Farkasszem és sisakrostély (beszámoló)

Kritikustusa pestiesen, barokkosan, Kalicka Bisztró, 2013. június 19.

Dés Mihály, elsőkötetes író hibát hibára halmozott, de még ezt is következetlenül tette. A regény megírásánál pedig csak a megjelenése nagyobb baj: a kusza szerkezetű regény pongyolasága, a ki nem gyomlált elírások, nyelvhasználati cifraságok letörölhetetlen pecsétet ejtettek a Magvető Kiadó jóhírén.

A legutóbbi Kritikustusán elhangzottaknak körülbelül ez lett a veleje, ezt az álláspontot képviselte a moderátor, Antal Nikolett és beszélgetőtársai, név szerint Szilágyi Zsófia, Mészáros Zsolt Antal és Merker Dávid szociológus. E tipikusan nyári estén a Kalicka bisztrón is úrrá lett a zsibbasztó kánikula, habár azt nem állítanám, hogy a Pesti barokk vétségeit felfűtött hangulatban olvasták a szerző és a kiadó fejére. Megfontolt, józan kérdésekre hasonló stílusú és érdekes módon hasonló tartalmú válaszok feleltek. Az egybehangzó vélemények tehát nem adtak okot különösebb összecsapásra.

A beszélgetés során lézengés és zsúfoltság, műfaji sokszínűség és túlkombinált szerkezet, pályakezdés és megkésettség egyaránt napirendre kerültek, s ezzel a Kalickában összegyűlt kritikusok meglelték a regényre leginkább jellemző tulajdonság, a kuszaság alappilléreit. A 63 éves debütáló szerzőnek mindenekelőtt azt vetették a szemére, hogy túldimenzionálta a regény lehetőségeit, túl sok, jobbára kifejtetlenül maradó motívumsort, cselekményszálat szőtt bele a regényszövegbe, ráadásul mindezt nyelvileg, stilisztikailag is nehezen vállalható formába öntötte.

A lézengés és a nemzedékiség kérdése mellett talán a kötet nyelvi sajátosságai foglalkoztatták leginkább a résztvevőket, s mind a négyen úgy vélték, hogy a szöveg telis-tele van pongyola, hányaveti kifejezésekkel. Antal Nikolett az olyan, általa igénytelennek nevezett cifraságokra hívta fel a figyelmet, mint például a „partiba vágta a spinkót” vagy a „nyoszolyán bödönölik”, Szilágyi Zsófia pedig e hevenyészett sort néhány olyan szószörnyeteggel egészítette ki, amelyekről úgy tartja, nem valószínű, „hogy valaha élt olyan ember, aki használta ezt a kifejezést”.  A Mészáros Zsolt szerint tudatosan pongyola, Antal Nikolett értelmezésében azonban egyenesen „igénytelen, konkrétan ízléstelen” nyelvi sajátosságok pedig ugyanannak a „regénykényszernek, vastagkönyvkényszernek” a számlájára írhatóak, amely miatt a Pesti barokk műfaji besorolása még csak hozzávetőlegesen sem lehetséges.

A különböző műfaji jegyeket hordozó szövegrészek a Kritikustusa résztvevői szerint semmiféle egységet nem mutatnak. Dés Mihály tehát ezen a téren is túlvállalta magát, hisz a vicc, a forgatókönyv, a naplóbejegyzés, a már-már drámaszerűen kivitelezett dialógusok és a regényben előforduló más szövegtípusok szervetlenül lettek beillesztve a kötetbe, s ezeket a formai megoldásokat ugyanúgy nem sikerült következetesen használni, mint ahogyan a Pesti barokk egyébként megnyerő tematikus irányvonalai is sorra elsikkadnak.

Szilágyi Zsófia és Mészáros Zsolt mellett Merker Dávid is úgy vélte, hogy a regény egyik fő célkitűzése a korfestés lehetett. A ’70-es, ’80-as évek mindennapjainak érzékeltetése ugyan több ponton kudarcba fulladt, de a Pesti barokk szociológiai szempontból mégis érdekes. Ezért is döntöttek úgy Merker Dávidék már a kötet megjelenése előtt, hogy több más alkotáshoz hasonlóan ezt a szöveget is felhasználják egy tematikus irodalmi sétához. Ehhez a programhoz rendkívül érdekes adalékokkal szolgálnak azok a fejezetek, motívumok, karakterábrázolási módok, amelyek kulcsregényként olvastatják a művet, mégpedig a rendszerváltó nemzedék nagy regényeként. Az est folyamán ez a sajátosság egyfelől elismerésre méltó, bizonyos szempontból hiánypótló kezdeményezésként tűnt fel, másfelől azonban a beszélgetés résztvevői e nemzedéki jelleget is besorolták a szerző többre érdemes, sikerületlen erőfeszítései közé. Abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy a Pesti barokkban a rendszerváltás ábrázolása mindenképpen figyelemre méltó, hiszen – ahogyan Szilágyi Zsófia kifejtette – itt nem a rendszerváltás számít az igazi, a nagy eseménynek. A nagy ügy, amely méltóvá teszi Dés Mihály könyvét a Mészáros Zsolt által idézett „nemzedékem nagy regénye” és „életem nagy regénye” titulusokra, valójában a mindent betöltő lézengés, az a tétlenség vagy tehetetlenség, amelyet Merker Dávid az ifjúkor felülbírálására irányuló aspektusként értelmezett. Szerinte ugyanis békeidőben a budapesti értelmiségi fiatalok élete nem sokban különbözik, függetlenül attól, hogy melyik korszakban éltek.

A regényben mindvégig erőteljesen kidomborított lézengés állapotának a rendszerváltás eseményeivel való összekapcsolása pedig előhív egy újabb, a szövegen végigvonuló képzetet: a nemzedékek közti kommunikáció megszűnését. Szilágyi Zsófia szerint „a lézengés egyfajta jelenben élést is jelent, és bizonyos dolgokat kitakar. Nem megold problémákat, hanem elfed, például traumákat”.

Arra azonban mindenképpen alkalmas Dés Mihály regénye, hogy felrajzoljon egy „szubjektív térképet”, egy sajátos Budapestet, és minden nehézkessége ellenére is ad néhány kifejezetten érdekes támpontot a rendszerváltás újragondolásához.

Végszóként Antal Nikolett azt javasolta a hallgatóságnak, hogy a Pesti barokk felsorolt negatívumai ellenére vegyék kezükbe a könyvet és nyugodtan olvassák el. Csakhogy, mivel e biztató szavak elhangzásakor Szilágyi Zsófia heves fejrázással foglalta össze a Pesti barokkal szemben táplált ellenérzéseit, akaratlanul is eszembe ötlött a Kritikustusa talán legerőteljesebb megjegyzése. Antal Nikolett ugyanis kijelentette, hogy nem érti, „hogy engedhette meg magának a Magvető azt, hogy ez így kijöjjön”. S valószínűleg Szilágyi Zsófiának igaza van abban, hogy nagyobb szerkesztői odafigyeléssel Dés Mihály műve sokkal jobb regény lehetett volna, s ezzel a kiadó jelentős segítséget nyújthatott volna a szerzőnek, aki megkésett pályakezdése miatt elesett attól a lehetőségtől, hogy kikérje a készülő regényről pályatársai véleményét.

Annak ellenére, hogy a beszélgetés a Pesti barokk terjedelmes hibalajstromának összeállítását célozta meg, a kritikustusa jó hangulatú programnak bizonyult. Résztvevői egymással ugyan nem vívtak meg, hiszen az egyöntetű vélemények miatt erre semmi szükség nem volt, de a mű egynémely fájdalmas pontjára azért rátapintottak. A kritikus igazi tusája úgyis mindig az olvasás, s rendjén is van minden, ha a láthatatlan sisakrostély alól nem a pályatársakkal, hanem a művel néznek farkasszemet.

Tóth Anikó

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: