Nézd meg magad! (Színházkritika)

Mellém ül egy öreg férfi, egy színész, aki még a régi időkből ismeri „a bélát”. Elmeséli, hogy már akkor látszott rajta, hogy rendező lesz, akkor, régen. És azt is, hogy ő a legelső előadást látta a Parasztoperából, tíz évvel ezelőtt. Ez a ma esti a kétszázötvenkettedik. Teltház van, a lépcsőn is ülnek, egy barátnőm Székesfehérvárról jött el, hogy lássa. A pintérbéla az évek alatt lassan önálló műfajjá vált, s mi több, messziről felismerhető. Nemcsak attól, hogy egy viszonylag állandó tagság (köztük a névadó) adja elő ezeket a darabokat, hanem mert egész egyszerűen: a pintérbéla jó. Egy barátommal megállapítottuk, hogy még a rossz, az erőtlen pintérbéla is brutálisan jó. Mellérendelve, egymásra erősítve: brutális és jó. „Akinek nem tetszik, nézesse meg magát!” – mondják a darab leírásában. Merész, de igazat adok neki, mert – mindjárt elmondom, miért.

Jó kérdés, mi az, ami lenyűgöz ezekben az előadásokban, és most éppen kifejezetten a Parasztoperában. A szépről, az ügyesről, a sikeresről – mindig azt hiszem – könnyű és hálás feladat írni. De mitől játszanak egy darabot kétszázötvenszer is, tíz éven keresztül, több országban? Miért kíváncsiak rá ennyien, miért tetszik, miért működik (újra meg újra)? Kicsit olyan ezekre a kérdésekre válaszolni, mintha egy óriási, bonyolult, millió különböző darabból álló szerkezetről kéne megmondani, elemei hogyan hatnak egymásra és mitől lesz hatékony a szerkezet. Az elemek önmagukban nem bonyolultak, mert ha darabjaira szedem, látni, nincs benne semmi extra. Ügyes színészek, igen, nagyon ügyesek, jól alakítják a direkt-tipizált karakterüket – a túlboldog, terhes arát, a megkeseredett és kiábrándult, szexfűtött feleséget, a lúzer lelkész férjet, az összeszokott, közös titkot rejtegető házaspárt, a mostohatestvérébe szerelmes árva lányt, a részeg állomásfőnököt stb. Opera, erdélyi magyar népzene, rockzene – múlt és jelen. Egy régi titok, amire csak lassan derül fény, egy-két fordulat után, egy rejtélyes idegen. Élőzene öt asszonynak öltöztetett zenészfiútól és egyszerű díszlet: szekér, lócák, néhány lámpa meg a kivándorolt fiú képe. S végül a korona: egyszerű magyar mondatok, trágárság és költőiség az elhagyhatatlan sírva vigadásba fojtva.

Így külön-külön egyik összetevő sem bonyolult, de még csak nem is meglepő, összetéve viszont izgalmas hatást kelt. Mindent dalban mondanak el, ahogy azt az operában szokás, de itt nincs szépelgés. A trágárság nem szimplán olcsó poén, noha a hagyományos operaforma pátoszában meglepő egy-egy „hülye picsa” vagy „büdös paraszt” említése. A látszólagos „paraszti” szókimondás és őszinteség mögött azonban – előbb-utóbb kiderül számunkra is – majdnem mindenki rejteget valamit. A falusi idill illúziója igen rövid ideig tart, hogy aztán egyre inkább felboruljon minden és kibontakozhasson az igazi tragédia. „Szültél volna követ, ne magyar gyereket!” – így hangzik a darab utolsó mondata. Az elején még nevetünk az apróbb botlásokon és a kis családi perpatvarokon, drámákon, aztán egyszerűen csak az arcunkra fagy a mosoly. De a darab mégis kínosan ügyel az egyensúlyokra. Pont annyi a sötét és a világos aránya, amennyi ahhoz kell, hogy a lehető leginkább felzaklasson, fel-le kapcsolódnak a lámpák, ide-oda kapcsol a darab, egyik döbbenetből a másikba esünk, miközben az alapsztori nem túl bonyolult és sokáig a történetmondás is lineárisan halad.

Persze mindig ott van valami, ami visszazökkent a kezdeti kedélyesebb hangulatba, még a legdrámaibb jelenetekben is megengednek egy lélegzetvételnyi kis humort. Már amikor tudjuk, hogy valami nagyon nagy baj lesz – mert sötét van, mert baljós a zene, mert a fiú a jelenből visszatekintve látja a jelenetet és túlságosan drukkol ahhoz, hogy tényleg úgy legyenek a dolgok, ahogy ő szeretné –, még ekkor is adnak a nézőnek egy morzsányi megkönnyebbülést. És mindezt miért? Hogy aztán még nagyobbat lökjön rajtunk az egész helyzet súlyossága. „A szegénység a bárányból is kihozza a vaddisznót.”? Ilyen az élet? Döntsd el!

A Parasztopera összetett, de egyszerűen hat. Nézd meg benne magad!

Kupa Júlia

(Pintér Béla: Parasztopera. Pintér Béla és Társulata. Szkéné Színház. Premier: 2002. október 19.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: