Plasma Orgasmata (színházkritika)

Tony Kushner Pulitzer-díjas darabját 8 színészre írta – ahol mindenki duplikálódik, valós és szürreális szerepet is játszva. Azt hittem, sosem lesz érdemi magyar feldolgozása, 2009-ben még én is nekiláttam a fordításának. Az első hazai bemutatója (az 1. résznek) a Vígszínház sátras előadása volt, az első fordításrészletet pedig Upor Lászlótól közölték a Színház ’94. januári mellékletében. Végül eljött a méltó tiszteletadás: Szálinger Balázs manírmentes, művészi fordítása alapján, Andrei Şerban rendezésében műsorra tűzték az Angyalokat a Nemzeti Színházban.

Kushner rendezői utasítását követve teljesült a színpadi drag-etikett: az illúzió bontakozzon ki, akár egy zebraorchidea, és maradjon ironikusan reális; lássunk szárnyaló angyalt, és lássuk az őt tartó kötelet is. Az elsötétítés mellőzése miatt (sz. utasítás 2.) kreatívan és takarékosan kellett bánni a térrel. Ez több pólusúvá tette a színpadot, ahol párhuzamosan futottak vagy pörgősen váltották egymást a jelenetek és az emelvények, falak, felületek úgy rendeződtek, mint a Pangea. Mivel kevés színészre jutott sok szerep, gondolom őrültek háza lehetett a színfalak mögött: Udvaros Dorottya a darabban Hannah, Rabbi, Alekszij Antedilluvjanovics Prelapszarjanov, Henry és Ethel Rosenberg is volt.

A nyitójelenet igazi „gay” (’tarka, csillogó, vidám’) felütést adott a darabnak, és a könnyűzenei betétek (YMCA?!) dinamizálták a negatív szívóhatású történetet. Jobb szó nincs rá: grandiózus vállalkozás volt színpadra vinni az Angyalokat. Rapszodikus váltások vannak a tudatállapotokban, a hangulatokban, a helyszínekben (zsinagóga, kórház, mennyország, lakások és külső terek). Lehet, hogy egy ilyen kaotikus és szürreális darabra a hatásvadász „melegfantázia” helyett a „lázálom” megnevezés illene inkább. A történetet a végletekig feszíti a széthullás letargiája, és a heterogén, tűzijátékként robbanó élet küzdelmei. A darab kiemelt érdeme kétségkívül az intellektuális hadviselés a sors ellen: groteszk és cinikus nyelvi humor és a performatív erejű retorika, amibe jellemzően azok kapaszkodnak, akiknek már nem lehet másba.

A harmadik előadás még kissé szövegkönyv ízű volt, és a szereplők megformáltságán néhol fölfedeztem az HBO-sorozat gesztusait, de ki veti a szemére Udvaros Dorottyának, ha Meryl Streeptől merít? Nem tudom, mikor láttam utoljára olyan hiteles/különleges haldoklás-jelenetet, mint Kulka Roy Cohn-jáé. Ethel Rosenberg gyűlölettől fűtött szelleme altatódalt énekel a bemorfiumozott, gyerekkorba süppedt gyilkosának. Csak kérdem én, mikor hozza ugyanezt a szintet a többi jelenetben, ahol Al Pacino-dublőrként Végvári Tamás hangot imitál? Kétségtelen, a karakter egyik nagyjelenete a rendelő, ahol az orvos közli vele, hogy AIDS-es, és a hatalom retorikájának köszönhetően (mire visszaveszi az összes ruhadarabját) megtudjuk: neki nem gyógyíthatatlan „buzibetegsége” van, hanem gyógyíthatatlan „hetero” májrákja.

A legtöbb munkára talán Tenki Réka játéka szorul, a karakter még keresi önmagát. A drámában Harper az, aki Prior mellett „észlel a tudat küszöbén”, és hallucinációival maga is próféciát közöl, de a kielégítetlen, félőrült különc érdeme csak bravúros megformálással domborodhat ki. Kérném tehát a szőke művésznőt, legyen bátran furcsább, hogy elhiggyem: tényleg képes kirágni a fogaival egy fenyőt az Antarktiszon.

Persze nem bírták ki, hogy a rendezésbe ne csempésszenek magyar vonatkozást: a Central Parkot Hősök teresítették, és a záródialógus 85’-ben játszódó Peresztrojka-elemzésében is ott vagyunk. Az erkölcseinket is óvták: Harper nem ajánlott föl orális szexet a férjének, Hannah nem élvezett el az angyaltól, akinek nem volt 8 férfi és 8 női nemi szerve (csak Prior élvezhette a plasma orgasmata-t). Eltekintettek a látványos transzvesztita-temetéstől és a mormon ősanya se mondhatta el a nagy monológot arról, hogy Isten hogyan változtatja meg vérrel-verejtékkel az embert. Sőt, arról is lemaradtunk, miként látja Roy Cohn a morfium-kúrán azt, milyen a túlvilág. Bár tény, hogy a darab így is nagyon hosszú volt.

Láttam a közönségen, hogy fáradt. Nehéz volt befogadni a mormon-zsidó, reaganista-kommunista-liberális, fekete-fehér, hetero-homo, testi- és lelkibeteg amerikai kultúrdömpinget az Isten által elhagyott világban. Ráadásul ez sokkal több ennél. A Kushner-darab egy ellen-előítélet: egy AIDS-es homoszexuális kezébe adja a Próféták Könyvét. A fekete transzvesztita ápoló a leggerincesebb és legkiegyensúlyozottabb szereplő. A befolyásos ügyvéd korrupt és a velejéig romlott, az ambiciózus, fiatal ügyvéd pedig gyenge, gyáva, szánalmas karakter. Lehet, hogy egy homofóbnak túl blaszfém a darab, de hadd idézzem a meleg Prior és mormon Harper dialógját.

Harper: „Az én egyházam nem hisz a melegekben.”

Prior: „Az én egyházam pedig nem hisz a mormonokban.”

Súlyos és jelentős vallási gondolatokkal dolgozik mind a dráma, mind a nemzetis előadás. Azt nem is hangsúlyoznám, milyen fontos szerepvállalás egy melegfantáziát színpadra vinni a nemzet színházában, egyáltalán meglebegtetni a kisebbségeket pártoló problematikát. A széteső jelenből a szereplők hallucinációk, jelenések és látomások örvényébe zuhannak, és vele borul a Nemzeti közönségtere, egyenesen egy okos, látványos és megdöbbentő(en jó) előadásba.

Sós Dóra

Tony Kushner: Angyalok Amerikában (Nemzeti Színház, Rendezte: Andrei Şerban, Fordította: Szálinger Balázs)      

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: