„A tövisek közé, és a jó földbe hullott mag” (könyvkritika)

Az idei Könyvhét alkalmával jelent meg Spiró György Magtár című kötete a Magvető gondozásában. Az alcím: Cikkek, tanulmányok 2004-2012. Nyolc év termését (csak hogy a mezőgazdasági párhuzamoknál maradjunk) nehéz egybefésülni, Spiró György azonban segít nekünk, öt kisebb egységbe rendezi írásait.

Az első egység szövegeit nevezhetjük portréknak. A kifejezés nem az enyém, Spiró az Molnár Gál Péterről szóló írásában így fogalmaz: „M. G. P. kínjában azt találta ki, hogy megkerüli a feladatot, és csak azt írja le minuciózus pontossággal, amit a színészek a színpadon művelnek […]. A színészportré lett az a találmány, amelyben aztán a legnagyobb műveit megalkotta.” Spiró portréit is a színjátszás köti össze, azonban az ő írásai meglehetősen impresszionisztikusak. A játék tágan értelmeződik, a színpad mellett a katedra, sőt maga az élet is játéktérnek minősül. Ebbe a játéktérbe kerül be például Gáti József, aki a Jónás könyvét úgy mondja el (nem szavalja!), mintha akkor születne meg benne a költemény. A portré nehézkes műfaj, olyannak kell lennie, mint egy jó utcai rajzos művének: el kell találnia a meghatározó vonásokat, a lényegteleneket pedig el kell nagyolnia. Ha túl személyes, már nem objektív. Ha túl tárgyilagos, már nem vonzó. Fel kell ismernünk magunkat benne, de többet is kell adnia rólunk a képnek. Valami olyat, amit mi nem látunk. A Spiró által megrajzolt portrék személyesek, főképp persze abból adódóan, hogy a szerző ismeri az embereket, akikről ír. Azonban munkásságukat tárgyilagosan vizsgálja, így lesznek a szövegek a szubjektív és objektív sajátos elegyei.

A második egység vegyesebb, ha címet kellene adnunk neki, talán az illene rá: A „leg”-ek. Nem is feltétlenül személyekről szólnak, hanem bizonyos műfajokban – és ez alatt nem csak a szűken vett irodalmi műfajokat értem, hanem akár tudományágakat is – a legsikerültebb alkotásokról. Arról az esszenciáról, ami például egy-egy novella sajátja kell legyen ahhoz, hogy műfajának mintadarabjává váljon. Erről szól a Tóth Krisztina laudálása, amely ezzel a mondattal is kezdődik: „Mitől jó egy novella?”, vagy a Ferge Zsuzsáról szóló cikk. Ez az esszencialitás ösztönös, és gyakran azután válik felismerhetővé, miután már megszületett. Bodor Ádám novellái úgy lettek műfajuk legjobbjai, hogy írásukat nem szempontok irányították, hanem ők maguk lettek szempontteremtőek. Nem is feltétlenül ösztönösségről kell beszélnünk, hanem egy sikeres pillanatról, ami megadathatna bárkinek, de csak bizonyos emberek képesek észrevenni őket. Spiró nem receptet ad a „jónak levéshez”, hanem olyanokat mutat be, akiknek sikerült ezt véghezvinni.

A harmadik egység a fülszövegek „magháza”. Rövid, másfél oldalas összefoglalók. Kezdődik Eötvösnél és Jósikánál, és Örkénynél végződik. Talán azért Örkénynél, mert „nagy prózát ma már csak az oroszok és az amerikaiak írhatnak”, ahogy Raszewski professzor úr sejti a Hogy leltem rá Boguslawskira című írásban (IV. rész). (Kérdés az, hogy miért gondolja Raszewski ezt így? Talán az ország nagysága összefügg a nagy prózára való „hajlammal”? Összekapcsolható ez a tézis a montesquieu-i gondolattal, miszerint az állam mérete meghatározza a felette álló politikai berendezkedést. Kis országnak az optimális berendezkedés a demokrácia. Az optimális irodalom pedig a kis próza?) Számomra ez tűnik a leggyengébben sikerült résznek a kötetben, egész egyszerűen azért, mert másfél oldal kevés. A terjedelmében hosszabb, két utolsó flekk Móriczról és Örkényről kiemelkedik. Nem pusztán kedvcsinálók, vagy rövid ismertetők, hanem ok-okozati összefüggéseket felmutató, személyes elemzések. És ez jót tesz a szövegeknek. Felvetődik a kérdés, ha valamit lineáris sorrendbe rakunk, akkor annak elemei között mi a reláció az időbeliségen kívül. Van-e fejlődés a magyar regényben? Azt hiszem, a szövegek válasza az, hogy nincs, de nem is kell, hogy legyen. Ezek a magyar regények saját koruk tükrei. A dzsentri-probléma, vagy a zsidókérdés a magyar valóság problémái. A problémák között nem érdemes fontossági sorrendet felállítani. Az éppen aktuális társadalom hat a magyar regényre. Talán inkább azt a kérdést kellene feltennünk, hogy a társadalom helyzete változik-e, van-e fejlődés? A későbbiekben választ kapunk erre is.

A negyedik blokk a medialitásé, és annak határhelyzeteié. Szó esik a szláv kötődésről, a nyelvről, a Csehov-fordításokról és Platonov Dzsán című kisregényének hatásáról. Felvetődik a fordításelmélet megválaszolhatatlan kérdése: lehet-e egyik nyelvből a másikra fordítani, át tudja-e adni „ugyanazt” a fordító, amit a szerző akart (vagy ha más módon állunk hozzá: amit a szöveg akart az adott nyelven). Film és szöveg kapcsolata is boncasztalra kerül a Sorstalanság és a Passió révén. Spiró felteszi a kérdést, hogy hogyan lehetett volna például a Sorstalanságot úgy vászonra vinni, hogy visszaadja mindazt a távolságtartást, ami Kertész művében megvan, és ami annyira újszerű a sokszor megírt téma ábrázolásában. Tágabban értelmezve megint a személyesség problémája kerül elő. A filmvászon azáltal, hogy szereplőket ad, zenét, képeket, bizonyos szempontból intimebb, mint a könyv. A könyv és az olvasó között egy világ van. A lapok, a betűk, a szövegek világa. Az olvasó a saját fejében teremti meg a „saját moziját”, így az értelmezés szabadabb, a távolság nagyobb az alkotó és befogadó között. „[L]aza képi asszociációkat kellene látnunk, amelyek a szöveggel hol feleselnek, hol azt festik alá?” – teszi fel a kérdést Spiró. (Az ötlet valamelyest a Koccanást, a Spiró drámájából rendezett, meghökkentő technikájú, állóképekkel operáló filmet idézi fel.) Ez a megoldás is afelé tendál, hogy a filmet ne klasszikusan értelmezzük, ne legyen automatikus a megértés és a befogadás. A Passióról szóló, A húsvét visszavétele című cikk Mel Gibson filmjének hibáit leplezi le, és továbbvezet a következő egységbe. „Kinek szól ez a film […]? Ez a film azoknak szól, akik […] tökéletesen tudatlanok.[…] Őket manipulálják azok, akik az Egyesült Államokban a nácizmus felé menetelnek eltökélten.” – szól Spiró mellbevágó ítélete.

Az utolsó egységben Spiró egy szociológus és egy történész pontosságával teszi fel a (magyar) társadalom főbb kérdéseit, és keresi a problémák okait. A Hogyan győznek a provinciák? című előadás írott szövege előrevetíti Amerika mint szuperhatalom bukását, akárcsak az egykori Rómáét. A tanuló diák a magyar értelmiségi elit „feleslegességéről” szól, az emigrációról, és arról a dühről, amit a sajátos csinovnyik-lét tüzel fel a magyar értelmiségben is. „Én tudom, […] hogy minden forradalmat a fölösleges értelmiségiek csinálnak.” – szól a jóslat. Az utolsó három cikk egyben is olvasható. A nacionalizmus kérdése, az identitás-képzés egy felsőbb hatalom nyomására, és kelet-európaiság összekapcsolódó kérdések, indukálják egymást. „Magyarországon nem túl sok a nacionalizmus, hanem túl kevés” – mondja Spiró. Ez alatt a nacionalizmus alatt azonban a szerző a társadalmi kohéziót megteremtő magyar kultúrát érti. Azonban nehéz egy olyan országban kohéziót teremteni, ahol az identitásképzés és egymás beskatulyázása beidegződött a különböző vallási, politikai és egyéb csoportokba. A Bekerítve című utolsó tanulmány Európa szemszögéből vizsgálja hazánkat. Nem Kelet-Közép-Európa részeként (feltevése szerint már nem is létezik ez a blokk), hanem egy országként, ami még nem mérte fel saját államiságát, vagy inkább nem örül annak eléggé (és itt kapcsolhatunk vissza a „Túl kevés a nacionalizmus” idézethez), részben a felette ülő kormányok miatt.

Nehéz koherens és átfogó véleményt alkotni a kötetről. A Magtár tanulmányai és cikkei sokszínűek, és sokféle kérdést feszegetnek. Néhol egymásba csúszó, de önmagukban is érdekes kérdéseket. Medialitásról, fordításelméletről, színházról, festőkről és zenéről. Múltról és jelenről. Mindegyik írásban nagyon erős a szerző jelenléte. Van, ahol objektívebben, van ahol kevésbé, részben az emlékezés aktusából adódóan. Talán ez az objektív-szubjektív ellentét a legizgalmasabb a könyvben. Szerző és szöveg, szakember és barát, film és könyv között. Első blikkre a kötetet pont ezért emlékkönyvnek mondtam volna, vagy sajátos évkönyvnek; de ahogy haladtam előre, rájöttem, hogy miért is a cím. Magtárral van dolgunk, amelyben egy mag sem hasonló a másikhoz, de az eredet közös. Azt meg az olvasó maga dönti el, hogy melyik mag fejlődik ki benne gondolattá, és melyiket hagyja veszendőbe menni.

Murzsa Tímea

(Spiró György: Magtár, Magvető, 2012)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: