Négy napig csak a könyvek

Tóth Anikó beszámolója az idei Könyvfesztiválról.

Így alakult. Hiába akartam, nem jutottam el Pintér Béla drámakötetének bemutatójára, nem tudtam kellő figyelmet szentelni a gazdaságról vagy történelemről szóló kiadványoknak, és bevallom, hogy nem sikerült végigülnöm egyetlen pódiumbeszélgetést sem az idei díszvendég, Olaszország standjánál.

A XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál programfüzete olyan sok kihagyhatatlannak tűnő elfoglaltságot kínált, hogy sokszor úgy éreztem, legszívesebben legalább három helyen lennék egyszerre. Megpróbáltam, kis híján sikerült.

Persze ebben a kilátástalannak tűnő, de valójában nagyon is örömteli helyzetben kénytelen voltam bizonyos prioritási sorrendet felállítani. Az első napon még könnyű dolgom volt: nem volt olyan program, amely az ünnepélyes megnyitóval versenyre kelt volna, de ha lett volna ilyen, akkor se hagytam volna ki a lehetőséget, hogy teljes életnagyságban lássam az erkölcscsőszök rémálmát, a – Bartis Attila után szabadon – nihilista, pökhendi, perverz, gyomorforgató és embergyűlölő Michel Houllebecqet, a kimondhatatlan nevű francia írót, a megtestesült modern botrányt. Körülbelül ez a kép rajzolódott ki róla a Könyvfesztivál első napján. Látva, hogy a fenti jelzők dacára – vagy éppen ezek okán – díszvendégünkről mindenki szuperlatívuszokban szól, sebtiben megvettem az egyik könyvét, bár ez kissé balul ütött ki: hozzáértő ismerőseim nem nagyon bíztattak a regény elolvasására. Az olyan privát vélemények, mint az, hogy „hát, ez elég gagyi”, vagy ami még jobb: „Houllebecq körül valami bűzlik” ugyanis nem a legjobb ajánlólevelek. De mivel nem akarom elhinni, hogy Budapest tényleg egy ilyen „gagyi” fószert választott díszvendégének, egyelőre inkább a Millenáris parkban hallott sokféle méltatásnak hiszek, és beleszimatolok az Európa-szerte elismert szerző egyik korai regényébe.

Efféle gondolatok jártak a fejemben, amikor szerény megjelenésű példányomat másnap a dedikáló Houllebecq orra alá toltam. A Magvető standja előtt kígyózó sor hű lenyomatát adta annak a kíváncsiságnak, amely a napokban a francia írót övezte. Ennyi dedikálásra váró embert a Könyvfesztivál során csak Krasznahorkai László asztala előtt láttam. Krasznahorkai Megy a világ című novelláskötete pedig legalább akkora szenzációja volt a fesztiválnak, mint Háy János legújabb regénye, a Mélygarázs. Sajnos az eredeti tervtől eltérően az új Háy-regény bemutatójára nem a Millenáris mélygarázsában került sor, a valójában tágas, de a rengeteg érdeklődő miatt mégis kicsinek bizonyuló terembe pedig csak a legrátermettebbek juthattak be. Ugyanis, ha a Könyvfesztiválon kiosztott díjak között szerepelt volna „A Legkitartóbb Közönség” díj, szinte biztos, hogy a Mélygarázs bemutatójának hallgatósága megérdemelte volna. Aki péntek délután hőtől csapzott, verejtékes emberekkel találkozott a Millenárison, annak elárulom, hogy Háy János olvasóihoz volt szerencséje. A terem fülledt levegője azonban nemigen rettentette el az érdeklődőket. Szerencsére azok, akik ellátogattak a bemutatóra, nemcsak azért maradtak a teremben, mert maga a teremből való kijutás is tapsra érdemes produkció volt. Háy János és Barna Imre kifejezetten szórakoztató beszélgetéséből megtudhattuk, hogy „a Mélygarázs a dantei Pokol kicsit gyengébb kivitelben”, és hogy Háy János ifjúkori vállalása „kirobbantani a művészetet a tekintélyelvűségből, a sznobizmusból”.

Nem tagadom, hogy a Könyvfesztivál programjai között kissé önkényesen válogattam, de tény, hogy lépten-nyomon ezzel a Háy-féle szemlélettel találkoztam. Lazasággal, de nem henyeséggel. A kultúra iránti szeretettel és tisztelettel, de nem pöffeszkedő modorossággal és nem sznobizmussal. Ezért is jó szó a fesztivál: négy napsütéses, örömteli napon vagyunk túl, a szerzők, a könyvek és az olvasók közös ünnepén, ahol mindenki megtalálhatta a saját érdeklődésének leginkább megfelelő olvasmányokat és programokat, legyen szó könyvről, zenéről, szerzői bemutatóról vagy beszélgetésről. Jóleső kötetlenség jellemezte még azokat az eseményeket is, amelyek egy-egy komolyabb hangvételű vagy a tiszteletadás igényével létrejött kötet köré szerveződtek.

A Magyar esszék sorozatban megjelent új Ágh István-kötet bemutatóján például a 75 éves szerző szavait, fákról szóló történeteit, Budapest és Iszkáz köré fonódó gondolatait minden melankóliájuk ellenére éppen olyan jó volt hallgatni, mint a Páskándi Géza válogatott műveinek bemutatóján elhangzottakat. A szerkesztő, Páskándiné Sebők Anikó kávéról, lábvízről, boxmeccsekről, olimpiákról szóló kedves hitvesi emlékeit hallgatva ráeszméltem, hogy talán ez az egyetlen olyan kötetbemutató a Könyvfesztiválon, amelynek szerzője már nem lehet közöttünk. És nagyon sajnáltam, hogy Páskándi Géza, az egyik legjobb humorú magyar író már nem ülhet ott annál az asztalnál, amely mellett Helyey László Európa térképe című novelláját olvasta fel, és amely asztalnál „legszebb hangú színészünk” Tarján Tamás segítségével a Vendégség egy jelenetét is a közönség elé varázsolta. Milyen kár, hogy nincs itt Páskándi – gondoltam –, de azért milyen jó, hogy itt van velünk a 80 éves Konrád György, a 75 éves Szilágyi István, a 70 éves Várady Szabolcs és a többi, kerek születésnapját ünneplő kiválóság. A Könyvfesztivál egyik záró programján, a Születésnapi Irodalmi Szalon keretein belül annyi nagyszerű költő és író ült a színpadon, hogy Tarján Tamás valóban örömmel jelenthette be: „a magyar irodalom átlagéletkora növekedett”. De ne szaladjunk így előre: ezen az áprilisi szombaton, a Páskándi-bemutató napján még csak sejtéseim lehettek arról, hogy miként gyűlnek majd össze a kortárs magyar irodalom ünnepeltjei a vasárnapi köszöntőre.

Szombaton, beleveszve a Könyfesztivál forgatagába már sokadszor jártam végig a kiadók és az országok standjait. Szinte már csukott szemmel is megtaláltam volna a 2013-as év legígéretesebb újdonságait. A Magvető könyvei közt jobbról-balról Houllebecq-kötetek, mögöttük Krasznahorkai, Dés Mihály, Spiró György, Varró Dani, Závada Pál és végre egy új Cserna-Szabó-regény. Az Európánál ott lapult A mélygarázs, a Kalligrammnál Szilágyi Zsófia Móricz-monográfiája, valahol a csarnok közepén pedig egymás mellett, szinte kéz a kézben várt az olvasókra négy slammer versbe bújva: Simon Márton, Sirokai Mátyás, Závada Péter és az elsőkötetes Pion István. Pion a délutáni, Janikovszky Éva tiszteletére rendezett slam versenyen Kemény Zsófiával, Süveg Márk Saiiddal, Csider István Zoltánnal és Gábor Tamás Indianával mérkőzött meg. A gyermekkor, a család, a felnőtté válás dilemmáit feldolgozó szövegek igen erős mezőnyt képeztek, de végül Süveg Márk Saiid háromperces óvodai produkciójával elnyerte a zsűri és a közönség elismerését, s ezzel együtt e vidám verseny első díját is.

Vasárnap, miután végighallgattam Karafiáth Orsolya és Ungvári Tamás beszélgetését Ungvári A tragikumról című, állítólag igen olvasmányos és közérthető kötetének apropóján, úgy terveztem, hogy ha törik, ha szakad, a Krasznahorkai-kötet bemutatójára mindenképp elmegyek. A Rájátszás koncert azonban könnyen megtörte ezt az elhatározást. A színpadra lépő költők és zenészek talán a fesztivál legfelszabadultabb, legüdítőbb másfél óráját produkálták. Sajnáltam is szegény Krasznahorkai Lászlót, hogy a programütközés miatt lemaradt a koncertről. Bezzeg Esterházy Péter az első sorban tapsolt Szálingeréknek. Ezek a szerzők, ezek a zenészek megunták, hogy mindenki a kortárs irodalom csődjét vizionálja, hogy mindenki arról pusmog, hogy senki sem olvassa ma a kortárs szövegeket. Be akarják bizonyítani, hogy ez nem igaz. És nekik lehet igazuk: magam is meguntam a sok szívfacsarást, de most nem állom meg, hogy végezetül ne facsarjak rajta egyet – persze csak a másik irányba.

A Könyvfesztivál legjobb részei a találkozások voltak. Emberek közt járni és könyveket megtalálni – nekem ez volt a legfontosabb. Van olyan költőnk, akit a Könyvfesztiválon szerettem meg, és volt olyan látogató, akinek önkéntelenül is a nyomába szegődtem. Igen, hallgatóztam, leskelődtem és követtem egy folyton-folyvást felbukkanó urat, aki a legváratlanabb helyeken jelent meg szórólapjaival és e szinte már szlogenné vált mondattal: „Dr. Nagy Károly, nyugalmazott ügyész, Vigadó tér, kedden fél 1-kor!” Sárga kockás öltönyében a világ 21. Shakespeare-szobrának 10. születésnapjára invitálta meg fél Budapestet. „Leszünk vagy háromezren!” – mondta és továbbállt. Persze ezt csak a reklám kedvéért említem. A beígért szívfacsarás most következik:

A rájátszóknak igazuk van, sokakat érdekel az irodalom. És sokakat érdekelnek a könyvek. A Könyvfesztivál arra volt jó, hogy megszeressük, amit eddig nem szerettünk, hogy megismerjük, amit eddig nem ismertünk, hogy meglássuk azt, amit eddig nem láttunk. És leginkább arra, hogy otthon legyünk a könyvekben, úgy, ahogy sehol másutt.

                                                                                  Tóth Anikó

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: