Évjárat (3.) – Messze még az éjszaka

2012 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. Tavalyelőtt indított, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Nyerges Gábor Ádám írását közöljük.

Ahogy az egyre sűrűbb önismétlésekbe fulladó tévésorozatok, egyre kevésbé lepheti meg az embert a saját élete is.

Ami tavaly ilyenkor még szorongás, remény és izgalom izomszorító keveréke volt, mára már sehol sincs. Tétje már csak a veszteségek hogyanjának és mikorjának van, kimenetelük immáron látható és valószínűleg befolyásolhatatlan. Idén van azt hiszem, hogy úgynevezett valódi felnőtt életem elkezdődött. Mint gyerekkoromban mindig túl korán kapott játékaim, tulajdon életem is addigra romlott el, mire igazán használhatnám és kiélvezhetném. Idénre már csak a megszokás maradt, holott nemhogy mindent, jóformán semmit se láttam még a világból, de amint a filmvásznon, a valóságban sem érhet sok meglepetés – nem mintha nem volna még sok-sok lehetséges forgatókönyv, de az életem, így huszonharmadik szezonjához érve (várható tartamához képest is meglehetős korán) kifogyott a fantáziából, s most már csak, mint fáradó búgócsiga, maga körül forog, kényszerpályán, fokozatosan lassulva.

Barátaimat, ha tudnám, kerülném, nem nagyon hiányoznak, de már egyre kevésbé kell erre odafigyelnem, maguktól is eltűnnek, elhomályosodnak és felmorzsolódnak ezek a kötelékből cérnaszállá soványult régi összetartozások. Szerelmi reflexeim, melyek csak valami tapintatos ékesszólás okán nevezhetők így, már csak egy korábbi változat új és egyre gyengébb szereposztásokkal lejátszható paródiái, melyeknek magam sem hiszek, egyik pillanatban még legszebbnek szánt szavaimmal szerelmet vallok, a másikban már legyintve konstatálom, hogy akinek úgy volt, a levegőnél is jobban, valójában annyira nagyon azért mégse kellek. Aztán csak ülök, ha békén hagynak, naphosszat, mint elcsendesült kisróka, aki abban nőtt fel, hogy Karakok márpedig nincsenek. Persze nem hagynak békén, így tart apró böködéssel, simogatással az ébrenlét és a tudat felszínén mindenki, aki családként vagy egyéb – bár számomra érthetetlen – okokból megszeretett. Olyanok a telő percek, mint egy folyvást elkapart sebtető, begyógyulni, rendbejönni nincs mód, csak felrakni estére a másnap reggeli leomlandót. Egykori nagy szerelmem szerint csak végletekben tudtam gondolkodni akkoriban, mikor még ő volt porondon, most meg épp a végletek hiánya a gond – se gyógyulni, se megdögölni: így konzervál hát a szeretet.

Akire megharagszom, azzal undokabb vagyok, mint régebben szoktam – valahára elmúlt végre szemérmes, balek szolgalelkűségem, melyet az udvariasság leple alatt mentegettem magam előtt hosszú évekig. A haragot tartom – akivel nem beszélek, azzal nem beszélek, aki ártott, annak nem felejtek – mégis, bár a rossz viszonyt a maga rosszságában fenntartom, titkon magamban azonnal megbocsátok, bosszút nem forralok, még a vágyak szintjén sem.

Hibáimat, mint az aláereszkedő, nyúlós téli este csillagjait és csillagképeit, ahogy az idő telik, egyre élesebb-fényesebb kontúrokkal rajzolja meg szemem előtt a napok-hetek eltelése. Látom, hol, miben és hányszor rontottam, mikor – legalábbis úgy hittem – mindig a lehető legjobban jártam el, egy Nyilas Misi stréberségével hoztam a helyes erkölcsi döntéseket, logikus következtetéseket. Mégsem a levezetések voltak rosszak, csak a körülöttük (valójában felettük, égmagasságig, elérhetetlenül fölöttük) zajló élet, melyre nem figyeltem, melyet befolyásolni, a magam kedvére alakítani nem volt erőm vagy tehetségem, s melyben így realitásérzékem minduntalan megcsalt, számításaim pedig mint megzavart iránytű, a magam szempontjából, utólag így látom, mindig egyre tévesebb és tévesebb helyes irányokba vezettek. Lassan nincs már mit kormányozni, életem dolgai, fontosnak vélt kapcsolatai, szempontjai, vágyai és céljai, mint az eltelt idő alatt lelakott és elromlott cipőm, órám, szemüvegkeretem, számítógépem, telefonom, táskám és tulajdon testem is, fokozatosan eltorzultak és elváltoztak, s kisebb-nagyobb részekben leváltak rólam, hogy mostanra akár könnyű is lehetne már evezni, de csak sodródni lehessen mód.

Nem bántam meg semmit, hiszen minden tettemet értem, sorsom pedig (mint minden sors egy bizonyos pontról végignézve) magától értetődőnek és előre megpecsételtnek látszik, ahogy az is, hogy a templomba és jósnőkhöz járókkal, szenvedélybeteg szerencsejátékosokkal és örök reménykedőkkel szemben én úgy vélem: magam voltam mindigis, aki rányomtam e pecséteket. Hogy az élet egy merő lejtmenet volna, persze mindennek ellenére sem vallhatom, utolsó mentsváram (melynek legbelső falai is már erőteljes ostrom alatt állnak, repedeznek, s hamarosan engednek is a túlerőnek), vélt intelligenciám nem engedi, hogy ilyesmiben higgyek: lehetett volna és lehet is még másként – csak éppen nem volt, most meg már talán nem is számítana, ha még lehetne. Hiszen mint a régi játékokkal játszáshoz, életem jövőbeli lehetőségeihez is már csak rezignált, cinikus szemlélőként, passzív, lehetetlen alakként érhetek el. Ezért udvarlok, írok és beszélek mostanában egyre kevesebbet – faragok a feleslegből.

Egy éve még talán úgy vágytam, maradjon minden egyetlen örök pillanatban, legyen mindig jelenidő, sosem múljak el író, szerkesztő, egyetemista, huszonéves, szenvedélyes focidrukker és ilyen-olyan szoknyák, mint beérhetetlen, lekésett villamosok után szaladgáló, szerencsétlen kis idióta lenni, éjszakánként nyitott ablak mellett, szomorú számokat hallgatva tanuljak, nappal táskát lóbálva, kéziratokat adva-véve, fontoskodva rohangálva, flörtölgetve igyam literszám a kávékat, türelmetlenül dohányozzak és hajtsam le, ami épp a poharamban van, rohanjak, hogy el ne késsek óráról, randevúról, értekezletről, meccsközvetítésről, emlékezzek a pirosbetűs napokra, ne felejtsem, de ha az életem úgy alakul, engedjem feledtetni körvonalazatlan rémálmaimban, úgy sejtem, még mindig kísértő, rég elvesztett szerelmeimet, szeretteimet és ellenségeimet, várjam a telet, ropogtassam cipőm alatt a havat, szimatoljam a tavaszt és forduljak meg formásabb seggek után, mosolyogjak a kocsiban tolt babákra, azt remélve, hogy egyszer nekem is lesz ilyen. Mindezt megkaptam magamtól. Épp csak azzal nem számoltam, hogy ha az ember az ördöggel (tehát saját magával) cimborál, bármily elővigyázatosan kössön is alkut, pórul jár. Hogy csak a díszletek maradnak, a kiüresedett, megunt emlékek, az állandó dézsavü-létben ismétlődő, dögunalmas szituációk, hogy az utcán ismerősök helyett csak rájuk hajazó statiszták jönnek szembe, ahogy az ízek és szagok, a beszélgetések és álmok is mind-mind ugyanazok maradnak, csak minden alkalommal eggyel haloványabb árnyalatban, egyre valószínűtlenebb hiteltelenséggel – hogy tehát futhatom, ha akarom, ugyanazokat a köröket örökkön örökké, de azt elfelejtettem hozzákívánni, hogy mindehhez én se romoljak el, maradjon bennem elég fantázia, izgatottság és vágy, de legfőképp fogékonyság bármiféle örömre és ne kelljen a saját példámon, mint tulajdon szarába nyomott orrú kutyának megtanulnom, hogy nem magukat a különböző dolgot a legrosszabb elveszíteni, hanem az irántuk érzett vágyat. Mint ezt az üres, röpke pár év alatt felélt és kinőtt, eddigi kis életet. Az egyetlent, ami valaha lehet, a (kívánságomra) kimerevített és örök félmúltba vésett, épp csak elmúlt pillanatot.

Úgynevezett valódi felnőtt életem sötétben, koraeste kezdődik, unott, nyálkás eső vagy tán olvadó, nyiszlett hókása csöpörög lusta cseppekben, még épphogy csak alkonyodik és milyen messze még az éjszaka.

Nyerges Gábor Ádám

(kapcsolódó szövegek:

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”

Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben

*

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel

Évjárat (3.) – Önmagam ellen

Évjárat (4.) – Lejáró

Évjárat (5.) – Lepereg

Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség

Évjárat (7.) – pókból lettünk

Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy

Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”

Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás

Évjárat (13.) – Ingerküszöb

Évjárat (14.) – Kampós

Évjárat (15.) – Évjárat

*

2010:

Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?

Évjárat (2.) – Code is poetry

Évjárat (3.) – Január kilencedike

Évjárat (4.) – A meglepetések éve

Évjárat (5.) – Fogadjunk?

Évjárat (6.) – magamidézés

Évjárat (7.) – Nem azé…

Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés

Évjárat (9.) – Meg akarom mondani

Évjárat (10.) – Doktor Óz

Évjárat (11.) – Tzolkin)

34 Responses to Évjárat (3.) – Messze még az éjszaka

  1. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  2. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  3. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  4. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  5. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  6. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  7. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  8. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  9. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  10. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  11. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  12. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  13. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  14. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  15. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  16. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  17. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  18. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  19. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  20. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  21. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  22. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  23. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  24. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  25. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  26. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  27. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

  28. […] Évjárat (3) – Messze még az éjszaka […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: