Akcióban a honleány (Könyvkritika)

bencsik_akcio_vanFolyamatosan akció van, semmi nem áll, semmi nem állhat meg, minden és mindenki mozgásban van. Ahogy a fülszöveg is hirdeti, (pszeudo)történeteket tart az olvasó a kezében, amelyekben mindenre fény derül, hiszen a szerző mindent megmutat nekünk. De valóban így van ez?

Valamiféle „családtörténet” rajzolódik ki, apró, olykor meseszerű mozaikokból. Önállóan is megállják helyüket a történetek (vagy inkább emlékek apró széljegyzetei), de összefüggésükben mégis többet mondanak. „Mesék” egy valószerűtlennek tűnő világból, amely némely ponton mégis szociográfiai pontossággal idéz meg eseményeket, helyszíneket. A történetek mögött megbújó elbeszélő szintén mozaikokból épül fel: hol egy kislány, hol egy fiatal nő hangja szólal meg. Bencsik Orsolya Akció van! című második kötete 23 rövid „novella” sorozata – és hogy miért is vannak idézőjelben az egyes műfajok? Nos azért, mert a kötet kisprózái nem egykönnyen sorolhatóak (vagy inkább szoríthatóak be) bármilyen műfaji kategóriába is. Félreértés tehát ne essék: a vékonyka kötetre fel kell készülni, mert nem könnyű vele lépést tartani – időt kell hagyni az egyes szövegeknek és az olvasónak is.

A szerző a versektől indult, és a prózaverseken át jutott el a kisepikáig: ezt megelőző első kötete, a Kékítőt old az én vizében e műfajok elegye, ám a lírai hangvétel nem tűnt el nyomtalanul, hiszen az Akció van! kisprózáinak világában is felbukkan. Az öt ciklusba rendezett történetek egyfajta családnarratíva felé tartanak, de mégsem kapunk egységes képet. A történetszövés kollázsszerűsége így kétségek közt hagyja olvasóját, hiszen itt csak a változás állandósága az egyetlen bizonyosság. Folyamatos változásban születnek meg ezek a történetek, cserélődik az elbeszélői hang és pozíció, de folyamatosan rájátszás történik fiktív és valós kettősségére is: ha egy pillanatig úgy érezzük, hogy valahol elcsíptük a referencia egy kis darabkáját, rögtön megjelenik nagyapa-nyúl vagy szitakötő-nagymama, s újfent a teljes bizonytalanság terepén találjuk magunkat. A mitikus és a valós határvidékén (hiszen „imaginárius tereket jár be”, írja Vaktérképek című novellájában) az elbeszélő mindenről szót ejt, családról, háborúról és az egyszerű mindennapokról, de gondosan ügyel rá (az egyes szám első személy ellenére is), hogy hangvétele kellően távolságtartó legyen. Így a kellő distancia megtartásával még szabadabban irányíthatja egyszerre meseszerű és groteszk alakjait.

A posztmodern prózapoétika minden jellemző vonása ott van a történetekben, kellően szétírt és ( ha az egyes műfajokat vesszük sorra mint családtörténet novella) tabudöntögető  szövegek ezek. Mintha ez a kötet egy vázlatfüzet lenne, valami nagyobb hangvételű (és terjedelmű) próza előhangja. Sokszor túl nagy a hiányérzet egy-egy novella esetében, s ez zavaróan hat annak ellenére is, hogy az első pár darab elolvasása után már érzékeljük: nem kérhetjük számon az elbeszélőn és a szövegeken a linearitást vagy a kauzalitást, vagyis tulajdonképpen ezek hiányát. Ez egyrészről érthető, hiszen nem a vidámság és a tökéletes idill az első jelzők, melyek eszembe jutnak kötetről, még akkor sem, ha kezdetben egy fecsegő gyermek bújik meg az elbeszélő hangában. A töredékesség és a távolságtartás a kezdetben fecsegő hangnem mögött is az elbeszélés nehézségét, már-már lehetetlenségét sejteti. Nemcsak a narrátor személyes traumája tűnik át a szövegek mögül, hanem annak a közösségnek a traumái is, amelyben él. Persze a groteszk, és néhol már túlzottan szatirikus hangvétel kitűnő fogás ennek tompítására. Ennek tudatos és emellett rendkívül könnyed alkalmazása a kötet egyik nagy erénye, hiszen a szerző teljes mértékben a magáénak érzi ezt a fajta hangvételt. Otthonosan mozog benne, olykor egy-egy önironikus kiszólással pedig olvasóját is megszólítja, biztosítva arról, hogy ismeri a terepet (vagyis birtokában van saját nyelvének és történetének). A kritikusok többsége szerint Bencsik a saját hangjára talált ezekben a szövegekben, de érzésem szerint ez még korántsem egy teljes mértékben kiforrott hang, persze ezt nem is lehet számon kérni az első, kimondottan prózai kötet után.

Ahogy már korábban is írtam, a kötetben minden változik, és semmi sem állandó. Az egyes helyek és az ott élő emberek nem egy megismert, hanem egy megismerendő világból szólnak hozzánk. Nem egy minden ütőkártyáját kihasználó, fecsegő elbeszélő mesél el komplett történetet, hanem csak felvillant, megidéz egy-egy múltbéli eseményt vagy inkább eseménytöredéket, mely az emlékezés mechanizmusának hatására ugyancsak folyamatosan átalakul. De vajon elég lehet-e ez a felvillantó, filmszerű történetszövési technika a következő kötetre is? Mennyit bírhat el a szöveg – és mennyit bír el az olvasó? Hiszen akárhogyan is nézzük, ez a kötet – bármennyire is különleges utazásra invitálja olvasóját – nem elégíti ki azt.

Bencsik Orsolya tehetséges, fiatal prózaíró, ehhez nem fér kétség. Az Akció van! figyelemreméltó kötet, történetei technikás, magabiztos írásmódra utalnak, ahogy ezt egy korábbi interjúban is kiemelte; „szövegeimben én vagyok az úr”. Bátran játszik műfajokkal, helyszínekkel, történetei alakjaival, kisepikája szinte mindegyik építőelemével. Kíváncsi vagyok a folytatásra, ahol talán már rögzítettebb játékszabályok mellett zajlik majd a folyamatos történetszövés, és a mese végeztével immáron hiányérzet nélkül csukom rá a könyvre a hátlapját.

Varró Annamária

Bencsik Orsolya: Akció van! (Újvidék: Forum, Budapest: JAK, 2012.)

One Response to Akcióban a honleány (Könyvkritika)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: