Hallgasd a különbséget! (kiállításkritika)

Szeptember 25-én nyílt meg a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület Rottenbiller utcai galériájában az In duplo – az egyformaság látszata című kiállítás. A Stúdió Galéria terében hét olyan mű látható, melyekkel azok alkotói (Fischer Judit és Mécs Miklós, KissPál Szabolcs, Koronczi Endre, Orbán Gergely Kristóf, Peternák Anna, Siegmund Ákos, valamint Szűcs Attila) a „megduplázott vizuális elem” problémájára reflektálnak. Kritikám célja alapvetően nem a kiállított művek elemzése. Sokkal izgalmasabbnak tartom annak vizsgálatát, milyen célból választotta a két kurátor (Kenéz Réka és Salamon Júlia) az egy művön belüli ismétlődés jelenségét a tematikus kiállítás tárgyául, vagyis mi az az üzenet, amit a kiállított művekkel közvetíteni kívánnak. Ezen kérdések vizsgálatához, tehát a kiállítás céljának és üzenetének megfejtéséhez a kurátorok által írt Lábjegyzet a kiállításhoz címmel ellátott összefoglaló szöveget vettem kiindulási alapul.[1]

Ahogyan azt a fent említett lábjegyzetben a kurátorok is kijelentik, „a kiállítás vállalt témája az egyformaság, ismétlődés, megismételhetőség”. A művészet mint közlésrendszer kialakulását a kezdetek óta meghatározta az ismétlés mint az egyediség és egyszeriség megismétlése. (Erről rövid áttekintést nyújt Beke László Ismétlődés és ismétlés a képzőművészetben című tanulmányának első fele.[2]) Ilyen értelemben minden műalkotás ismétlés, a valóság megismétlése, lemásolása. A XX. század első felében meghatározó volt az az elméleti diskurzus, mely során a teoretikusok – élükön Walter Benjaminnal – a műalkotások reprodukálhatóságának, illetve sokszorosíthatóságának lehetőségeit járták körül. Míg azonban a reprodukció minőségileg eltér a műalkotástól, addig az egy művön belüli ismétlés – ahogyan az az FKSE kiállításán is megjelenik – az alkotó által tudatosan és szándékosan végrehajtott ismétlés. A duplikáció ilyenkor nem reprodukció. Ahogyan azt Peter Rohr is megfogalmazza: az ismétlés célja ebben az esetben a nyomatékosítás, melynek során az ismételt dolgok azon tulajdonságai, sajátosságai kerülnek hangsúlyozásra, melyeket ismétlés nélkül nem, vagy csak nehezen vennénk észre. Erre reflektáltak az 1960-as évek pop art művészei – elsőként Andy Warhol. Az 1960–70-es évek folyamán szeriális és analitikus művek alkotói – elsősorban a geometrikus, a minimalista és a konceptuális művészek – egyaránt alkalmazták az ismétlést mint alkotói eszközt.

A műalkotáson belül megjelenő tudatos és szándékos ismétlésnek a magyarországi képzőművészetben is hagyománya van. Gyökerei Erdély Miklóshoz, a magyarországi konceptuális művészet „atyjához” vezethetők vissza, aki magának az ismétlésnek és ismétlődésnek elméleti alapjait fogalmazta meg. Erdély Miklós az 1970-es évek eleje óta foglalkozott eredeti és másolat, ábrázolt és ábrázolat viszonyának vizsgálatával. 1972-73 körül írta meg az Ismétléselméleti tézisek címmel ellátott, tizenhárom pontból álló tételsorát, valamint készítette el az ehhez kapcsolódó hét etapból álló fotósorozatot.

Az In duplo – az egyformaság látszata rendezői arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy a duplikáció mint formai eszköz a kortárs képzőművészetben is jelen van. A Stúdió Galériában kiállított művek esetében az egyformaság, az ismétlődés első látásra érzékelhető. A kiállítótérbe lépve balra fordulva elsőként Peternák Anna Absztrakt kifestő című sorozatának két darabját látjuk. A színes vásznakon négy, illetve két változatban egy-egy rácsok közé rendezett rajzot látunk. Peternák műve mellett Orbán Gergely Kristóf Szemétorigami című 2006-ban készült munkája áll. A földön két darab egyforma módon összegyűrt – összehajtogatott – papír látható. Ehhez tartozik az a falon elhelyezett origami-kalauz, mely a két szemétdarab létrehozásához, vagyis meghajtogatásához nyújt útmutatást. A harmadik műegyüttes Fischer Judit és Mécs Miklós Kriksz-kraksza. A párba rendezett lapok határidőnaplóból kitépett oldalak, melyeken páronként ugyanazok a firkák láthatók. Negyedikként Siegmund Ákos Greenberg és Rosenberg címmel ellátott, két olajfestményből álló műegyüttesét láthatjuk. A két fekete-fehér festmény szinte teljesen egyforma, egy hegytetőt és a körülötte lévő növényzetet ábrázolnak. Szűcs Attila két egymás mellett látható festménye egy-egy aktatáskát jelenít meg, a műegyüttes Az elveszett és megtalált aktatáska címet viseli. A hatodik mű KissPál Szabolcs Ablak című alkotása, mely két egymás mellé állított betört üvegű ablakból áll. A két ablak üveglapja egymásra tükörszimmetrikusan rongálódott meg. A hetedik mű Koronczi Endre Irányadó ideológiája, mely a kiállítótér közepén került elhelyezésre. A két egyforma, plafonról lelógatott sárga arcvédőmaszkon az „IDEOLOGY” felirat olvasható.

A művek közös nevezőjét tehát az ismétlődés – elsősorban a kettőződés – jelenti. Ez hamar szemébe tűnik a látogatónak, sőt, a kiállítás témáját már a kiállítás címe is előrevetíti. A kurátorok célja – ahogy azt a lábjegyzetként említett szövegben is írják –, hogy az egyértelmű és gyorsan dekódolható tematika mellett képesek legyenek a nézői figyelem fenntartására. A befogadói aktivitás megteremtésének és megőrzésének érdekében a kiállítás rendezői audio guide-okat – egy-egy discmant, illetve hozzájuk csatlakozó fejhallgatókat – helyeztek el a kiállított művek mellett, melyeken a kiállításlátogatók az adott mű alkotójával, illetve alkotóival készített interjú kivonatait hallgathatják meg.

 

(Szűcs Attila Az elveszett és megtalált aktatáska című munkájához tartozó audio guide)

Ezek az „audios információs csomagok” olyan beszélgetéseket tartalmaznak, melyekben az alkotók a kiállított műveket érintő motivációikról, elképzeléseikről, koncepciójukról mesélnek. A Peternák Anna művéhez tartozó audio guide-on hallható interjúból értesülünk például arról, hogy a művész célja kifestőkönyvek felszólító utasításainak, jelen esetben a „Másold le!” felszólításnak vizuális jellé való konvertálása volt – másolórácsok felhasználásával és megjelenítésével. A Kriksz-kraksz-hoz mellékelt interjúból derül ki, hogy Fischer Judit és Mécs Miklós munkája esetében az összefirkált oldalpárok egyik fele az írószerboltok vásárlóinak filcekkel, tollakkal, ceruzákkal készített „próbálgatásait” tartalmazó határidőnapló lapok, míg azok párja az írószerbolti firkáknak a művészpár által készített pontos másolatai. A Siegmund Ákos művéhez tartozó hanganyagból megtudjuk, hogy Siegmund az Állatkertben mesterséges módon létrehozott sziklára emlékeztető építményt festette le kétszer – mindkét képet egyazon fotó után. A művész a vele készített interjúban maga hívja fel a figyelmet arra, hogy a duplikátum itt egyszerre van jelen a festmények tárgyában – az állatkerti szikla-utánzat révén –, valamint az egymásra megtévesztésig hasonlító – ám az emberi kéz által történő festés, vagyis az „emberi faktor” következtében mégsem teljesen egyforma – műtárgy formájában. Szűcs Attila két aktatáskájának jelentését némiképp már a mű címe is feloldja, azonban az interjúból derül ki például az, hogy Szűcs a Columbo sorozat egyes jelenetei után készíti aktatáska-festményeit. A KissPál Szabolcs művéhez tartozó audioanyagban az alkotó művének inspirációs forrásairól beszél, köztük Erdély Miklós – fent már említett – Ismétléselméleti tézisek című munkáját is megnevezi. KissPál elmondja, Erdély tézisei közül a kilencedik pontnak volt legnagyobb szerepe a kiállított mű elkészültében, mely szerint „A tökéletes kópia a véletlenszerűség érzetét csökkenti”. A Koronczi Endrével készített interjúban a művész arról beszél, hogy az általa készített tárgyakat – jelen esetben az arcvédőmaszkot – egyszerű tárgyaknak és nem műtárgyaknak szeretné látni. Ezt segíti elő az a tömeggyártást idéző gesztus, melynek értelmében az egyes tárgyakból egynél több számú darab készül. A művész azt is elmondja, hogy mindeközben célja minimálisan megőrizni a tárgyak egyediségét, ezért a maszkon lévő „IDEOLOGY” felirat egyes betűit például saját kezével vágta ki az arcvédőből. A maszk és a rajta lévő felirat együttesen természetesen az „ideológián keresztül látásra” mint a mű kapcsán felmerülő kétértelmű kijelentésre is utal.

Mindezek alapján – és a kurátorok ismertetőszövegét figyelembe véve – azt állítom, hogy a kiállítás anyagát nem pusztán a kiállított művek jelentik, hanem a kiállítás rendezői által az alkotókkal készített interjúk kivonatai is, melyek audio guide-ok formájában vannak jelen a galériában. Ahogyan azt a lábjegyzetben is olvashatjuk, a kurátori koncepció szerint Kenéz Réka és Salamon Júlia ezekkel a hanganyagokkal nem csupán a megértést kívánják elősegíteni, hanem céljuk, hogy rámutassanak a művek közti különbségekre, vagyis arra, amire a kiállítás címe is utal, miszerint: az egyformaság csupán látszat. „Míg látvány szintjén az egyformaság dominál, szándékaink szerint az audio guide soraiból egy viszonylagos különbözőség bontakozik ki” – vallják a kiállítás rendezői. A mellékelt interjúk arra hívják fel a néző figyelmét, hogy bár a kiállított művek egyaránt a duplikáció problematikájára reflektálnak, a kiállításon mégis többfajta ismétléstípus jelenik meg. Ezt az állítást igazolandó, elég csupán összehasonlítanunk Fischer Judit és Mécs Miklós aprólékos, precíz másolást igénylő gesztusait és Koronczi Endre, a tömeggyártott termék és a műalkotás viszonyát vizsgáló alkotását; vagy Siegmund Ákos egyazon fotóról készített festményeit és KissPál Szabolcs szándékosan megrongált üvegablakait.

A kiállítás alcíme – az egyformaság látszata – arra is utal, hogy az egyformaság érzetét vizuális síkon érzékeljük. Az audio guide-ok célja, hogy egy másik mediális síkon, auditív módon szóljanak a látogatókhoz. A kurátorok megtehették volna, hogy a művészekkel készített beszélgetéseket begépelve, kinyomtatva, fénymásolt papírlapok formájában helyezik el a kiállítótérben, vagy éppen a kiállítótér falára írják ki. Azáltal, hogy a kiállításlátogatók közvetlenül a „művészek szájából” hallják a művek értelmezését, megszűnik – vagy legalább is csökken – a távolság a befogadó és a műtárgy, illetve a befogadó és az alkotó között.

A kurátorok nem csupán hozzásegítik a látogatókat a közvetlenebb befogadáshoz, de manipulálják is őket. Ahogyan a lábjegyzetben is áll: „Az In duplo játék kíván lenni az idővel”. A meghatározott időtartamú – CD-nként nagyjából hét perces – hanganyaggal a kiállítás rendezői meghatározzák azt a minimális időmennyiséget, amit a néző a mű tanulmányozásával „kénytelen” tölteni, ezzel mintegy kijelölik a befogadói aktus időtartamát. Azáltal, hogy az adott műhöz kapcsolódó interjút – már csak a fejhallgató kábelének egy méteres rövidsége végett is – kizárólag a vonatkozó műalkotás közvetlen közelében hallgathatjuk végig, a kiállítás rendezői hét-hét percre mintegy „odaláncolnak” bennünket az egyes művekhez.

Azt, hogy a hanganyagok a kiállítás szerves részét jelentik, a fentieken túl az is alátámasztja, hogy a CD-k lejátszására szolgáló discmaneket egységesen egy-egy fehér, lapos, négyzet alakú dobozzal vették körül a kiállításrendezők, a dobozokra pedig egy-egy fekete háromszöget (PLAY), illetve négyszöget (STOP) ragasztottak – éppen az egyes discmanek azonos gombjai fölé. Az audio guide-ok ily módon történő kiállításba építését részben nyilván a szűkös anyagi keretek hívták elő, azonban ez a kényszerű leleményesség jelen esetben az audio „csomagok” jelentőségére hívja fel a figyelmet: a kurátori munkát teszi hangsúlyossá. Más kérdés, hogy bármilyen ötletes is az elképzelés, a kivitelezés hagy kivetnivalót maga után: a látogató ugyanis egyes guide-ok esetében hiába nyomkodja a háromszöget, négyszöget – nem történik semmi, mivel a borító kartondoboz könnyen elcsúszik a discman nyomógombjaihoz képest, s ez már néhány milliméter esetén is számottevő lehet, így kénytelenek vagyunk felemelni a dobozt, és a discman PLAY, illetve STOP gombjait nyomogatni.

 

(Koronczi Endre Irányadó ideológia című munkájához tartozó audio guide)

Felmerülhet a kérdés, nem veszíthetnek-e a művek értékükből azáltal, hogy az eredetileg szervesen hozzá nem tartozó „magyarázat” is jelen van az egyes alkotások mellett. Nem vezet-e az evidenciák zsákutcájába a mű és az alkotóval a műről készített beszélgetés együttes szerepeltetése a kiállításon. Orbán Gergely Kristóf például nem sokat tud hozzátenni művéhez – a szemét duplikálhatóságának origami-hajtogatás módjára történő megvalósításához – a vele készített beszélgetésben. Ez azonban nem feltétlenül a műalkotás, vagy az azt létrehozó ötlet jelentőségét csorbítja, adódhat csupán abból is, hogy Orbán alkotása önmagában olyan fokig kidolgozott, hogy nem igényel további magyarázatot. A művek többsége esetében sokat hozzátesznek az interjúszövegek az alkotásokhoz, vagyis ahhoz, amit kizárólag a látvány alapján, a hanganyag nélkül tapasztalunk. Ebből kifolyólag úgy gondolom, az In duplo – az egyformaság látszata című kiállítás azt a napjainkban gyakran felmerülő, lassan sztereotípiává váló kifogást is kezelni igyekszik, mely szerint számos kiállítás esetében a kortárs művészetben kevéssé jártas laikusok nem értik a műveket, mivel híján vannak azon utalások, relációk ismeretének, melyekre az adott művek építenek. Úgy gondolom, a Stúdió Galériában látható művek a kurátori munkának köszönhetően, jóval szélesebb réteg számára válnak érthetővé, mint azt a művek önmagukban megteremthetnék.

Az In duplo – az egyformaság látszata tehát nem csupán egyazon térben elhelyezett, az egyformaság problémájára reflektáló művek kiállítását jelenti. Amint azt a fentiekben megpróbáltam alátámasztani, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület kiállításán megjelenő műveket összefogó tematika, azaz a duplikáció, az ismétlés, az egyformaság jóformán csak ürügy egy olyan kiállítás létrehozására, ahol a kurátorok „a vizsgálni és bemutatni kívánt kérdéskört egy rétegzett rendszerben” tehetik láthatóvá és hallhatóvá. A párba rendezettséget, a kettőződést, az ismétlődést problematizáló művek szinte ironizálnak saját témájukon – az egyformaságon –, ezzel a kiállítás „karikatúraszerű portréját” rajzolva ki. A kurátorok célja az audio guide-okon hallgatható interjúknak a kiállításba illesztésével egy olyan síkról szólítani meg a látogatókat, ahonnan a művek önmagukban nem volnának képesek. A kiállítás mindemellett tanúságot tesz arról is, hogy az egyformaság mint téma valóban jelen van a kortárs magyar képzőművészetben is.

A kiállított művek:

1. Peternák Anna: Absztrakt kifestő sorozat darabjai, vegyes technika, 2010

2. Orbán Gergely Kristóf: Szemétorigami, papír, 2006

3. Fischer Judit és Mécs Miklós: Kriksz-kraksz, papír, filc, 2011

4. Siegmund Ákos: Greenberg és Rosenberg, olaj, vászon, 2010

5. Szűcs Attila: Az elveszett és megtalált aktatáska, olaj, vászon, 2008-2012

6. Koronczi Endre: Irányadó ideológia, arcvédő maszk, 2012

7. Kisspál Szabolcs: Ablak, ablak, fa, üveg, 2002

Barkóczi Flóra

(In Duplo – Az egyformaság látszata,  2012. szeptember 26. – október 21., Stúdió Galéria)

A fotókat a szerző készítette


[2] Beke, László: Ismétlődés és ismétlés a képzőművészetben (in: Bonyhai Gábor (szerk.): Irodalomelméleti tanulmányok 5 – Ismétlődés a művészetben, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980, pp. 160-176.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: