Veres Roland prózája (online megjelenés)

Az eltűnt szó nyomában

 

Neked mi volt az első szavad? Nagy valószínűség szerint az anya. Még valószínűbb, hogy le se szarod. Vannak fontosabb szavak az életben, mint az első. Mondjuk az igen az oltár előtt. Vagy az első többszörös orgazmusnál. A bűnös a bíróság előtt. Az első komolyan gondolt szeretlek.
Évek óta kutatok utána, nekem mi lehetett. Egyben az utolsó is volt.
Koncz Tibor vagyok. Író. És néma. Még pontosabban afóniás. Kisgyermek koromban autó-balesetet szenvedtem. Megsérültek a hangszálaim. Azóta egy hangot sem tudok kiadni. A szüleim meghaltak a balesetben.
Többnyire csak az anyák emlékeznek gyermekük első szavára. Bár van ebben némi nárcizmus, tekintve, hogy általában őket nevezik meg először a kicsik. Mivel anyám meghalt, nem tudom meg tőle, mit mondhattam először és utoljára. Azóta is kutatok utána.  Ez az én küldetésem.

A cél a jelnyelvben: mutatóujjaddal a halántékodra mutatsz, majd a tenyered közepébe.
Bár nem tudok beszélni, a szavak szétfeszítenek belülről. Ki akarnak törni. Ezért lettem író. Hogy mások lássák, amit nem hallhatnak.
Ez a kor a small talk kora. Beszélgetések semmiségekről.
A fontos dolgokról általában félünk, vagy nem akarunk beszélni. Maradunk a komfortzónánk-ban. Arról beszélünk, ki kivel kefélt, melyik celebről derült ki, hogy heroinfüggő, vagy hatvan százalékos leárazás van a helyi, menő butikban.
Én nem fecsegek a papíron. Nem félek a fontos dolgoktól. Féljenek ők tőlem.    Persze emiatt a szavaimnak olykor súlyos ára van. A papír és a tinta is drága.

Megismertél. Skiccszerűen. Néhány odavetett ecsetvonásban. Lehet, le se szarod, ki vagyok mélyebben. Manapság az embereknek elég, ha felszínesen ismerik egymást. Nem kell a mélylélek-tan. Kit érdekel a másik baja?
Hadd mutassam be Barnát.
Huszonhét éves. Punk. Nagydarab. Szereti a sört. Nem szereti a túrós tésztát. A kedvenc zene-kara a Stranglers. Tavaly megdugta Klaudiát. Két éve részegen összehugyozta magát.    Még közép-iskola alatt történt. Ő volt a helyi rosszfiú. Folyton verekedett. Kivert fogai miatt folyton fogor-voshoz járt. Egyik nap engem talált meg.
– Szevasz, haver – mondta. Intettem. – Mondom, szevasz, te buzi. Nem tudsz köszönni? Elvit-te a cica a nyelved?
Mutogattam a szám felé, ráztam a fejem. Nem értette. Ellökött, ráült a hasamra.
– Na, ki az apuci? – kérdezte. – Na, ki az apuci?
Nem válaszoltam. Ütött. A húga, Sarolta rohant hozzánk, rángatni kezdte Barnát.
– Hagyd békén, te barom. Tibi néma.
Barna szeme elkerekedett. A szégyen izzadtságcseppjei ültek ki homlokára. Felpattant. A kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen. Zavartan tekintett körbe.
– Ne haragudj – mondta. – Nem tudtam.
Nagyapja, aki akkor már halott volt, a háború alatt megsiketült. Egy bomba robbant fel mellet-te. Barna nagyon szerette. Talán bűntudata volt, amiért nem tudott vele rendesen kommunikálni, talán szégyellte magát, hogy engem szarrá vert, de megtanulta a jelelést, hogy könnyebben meg-érthessük egymást. A legjobb barátok lettünk.
A barát a jelnyelvben: a hüvelykujj és a mutatóujj kapcsolódik a szívhez közel.

Olykor előkerül egy-egy rokon. Ilyenkor felkeresem őket hűséges fegyverhordozóm és állandó tolmácsom, Barna segítségével. Hogy megtudjam, mi volt az egyetlen szó, ami valaha elhagyta a számat. Vajon valami magasztos lehetett, valami egyszerű, vagy egyszerűen magasztos, mint az anya?
A ház, ahol egykori apám unokatestvére lakik, a gazdagság látszatát akarja kelteni. Nem sok sikerrel. Mint mikor egy politikus akar őszintén hazudni.
A nappali giccsektől terhes, mintha az ötödik liter kávétejszínt akarnák lenyomni a torkomon. A falakon drága festmények olcsó másolatai, a széken a kedves rokon teát szürcsöl, feltartott kis-ujjal, modorosan beszél, mint aki folyton összehúzza a segglyukát. A szemem sarkából látom, Barna alig bírja visszafogni a röhögést. Hasonlóan érzek én is.    A családját nem választhatja meg az ember, de a barátait igen.
Néma vagyok, de van ízlésem.
– Nagyon meglepődtem, mikor felkerestél, Tibor – mondja a rokon. Elvirának hívják.
– Tibikém örül minden élő rokonnak – tolmácsolja Barna a mutogatásomat.
– És van valami különösebb oka? A szüleid már évek óta meghaltak, miért most?
Most találtam rád, mutogatom.
– És mivel foglalkozol?
– Író – mondja Barna.
– Akkor mindent értek – mondja Elvira. – Ezért kár volt ide jönnöd. Nem tudok segíteni.
Értetlenül nézünk Barnával. A rokon lerakja a teáscsészét. Látszik, régi családi örökség. Egy másik családé a bolhapiacról.
Nem értelek, mutogatom. Barna tolmácsol.
– Ti művészek, mind egyformák vagytok. Megtudtad, hogy van egy gazdag rokonod, jöttél kivenni a részed a családi vagyonból.
Barna egy köhintéssel leplezi el kitörni készülő röhögését.
A másolat Mona Lisa mosolya szélesedik a falon.
Az emberek folyton jelmezeket öltenek magukra, mind megpróbáljuk eljátszani, mások va-gyunk, mint amik. De vannak, akik eljutottak oda, elhiszik saját hazugságaikat.
Ezt az illúziót a hinduizmus „maya”-nak nevezi, én „emberi hülyeség”-nek.
Mielőtt még eljelelhetném, miért jöttünk valójában, Barna már elmondja a tényállást, jövete-lünk valódi okát. Hogy az egyetlen szót keressük, amit valaha kimondtam.
Olykor egy szó többet ér, mint bármilyen vagyon. Pláne, ha az a vagyon varázsbab.
– Hogyne, kedveskéim, majd pont egy szó miatt jöttetek – mondja. – Nem tudom, és nem is érdekel. De tudok egy másik szót: ott az ajtó, ti haszonleső mihasznák.
– Ez hat szó – mondja Barna. Elvira ránk csapja az ajtót. Barna bemutatja neki azt az egyete-mes jelet, ami majdnem minden országban ugyanazt jelenti.

A háttérben egy amatőr zenekar, profi acid jazzt játszik. Nem túl hangosan, amolyan háttérze-neként. Lehet beszélgetni. Már annak, aki nem néma. Lehetne.
– Tegnap megdugtam Rózsát.
– És drága volt?
– Megint különment egy sztárpár. Hallottátok?
– Péter múlt héten idegösszeomlást kapott. Kibelezett három macskát.
– Én inkább kutyapárti vagyok.
– Meghalt a nagymamám. Jövő héten temetésre megyek.
– Egy jó lagziba mennék már én is.
– Múlt héten ittam egy nagyon finom bort. Nem is volt drága.
– A nővérem rákos lett.
– Írasson fel antibiotikumot.
Néma vagyok, de ők süketek.
Valószínű le se szarják. Ez a kor a small talk kora. Kit érdekel a másik baja? Nem kell a mélylé-lektan.
A nem érdekel a jelnyelvben: jobb kézzel az érdekes, vele egy időben a tagadás fejcsóválással jelenik meg.

Szeretek sétálni. Szeretem közben kitisztítani a fejemet. Agyalni a következő irományomon. Ötletelni. Járkálni céltalanul, hallgatni a város zsongását, morgását, sikoltását.
Szofthorror.
Elsétálok egy hajléktalan mellett.
A láthatatlan ember mellett, akit nem akarunk észrevenni.
Üres gyomorral tartja üres poharát. Habár lehetséges zsákjában a borosüveg tele van. Nem hibáztatom. Ha nem lenne hol laknod, nem lennél inkább folyton részeg? Persze így munkát se kapsz, mondják. Mondd ugyanezt a józan életű pályakezdőknek és diplomás munkanélkülieknek.
A hajléktalant csak néhány törődő ember látja. Mások elfordítják a fejüket, mintha csak emberi hulladékgyűjtők, fordítva működő italautomaták lennének.
Kutyaszar a járdán, amit eltüntetni az utcáról nem tudnak, nem is akarnak, elég, ha kikerülik, nem lépnek bele.
Csak néhány törődő ember veszi észre őket.
És az álliberálisok.
Az álliberálisok, akik átszellemülten szónokolnak a társadalom hibáiról, a homofóbiáról, az egyenlőtlenségről, aztán mikor megtudják, hogy az egyik ismerősük meleg, kritikusan kezdik mé-regetni; amint jól fizető állást kapnak egy vegyianyaggyárban, le se szarják a környezetvédelmet.
Ismerek néhányat. Olyanok, mint a három majom.
Nem hall, nem lát, nem beszél.
Néma vagyok, de még látok és hallok.
Megunom a sétát. Metróra várok. A többi várakozó újságot olvas. Telefonját birizgálja, beszél bele. Egy kislány az anyja szoknyáját rángatja, de az jobban el van foglalva az újsággal. Igaza van, a szöszi valóságshow-sztár botoxoltatta a lába kisujját, mert manapság az a trendi, fontosabb.
Az állomás túloldalán egy napszemüveges, fehérbotos fickót pillantok meg. Rutinosan lépked, látszik, már hozzászokott állapotához.
„El tudod képzelni, milyen lehet az, amikor vak ember álmodik?” Ki is írta ezt? Bret Easton Ellis?
Hányszor álmodtam már, ordítok. Beszélni soha nem tudtam, de az a fájdalmas hang, artikulá-latlan nyögés, többet jelentett számomra, mint az első kiadott novellám.  Ennél csak egy nagyobb örömöm lehet, ha megtudom végre, mi lehetett az az egyetlen szó, amit életemben kimondtam.
A metró hamarosan beér. Hallani közeledtét. A vak férfi rutinosan lépked, látszik, ismeri a terepet. Talán naponta megteszi a távot. Talán jobban ismeri az állomást, mint a saját tenyerét.
Bármikor kerülhet légy a levesbe. Hozhatja úgy a véletlen, vagy nevezzük sorsnak, ha neked úgy jobban tetszik, elcsúszol egy banánhéjon.
A vak férfi rutinosan lépked, de egy apró porszem a gépezetben, egy elhajított banánhéj a met-róállomáson, és a rendszer összeomlik.
A többi várakozó a saját dolgával törődik. Ők a három majom.
Nem hall, nem lát, nem beszél.
Rá akarok kiáltani. Ordítanék, de ez most nem egy álom. A vak alak rálép, megcsúszik.
A metróállomás mintha nem akarná látni, mi történik, mintha lehunyná szemét, elmegy egy pillanatra a világítás. A Kontroll című film jut eszembe. A metró tovább robog. Lassít. A vak se-hol. A napszemüvege a földön hever. Egy nő azon bosszankodik, az áramkimaradás miatt elírta az egyik szót a keresztrejtvényben.
Néma vagyok, de ők vakok.
A vak halott.
Talán ők is azok.

A hangszálaim nem rezegnek, de a szívem a torkomban dobog. Előkerült édesanyám nagynén-je. Kiderült, az autóbaleset előtt beszélt vele telefonon, elmondta neki, mi volt az első szavam. Gondolhatod, a hangulatom felderült. Bár lehet, le se szarod.
A halálos ágya mellett ülök, a kezét fogom. Mellettem Barna áll. Ő legalább olyan izgatott, mint én. A szobában a közelgő halál szagát érzem. Hasonlít egy metróállomás penetráns bűzére. Az orvos azt mondta, Irma néninek már nem sok van hátra. Talán az utolsó órái.
Közelebb húz magához, hangját alig hallom. Szájából gyógyszer, ágyából fertőtlenítő szaga árad. A Halál parfümjei. Valamit mondani akar. Megrángatom Barnát, ő a néni szavába vág.
– Még mielőtt bármit is mondana, mi volt Tibor első szava? – Irma néni valami mást kezd el motyogni. – Nem, Irma néni, majd utána. Először azt, mi volt Tibi első és utolsó szava.
Közelebb hajolok hozzá. Jelzésképpen jobban megszorítom a kezét. Tudnom kell.
Néma vagyok, de a feszültség tapintható.
A fülembe súgja a szót. Még mondana valamit. Feje félrecsuklik. Meghal.
Némán hagyjuk el Irma néni házát. Jó, ez nálam nem nagy szó, de Barnánál annál inkább. Oly-kor még ő is tud viselkedni. Beülünk egy kocsmába. Apró halotti tor. Legurítunk egy felest.
– Na, mi volt az a szó? – kérdezi. – Évek óta kutatjuk. Megvan?
Bólintok. Ráírom egy papírra. Hangosan felolvassa.
– Trajimna? De ez nem jelent semmit.
Ilyen az élet. Éveket töltesz el azzal, véghez vidd, aztán mikor végre eléred, rájössz, a magasz-tos cél végeredménye a nyomába sem ér annak, amit elképzeltél. Talán a csajról kiderül, mégsem ő az igazi. Talán a találmányodról, mégsem működik. Talán rájössz, az egyetlen szó, amit életed-ben kinyögtél, semmiféle jelentéssel nem bír. És az értelmetlen kutatás végül egy öreg hölgytől veszi el az utolsó szó jogát, hogy a halálos ágyán megossza veled élete végső igazságát.
A szopás a jelnyelvben: nyelveddel imitálod, egy farok van a szádban.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: