepció meggyőzően tanúsítja a kánonok törékenységét és megkérdőjelezhetőségét.

Madár Mária

 A kiállítás november 24-ig látható az 55. Velencei Biennálén.

(A felvételeket, amelyek mellett nem szerepel fotós neve, a szerző készítette.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: