Csendes zavarodottság (lemezkritika)

Liars-WIXIW1Nem lassít munkatempóján a 2000-ben indult amerikai Liars: jóformán alig sikerült megemésztenünk a 2010-es Sisterworld fogódzók nélküli, meglehetősen barátságtalan és kényelmetlen dallamvilágát, két évvel később, WIXIW címmel immár a hatodik albumával jelentkezett Angus Andrew és csapata.

Igazán kalandos pályafutást tudhat maga mögött a Los Angeles-i alapítású zenekar, ezt pedig a tagcserék és a stúdiózási helyszínek gyakori váltogatásának szemlézése mellett a diszkográfia tüzetes vizsgálatakor is meg lehet állapítani – kevés olyan együttest találni, amelyik ennyire kérlelhetetlenül próbál időről-időre valami mást csinálni, mint az előzőek. Míg sokaknál ez maximum egy-két számig történő kitérőt jelent, addig a Liars esetében albumszinten találunk a korábbiaktól gyökeresen eltérő megoldásokat. Ami viszont mindezek ellenére egységessé képes tenni az életművet, az a bizonyos, kiadványról kiadványra vándorló, szinte körülírhatatlan, megfoghatatlan, de azonnal felismerhető hangulat.

  liars3

A jó hír, hogy a WIXIW [wish you] e baljós felvezetés ellenére is egy könnyen befogadható lemez lett – a rossz hír pedig, hogy csak az elődjéhez képest az. Hiába engedett fel az utolsó két-három felvételhez érve annak idején a Sisterworld, mindent egybevetve, kicsavart és jellegzetesen diszharmonikus futamaival bőven az akkori év legkellemetlenebb kiadványai közé sorolhattuk (helló, Scissor!) – amellett persze, hogy váratlan és ötletes megoldásaival egyúttal instant helyet kapott a legizgalmasabb próbálkozások között is.

Amikor aztán a WIXIW kapcsán első körben keringeni kezdtek a hírek, hogy a felvételre valahol a világ végén, egy mindentől elzárt helyen fog sor kerülni, illetve, hogy a manapság már boldog-boldogtalan által alkalmazott elektronika döntő szerephez jut majd, akkor kis túlzással szinte mindenre lehetett számítani, csak éppen erre az eredményre nem. Merthogy a WIXIW amellett, hogy magán hordozza az együttes kísérletezgető és kompromisszummentes zenei hozzáállását, és egyből felismerhető, honnan is keveredett a világra, bőven a zenekar pályafutásának egyik, ha nem a legfogyaszthatóbb és legegységesebb állomásává lett. Szó se róla, egyszeri hallgatást követően továbbra is aligha megfoghatóak a számok, de az egész a kulcsszava most mégis a bensőségesség és a kifinomultság lettek a korábbi albumok zaklatottságával szemben.

liars1

A lemeznyitó The Exact Colour of Doubt valahonnan messziről úszik be a maga csendességével és nyugodtságával, az elektronika finoman támogatja meg a vokált, ez az irányvonal pedig majdhogynem háromnegyed órán keresztül ki is fog tartani. Nagyon ritkán engednek csak a merészebb szerkezetváltásoknak, ehelyett az ismétlésekre, egy-egy ötlet rövidebb kifuttatására épül az album, és összességében inkább szokatlannak hat ez a világ, mintsem kellemetlennek – sok helyen hiába hoz kiköpött Thom Yorke-vokált Angus Andrew énekes, a jellegzetes ambient és idm alapok támogatásával kellően egyedi hangzásvilág jön létre. Persze, ha ritkábban is, de azért akad egy kis tér az apróbb őrültségeknek, lásd a Flood to Floodot a maga ráérős, sötét atmoszférájával, vagy elég csak a III Valley Prodigies kétperces károgós-akusztikus melankóliájára gondolnunk. Utóbbi a címadó dalba fog átfutni, és válik az album egyik legeltaláltabb szerzeményévé, ügyesen összegezve a mostani irányvonal minden jellegzetességét. Hat perces hosszúságával egyúttal ez a legterjedelmesebb felvétel is, ám akad fokozatosságában annyi íz, hogy percig se váljék erőltetetté vagy művészieskedővé. Mindegyik dalról meg lehetne emlékezni egyenként, mindenhol akad valami karakteresség, ami bármikor visszaidézhetővé teszi őket. Mindezzel együtt, mégiscsak külön említést érdemel emellett a Brats, amivel az album lecsengése előtt azért sikerül nyelvet ölteni a hallgatóra, és ha rövid időre is, de odacsapni egy igen erőteljes, disco-rock kilengést.

Bátran lehet ajánlani ezt az albumot azoknak, aki mindeddig nem találkoztak az együttes nevével, vagy éppen azoknak, akik úgy gondolták az eddigi kiadványok alapján, hogy a Liars zenéje nem az ő világuk. A WIXIW-val a zenekarnak albumszinten is sikerült megmutatnia magét a szintetizátorok uralta 2012-es évben, és a próbálkozás meglepően jól sült el. A gitárok elmaradása ellenére különösen emberi, amit végeredményként kapunk. Ez az album visszafogott és mindvégig egységes zavarodottságával a rajongók számára újabb fejezetet jelent az életművön belül, emellett kapaszkodót nyújthat az ismerkedni vágyók számára is.

liars4

Liars: WIXIW (43:07)
2012, Mute Records

Nyéki Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: