A szépség tolvajai (könyvkritika)

Elégikus líra és spontán próza, beatköltészet és tizenkilencedik századi romantika mosódik egybe Patti Smith személyes visszaemlékezéseiben. A valószínűleg naplójegyzetek segítségével előhívott és írásba foglalt emlékek mégsem válnak széttartó szövegfolyammá, az egyes fejezetek műfaji határátlépései pedig nem bontják meg a regényként is olvasható könyv láthatatlan vezérfonalát. A töredékes történet szétaprózódó, mégis egységérzetet keltő stíluselemei tehát a csapongó múltidézés dilettantizmusa, nosztalgikus mesterkéltsége helyett az írói szabadság manifesztumát, a szavakba rejtett emlékezet átváltozásait illusztrálják.

Az említett irodalmi határsértések szimbolikusan is érthetőek, hiszen azokra a „határvidék nélküli pionyírokra” is vonatkoztathatóak, akikről ezek a regényes történet-töredékek szólnak: költők, festők, zenészek, filmesek, akik (élet)művészetükkel nemcsak a társadalmi normákon, hanem saját belső korlátaikon is túlléptek. Az ő arcképcsarnokuk, a hatvanas-hetvenes évek New York-i művészvilágának tablója rajzolódik ki azokból az aprócska portrékból, melyek egy-egy emlékkép vagy párbeszéd által idézik meg Janis Joplin, Jimi Hendrix, Jim Morrison vagy éppen Allen Ginsberg alakját. A mű főszereplője, Robert Mapplethorpe is hozzájuk hasonló, deviáns alkotóegyéniség, aki feltörekvő képzőművészként kerül New York-ba, ahol kalandos körülmények között találkozik a versírással próbálkozó, szintén vidékről érkező Patti Smith-szel. Kettejük sorsszerű egymásra találása és örök szövetsége adja meg a Kölykök olykor finom, olykor pedig durva intimitását; az ő kapcsolatuk lesz az egyetlen és elveszíthetetlen kötelék az összegabalyodó események szövedékében, az ő egybemosódó arcuk lesz az egyedül felismerhető arc a kor zavarodottságának álarcosbálján.

Az egyre szélsőségesebb ifjúsági mozgalmak, a beatforradalom összművészeti megnyilvánulásai, illetve a széles körben elterjedő rockkultúra jelentette a két fiatal csodált és vágyott közegét, aminek később – ha külön utakon is – ők maguk is élő ikonjaivá váltak. A könyv azonban nem a híres dalszerző-énekesnőről és a hírhedt fotóművészről szól, hanem két éhező, szépséget kolduló kölyök tévelygő, ugyanakkor mindvégig tiszta szívű útkereséséről. A korszak félistenként tisztelt sztárjai sem idealisztikusan vannak megjelenítve: hétköznapi szituációkban, humoros vagy tragikus helyzetekben látjuk őket. Náluk is érdekesebbek azok az ismeretlen csavargók, ködlovagok és félőrültek, akik úton-útfélen bukkannak fel Patti Smith emlékeiben; közülük is talán a legemblematikusabb alak, Szent, a sötétbőrű, hajléktalan csillagutazó, aki az üres zsebbel és gyomorral New York-ba érkező lány első pártfogója lesz. „A Hudson Streeten megálltam nézni a kosarazó srácokat. Ott találkoztam Szenttel, őrangyalommal, egy fekete cserokival, aki félig az utcán élt, félig meg a Tejúton… Egy bottal lerajzolta nekem az ég térképét a porba. Elmagyarázta az ember helyét az univerzumban és a belső univerzumban.” A periférián élő bohémek befelé táguló világa elevenedik meg az ilyen figurákban és helyszínekben, mindenekelőtt a legendás Chelsea Hotel lakóinak felidézése által. (Szenten kívül a morfiumangyalnak nevezett, lecsúszott, transzvesztita balett-táncos lesz az a másik jelenésszerű szereplő, aki életének egyik mélypontján Patti, pontosabban Robert segítségére siet.) A szeánsszá alakuló koncertek, a droggal és szexszel átitatott happeningek, a kábítószeres tripek időszaka ez, amiben sokan elmerültek Bob Dylan-től Andy Warhol-ig, de nem mindenki tudott visszakapaszkodni a valóság felszínére. A könyv korképszerű kitételei ezeknek a bukásra ítélt angyaloknak az alászállását is tükrözik. „Ennél komorabban ragyogó társaságot kívánni sem lehetett volna. De ami a leginkább mozgásban tartotta, majd később a mélybe taszította világukat, az a kábítószer volt. Az amfetamin felerősítette paranoiájukat, megfosztotta őket a velük született tehetségüktől, aláásta önbizalmukat, és elcsúfította őket.

Robert művészi metamorfózisát, identitásának átalakulását szinte lépésről lépésre követhetjük nyomon. Alvilági kéj- és kínutazásainak állomásaira ugyan nem követte őt Patti, (rendkívül nyíltsággal és tapintattal leírt) belső vívódásai, szexuális zavarai mégis feltárulnak a könyv lapjain, testi-lelki szenvedélyeihez, szenvedéseihez kötődő alkotói korszakai pedig mondhatni a szemünk láttára képeződnek le, az írónő ugyanis élettársaként számos mű létrejötténél jelen volt, sőt többször vett részt alkotótársként bizonyos munkákban. (Robert is sokat segített Pattinek, többek közt gyönyörű fényképeket készített róla bemutatkozó albuma, a Horses lemezborítójához.) Igazi művészpárként töltötték napjaikat nyomorúságos, ugyanakkor meghitt körülmények között. Magánéletükön kívüli egyéni tevékenységük, alkotói ambíciójuk érdekes módon eltérő irányba mutat, más-más felfedezésre váró területeket kutat. Patti a szavak és a zene szerelmese; nyers, ugyanakkor álmodozó dalköltészete éppen ellentéte annak a sötét mágiájú vizualitásnak, ami Robert kompozícióit jellemzi. „…megfertőzte a tárgyait – akár műalkotásnak szánta őket, akár nem – saját kreatív impulzusaival, szent szexuális erejével.” – írja Patti, egy helyen pedig érzékletesen össze is foglalja a kettejük közti ambivalens kapcsolatot. „Arról álmodozott, hogy lepaktál a Sátánnal, annak legtisztább, legfénylőbb énjével, s rokonlélekre lel benne, a Sátán pedig cserébe hírnévvel és gazdagsággal ajándékozza meg. Tehetséget, alkotói készséget nem kellett kérnie, mert úgy érezte, azzal már rendelkezik… Titkos tudásra vágyott. Mindketten Robert lelkéért imádkoztunk, ő eladni akarta, én megmenteni.” A fausti és az apollói ember áldásos-elátkozott testvérisége ez; az angyali és ördögi lélek (jón és rosszon túli) emelkedő zuhanása.

A könyv elégikus prozódiája nem véletlenül kíséri végig az egyébként könnyed és fesztelen szöveget, hiszen a történet Robert halálával kezdődik, és az ő nekrológjával, valamint egy költői búcsúlevéllel végződik. Mintha ezzel a fohászszerű zárlattal – akármilyen patetikusan hangzik is – Robert halála halt volna meg Patti számára. Mintha ezzel az írással, ezekkel az emlékiratokkal engedte volna el végleg egykori szerelmét, s őrizte volna meg közös életük emlékét. Ezért az őszinte és pózoktól mentes, a szó szoros értelemben vett megörökítő gesztusért válik egyszerre fajsúlyos és felemelő olvasmánnyá az Illés Róbert igényes és érzékeny fordításában kiadott, fotókkal illusztrált és versekkel, dalszövegekkel kiegészített kötet, amely nemcsak a két művész rajongóinak és a bennfentes műértőknek szól, hanem a szélesebb közönségnek is. A Kölykök sötét tónusú, de tiszta képet mutat fel szereplőiről, az eleinte kóborló és kallódó Pattiről és Robertről, akik a pénztelenség időszakában olykor előforduló könyv- vagy festmény-lopásaik miatt a szépség tolvajainak nevezték magukat. Valóban azok voltak és azok is maradtak; Hermész isteni kegyeltjei. A szépség ártatlan tolvajai.

Papp Máté

(Patti Smith: Kölykök, Ford.: Illés Róbert, Magvető Kiadó, Budapest, 2012, 376 oldal, 3490 Ft)

3 Responses to A szépség tolvajai (könyvkritika)

  1. […] Máté, A szépség tolvajai (könyvkritika), Apokrif Online, 2012. 10. […]

  2. […] Máté, A szépség tolvajai (könyvkritika), Apokrif Online, 2012. 10. […]

  3. […] Máté, A szépség tolvajai (könyvkritika), Apokrif Online, 2012. 10. […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: