Kórház kezdőknek, színház hal(a)doklóknak

Bodó Viktor – Róbert Júlia: Anamnesis (rendező: Bodó Viktor; budapesti Katona József Színház. Premier: 2012. április 27.)

Rövid szolgálati közlemény: akik eddig figyelemmel követték színházi tárgyú írásaimat, kritikáimat, most egy egészen új hangomat ismerhetik meg, ami – véleményem szerint – hitelesebb képet ad az előadás során bennem hosszas emésztésre kárhoztatott gondolataimról. Természetesen rengeteg mondanivalóm van a közszféra e két, címbe is foglalt, általam rózsaszín buborékban élő naivitással és majomszeretettel tisztelt színteréről, így a hangsúly főként az előadás aktualizáló, láttató–tükröző funkcióján lesz. Mindenféle további véleménynek, kialakuló dialógusnak helye van, én magam a leírásnak ezt a formáját találtam tárgyához méltónak és megfelelőnek.

Idei nyaram nagy tézisét, amit a több héten át tartó, tizenkét órás kórházi ügyeletben töltött munka alatt fogalmaztam meg, Bodó Viktor bizonyította nekem elsőként. Megvilágosodás-jelleggel azon hüledeztem napokig, hogy lényegében a színház nem más, mint kultúrakkreditált tömegpszichózis[1], s abból is a veszélyesebbik, a virulens-típus. Hiszen nagyon könnyen terjed, minden hatóanyaga széles spektrumban szóródik mint potenciális fagocitálandó részecske. Bodó-lázban ég a nyitrai előadás óta a szomszéd szakma is, vegyük hát a fáradtságot, és az előadás erejét a külföldi kritikákban[2] is keressük meg magunknak!

Mindennél többre becsülendő az egymással egyensúlyban lévő két összetevő: a) nem feladni a Ledarálnakeltűntem minden határt szemtelenül feszegető humorát, megtartani „agyporszívó” lendületét, a majd’ három órás ámokfutást, lelkiismeretesen folytatni a sajátos műfaji kísérletezést, és b) a körülményekhez mérten, de a közönség ízlésének mentén alakítva és mutatva a kíméletlenül kritizáló, alpári poénokig ereszkedő, mégis tisztán igazságokra, valós tulajdonságokra épülő, a gazdaságpolitikai megfontolatlanságok negatívumaitól csöpögő nagybetűs magyar egészségügyet. Közhelyes szociokulturális életszeletnek tűnik, s videóként, egy budapesti mentőápoló (Bozó Gyula) mondja el az előadásban, hogy a kis emberek szíve működteti a gépezetet, az ad, akinek amúgy sincsen. Mert ki megy önkéntesnek, ki ad vért? Ki érzi magát rosszul egy hét otthoni pihenés után? Ki az, aki akkor sem anyázik, amikor öt napos panasszal hétvégén, esti órában érkezik a beteg a rendelésre? Igen, a havi 180 – 190 órákat dolgozó nővérek, ápolók, orvosok, akik – eltekintve a kevés kivételtől – soha nem fogják látni ezt az előadást.

1

Székely Rozi, Tóth Simon Ferenc, Szirtes Ági

Mindennél nagyobb várakozással voltam az Anamnesis felé, hiszen két nagy szerelmem lép frigyre a szemem előtt. Izgalmas egyesével végiggondolni, hogy az ideig – óráig középpontba helyezett színészek miként birkóztak meg karakterük kettős beágyazottságával, azzal, hogy egyszerre kell a magyar társadalombiztosítási rendszer kedvezményezettjeinek fejében élő mintaszerű orvossá, nővérré, mentődolgozóvá, kórházi portássá, sőt, beteggé lenniük, de közben saját maguk karikatúráját is hitelesen bele kell csempészni a legmélyére, és az előadás bizonyos pontján még hitelesebben robbantani. Egyediségüknek és a rendezés sajátosságainak köszönhetően egységük sosem teljes, a darabot kísérő folytonos, sokszor morbiditásba hajló zenei kiállások[3], vagy a záró örömzene önmagában kerek, de az előadás szövetébe nem épülnek be. Nem akarom unásig ismételni, hogy nincs történet, nincs szerep, sőt, az előző mondatomban említett szövet sincsen, viszont talán épp ezért alkalmas ez a megjelenítési típus a téma kifejtésére, a vágyott kommunikáció megindítására, az állóvíz felkavarására. Feltesz és/vagy nyitva hagy kérdéseket, fel- és megmutat, minősít, de nem végérvényesek az ítéletei – gáláns ajánlat a mindenkori nézőnek. Eddigi, lassan egy terhességnyi idővel felérő pályafutása alatt a darabról született számos kritika, az RTL Klub esti híradójában is akadt néhány percnyi hely számára, és az idő múlásával csak egyre sürgetőbbé válik a feltett kérdések megválaszolása.

Pálos Hanna, Dankó István, Szabó Zoltán, Kovács Lehel

Pálos Hanna, Dankó István, Szabó Zoltán, Kovács Lehel

Amikor hetente legalább egyszer hallani, olvasni valahol, hogy befagyasztják az orvosok és az ápolók mozgóbérét (ügyeleti és egyéb pótlékok), újabb elvonásokra kerül sor az OMSZ-nál (egyre kevesebb mentőautóban lesz defibrillátor vagy megfelelően felszerelt sürgősségi táska), akkor nem sok színházinál megfelelőbb helyszíne akadna a véleményezésnek. A darab háromnegyedének környékén a teljes káoszhoz egy bizottsági ülés vezet, ahol a jól ismert nokiás dobozos eljárás segítségével valahogy megegyezésre jut a kórházi vezetőség és az őket fenntartó állami szerv helytartója a simulékony ügyvédbojtárokkal, főnököt kényszerből szopó titkárnővel és további bábjaival kiegészülve. A következő részlet az Anamnesis nyitrai előadására „javított” szövegkönyvéből való, Róbert Júlia, az előadás dramaturgjának engedélyével:

FŐTITKÁR                             (ásítva) De azért csak meg kéne még szüntetni 2500 ágyat…

HELYESLŐ                            Döbbenetesen jó ötlet.

BIZOTTSÁGVEZETŐ            Nem 4000-et?

HELYESLŐ                            Az még jobb.

BIZOTTSÁGVEZETŐ            Nekem azt mondták… vagyis azt gondoltam én… még az előző ciklusban…. vagy mit is gondolok most?.Khm… bocsánat… (telefonál) Itt vagyok a kórházban.

kipakolás elkezdődik, Nokia doboz dobálás

BIZOTTSÁGVEZETŐ            Azt mondják, hogy egyetértek. (gesztus) 2500 ágyat meg kell szüntetni.

HELYESLŐ                            Fájdalmasan jó ötlet!

FŐTITKÁR                             Hú, de nem jól vagyok! Ez nem infarktus, ugye?

ORVOS                                  De az bizony!

FŐTITKÁR                             Kurva kétszínűség! Biztos attól van. (lefekszik egy ágyra) Az én ágyam, az én váram. Van nálam pénz meg bankkártya meg két tiszteletjegy a Katonába. Segítsen! VIP-beteg vagyok!

lerúgdalják az ágyról

Rossz ember voltam. Nagyon rossz! De ember. Csak nagyon rossz.

HALÁL                                   EÜ! EÜ! EÜ!

FŐTITKÁR                             Azért a kultúrát mégiscsak békén kellett volna hagyni.

A FŐTITKÁR FIA                  Apám!

FŐTITKÁR                             Fiam, ne legyél politikus, mert úgy jársz, mint én!

A FŐTITKÁR FIA                  Akkor mi a túró legyek?

FŐTITKÁR                             Színházi ember… vagy orvos. (és hasba szúrja magát)

A FŐTITKÁR FIA                  Hát akkor inkább orvos lennék.

Lengyel Ferenc, Hay Anna, Szabó Zoltán

Lengyel Ferenc, Hay Anna, Lajos András

 

Tünékeny, kapaszkodóként funkcionáló körvonalakkal el nem látott szerepével könnyen birkózik Szirtes Ági végtelenül fáradt mentőorvosnőként, Lengyel Ferenc szórakozott-szorongó, magát kényszerből adósságspirálba kevert onkológusként, és Mészáros Béla mint színházi rendező (Kenyeresi), aki hozzánk hasonlóan képtelen kiigazodni az épületek, emeletek, osztályok, információk között. Természetesen nincsen segítségére se a bizarr bajszú–hajú, sánta portás (Keresztes Tamás), az arrogáns, miniszoknyás, csipkeharisnyás nővérek (Hay Anna, Pálos Hanna) egyike sem. Kart karba öltve vonul a magyarországi egészségügy bajos finanszírozási üzelmeit, az orvoshiányból – betegtöbbletből adódó problémákat aktualizáló tartalma a rendezés egyetlen, az előadás utolsó pillanatáig megtartott vonásával, a színházi működés minden eszközzel történő leleplezésével, a jelen idejű „megtévesztettség” állandó tudatosításával. Az előadás egyik legjobb helyen elhangzó és ebből kifolyólag legérvényesebb metaszínházi kiszólása a következő (idézet az előzőhöz hasonló kereteken belül):

ÖREG                                     (öreg férfi köntösben, hordágyon ül, olvas) Arisztotelész egy fasz.

KENYERESI                          Na!

ÖREG                                     A hármas egység… kamu.

KENYERESI                             Akkor mi a megoldás?

ÖREG                                     Semmi.

KENYERESI                          Tudtam.

Az előadás kiválóságát személyes érdeklődésemen és a más estékről, „könnyebben hordható” szerepeikből már jól ismert színészeken felül a – már a bekezdésben is említett – aktualitás, érzékeny reakciókészség adja. Az egyterű, minden helyszínként egyszerre funkcionáló, lerobbant kórházdíszlet (Balázs Juli), a nővérek köpeny alól villanó combfixe magassarkúval, az orvosi klumpák, a betegek csíkos pizsamája, frottír fürdőköpenyei (Nagy Fruzsina) közhelyesek, mégis ettől lesznek igazán alkalmasak annak megmutatására, amit joggal hívhatnánk akár így is: krónikus tömegpszichózis.


[1] Mihók Nóra Zsófia ©

[2] http://szputnyik.com/Fooldal/Entries/2012/11/12_Igy_lattak_Nyitran_az_Anamnesis-t.html

[3] A Queen Mama c. száma a hullaházban hangzik el, amikor a Rendező az édesanyja holttestét azonosítja, de a patológiai tálcán „feltámadó” halott éneke, a Piramis Miért nincs két életem? száma sem sokkal egyszerűbb eset.

One Response to Kórház kezdőknek, színház hal(a)doklóknak

  1. Dr. Bartha Samuel szerint:

    Hofi óta nagy meglepetés nem jöhet . Hálás mindig a “kórház ” téma . Kell is .. nézzék … lássák . könnyebb tán a “szenvedés .. szenvedtetés “.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: